A cím második fele egy kicsit elbizonytalanított még mielőtt a lemezt lejátszottam volna. Minek cifrázzam, féltem egy kicsit, mert eléggé hadilábon állok a koncertfelvételekkel – személyes tapasztalatom az ugyanis, hogy a vérbeli stúdiózenekarok ritkábban rukkolnak elő jó koncertlemezzel, a koncertzenekarok stúdiólemezein meg mindig jelen van valami pontosan nem definiálható űr. Mindkét részről tisztelet a kivételeknek! 

Persze badarság lenne a Médeia fiainak már a lemezcím elolvasása után skatulyát keresni – miért is tennénk? –, pláne azért ne tegyük, mert ezek (egy dal kivételével) nem is koncertfelvételek, hanem élő stúdiófelvételek, a bookletben foglaltak szerint.

Jót tettek a lemeznek az utómunkák, ugyanakkor dicséretes, hogy ilyen jól nyúltak hozzá a nyersanyaghoz. Ezáltal a felvételek alig veszítettek valamit integritásukból. Úgy kerültek keretbe ezek a szerzemények, hogy közben megmaradt az élő felvételekre jellemző jótékony spontaneitás is. Pontosabban keret helyett inkább keretekről beszélhetünk – ugyanis a lemezt két, egymástól szigorúan elkülönülő egységre oszthatjuk.



Kezdetben idegesített ez a két rész, ez a darabosság – az, hogy a lemez narratívája (már ha szabad narratíváról beszélni egy lemez esetében) nem egységes. De minél többször hallgattam végig, annál koherensebbnek éreztem.

A törést egyrészt az idézte elő, hogy a két, valószínűleg eltérő helyszínen készült felvétel nem azonos hangerejű. A másik dolog, ami zavart, hogy a második rész (engedtessék meg nekem, hogy a továbbiakban így nevezzem), annak ellenére, hogy több benne a torzítás, mégis túl steril. Annyira zajos akar lenni, hogy épp ezáltal alakul ki a hallgatóban egyfajta zavaró tisztaság-képzet. Persze, ahány hallgató, annyi igény – zajra, csöndre, harmóniára és disszonanciára egyaránt.

S ha már csöndet említettem, okvetlenül szólnunk kell a csöndekről. Nem szeretnék ronggyá feslett közhelyeket puffogtatni arról, hogy milyen fontos része a csönd a zenének, mégis kikívánkozik belőlem, hogy nekem, mint a zene megszólítottjának mégiscsak eme szerzemények csöndjeivel alakult ki a legintimebb kapcsolatom. Precíz csöndek ezek, melyek mindig akkor érkeznek, és addig maradnak, amíg szükség van rájuk. Vihar előtti csöndek – melyekbe mindannyiszor gyökeret ereszt a gondolat, hogy azután tövestől tépje ki azt az elkövetkező hangorkán. Ösztönösek, de mégis érződik bennük a munka.

És érződnek a hatások is. Persze itt megint csak vigyáznunk kell, fityiszt mutatni a skatulyáknak, s csak mértékkel beszélni arról, hogy kik hatottak a Médeia fiaira. Ellenkező esetben nem lenne a szövegünk több hencegésnél a zenei tájékozottságunkról…

Nem mellesleg, a zenekar tagjai az UNDorgrUNDnak adott interjúban már beszéltek a nagy mesterekről – többek között elhangzott az interjúban az Einstürzende Neubauten, a Swans, sőt a Kaláka neve, valamint a reneszánsz polifónikus kóruszene, mint olyan. S hogy ténylegesen ne essünk bele a hasonlítgatás ragályába, csak felvillantunk néhány nevet, akikre asszociálhat (még) a nyájas hallgató a Dear Chaos hallgatása közben.

Elsőként érdemes megemlítenünk a 16 Horsepower nevét – na nem csak a banjo miatt, amely a Médeia fiai zenéjében is olykor-olykor előfordul, sokkal inkább az energia miatt, ami ebből a zenéből és a zene által felszabadul, és melyet leginkább egy hamisítatlan drMáriás univerzum-metafora tudna szemléltetni.

Feltétlenül meg kell említenünk azután Nick Cave nevét is. A Blue Spiritben van egy adag abból a különös melankóliából, amit eddig csak a Nick Cave and The Bad Seeds korai lemezei hallgatása közben tapasztaltam.

Persze nem a hangok, a kompozíció olyan, hanem az atmoszféra, a dal körül összesűrűsödő levegő. A gitár vibráló pengésében, a por-finom zajokban ott szunnyad az az idegenség-gondolat, amely néha verbálisan is kifejezésre jut; jelesül a Twelve Stars című szerzeményben: "We are left alone. We have no future. We came to die here. Again and again."

Annyi bizonyos, hogy a Médeia fiai nem hagy egyedül minket, akiknek igényük van a jó zenére. Jó tudni, hogy van, és hogy épp Magyarországon van egy ilyen zenekar. Vigyázó fülünket fordítsuk hát feléjük!