Így kell ezt, csak semmi túlspilázás, alibi-előzenekar helyett sokkal jobb atmoszférikus, elborult instrumentális bonusz dalainkkal hangolni a mélyen tiszteltet, hogy rákapassuk az édesbús progresszív rockra. Valahol a gyomor-zsiger tájékon ragad meg az a basszusvezérelt atmoszféra, amit a Night Session szűk negyedórás intrója kapcsán fújtak ki a nézőtérre a hangfalak. Az énekes-basszusgitáros Lunatic Soul nevű hangulatzenét prezentáló projektjére hajazó alapozás szinte észrevétlenül folyt át az aktuális korong, a Shrine of the New Generation Slaves nyitótételébe.

A papírforma hamar érvényesítette magát, s a Mariusz becenevű Mr. Duda dominálta a színpad- és a hangképet egyaránt: Mariusz orgánuma maga a hangjegyekbe öltöztetett melankólia, kegyetlenül szomorú, de lágy és játékos hangjával tapaszt túlérzékeny melódiákat a Riverside egyre inkább progresszív rockká szelídülő dalaiba. Nevezzük nevén a gyermeket: a Riverside zenéje olykor bizony nettó giccs, de mivel a melodrámai momentumokat roppant okos progresszív passzázsok közé helyezik, vagy azok hátán úsztatják a direkt dallamokat, a lengyelek ritkán lépik át a tűrőképesség határát.

Köszönhetően annak, hogy a Riverside zenéje tényleg progresszív: ők nem csupán visszaböfögik a Dream Theater vagy a Porcupine Tree örökségébe belefulladó prog.metal műfaj alapfordulatait, hanem tovább is gondolják azokat. Ugyan szellősre fazonírozott szerzeményeiken érződik a Nagyok hatása – említetteken felül a Rush, a Pink Floyd és egyéb urak művészetének jótékony lenyomata –, ám az sosem válik zavaróvá. A lengyel kvartett nívós zeneiséggel megáldott tagok kollektívája, akik nagyon érzik egymás játékát. Kihallani a párbeszédet a hangszeresek között, ahogy egy furmányos basszusfutamra felel az életműben egyre rockosabbá váló gitárjáték, vagy ahogy a nagyon feszes, nagyon rakendrollos ritmusalapokra felhúzott dalra a billentyűs Hammond-hangzású, delejező hatású ornamentumokat épít.

Michał Łapaj billentyűs törött lábbal, széken ülve játszott ezen az estén, de ez nem zavarta abban, hogy borzongató szólókat eresszen meg hangszerkomplexumán, néha egészen retrós soundokig is visszaásva. Cserébe a Feel Like Falling alatt egészen modern, elektronikus betéthez nyúlt, de akkor remegtetett gyomorfalat, ha klasszikus terepre tévedt, és Jon Lord vagy Keith Emerson vénájában zúzta az őrült trükkjeit.
 

Duda sem ódzkodott önállóan kilépni a reflektorfénybe, a The Depth of Self-Delusionben (szintén S.O.N.G.S.-os tétel) a felütés basszustémáját bővítette ki egy penge, egyéni performansszá. Mariusz egyébként sem szokványosan kezeli instrumentumát: a Riverside hangképletében központi helye van a basszusgitárnak, kvázi egy második gitárként funkcionál, azaz nem csak kísér, hanem önálló témákat, szólókat hoz. Ez persze kellő dögöt kölcsönöz az amúgy módfelett melodikus zenének. Ahogy Duda koncerteken rekedtesebbre vett éneke is belopott némi hagyományos ősrock-feelinget az előadásba. Hősünk frontembernek se gyengébb, mint hangszeresnek, gondosan kiporciózott humorral vezette le a koncertet. Külön elismerés jár a magyar konferálásért, amiket viccesen egy papírról olvasott fel a dalok között.


 

A koncertprogramot az idei korong, a S.O.N.G.S. dalai töltötték meg nagyrészt, majdnem mindegyik tétel felsorakozott róla, hogy élőben is meggyőzze a rajongókat, a Riverside kreativitása az ötödik stúdiólemezen sem apadt el. Ugyan otthon hallgatva kevésbé kapósak ezek a dalok, mint a Second Life Syndrome klasszikusai, viszont élőben teljes szépségükben, apró titkaikat felfedve ragyogtak. Flottul működtek a néhol egészen hangulatzenére csupaszított, progresszív metálból rockká finomodó szerzemények. De mivel a zenekar egy-egy elmerengős darab után mindig valami fajsúlyos, tagbaszakadt metálkodást pakolt, megvolt az előadásnak a kellő dinamikája, lüktetése is.

A Conceiving You törékeny-szép dallamait kölcsönvevő We Got Used To Us, a nagyléptékben gondolkozó, egyszer eszement, máskor lebegős Escalator Shrine az előadás csúcspontjaivá avatták magukat, de a ráadásban elővezetett Celebrity Touch – amely húzott, mint a müncheni gyors – se épp kispályás szerzemény. Csak a Panic Room 02 tudott ilyan groove-osan hatni, elképesztő, hogy a lengyel proggerek ütősebb riffeket gyártanak, mint a kizárólag erre szakosodott pályatársaik. Éles váltásként, de lírai feloldozásként hatott a Celebrity Touch után felfestett Conceiving You, a Left Out pedig kötelező közönségénekltetős manírjaival hagyományosan szerkesztett csúcspontot biggyesztett egy tökéletes koncert végére. A legtöbb gyönyört azonban a Living in the Past vérbeli progressziója fakasztotta a leállós, éteri hangon éneklős, mondhatni könnyedén pszichedelikus betétjével.
 

Amíg a Riverside úgy tud hagyományt ápolni, hogy közben mindig húz egy meglepőt is, és ízes progresszív rockkal pallérozza az elmét, addig gond egy szál se. Főleg, mert a lemezeiknél csak a koncertjeik jobbak.

 

 

Képek: Dorogi László