Men In Blacket koppintani kifizetődő üzlet, Will Smith-ék is megtették párszor, a színész pedig továbbra is – a világ nyolcadik csodája – a legjobban fizetett "színész" Holywoodban. A Ghostról is lenyúzható pár bőr, Swayze-nosztalgia mellett fut a színházi változat manapság is, de az álomgyárban is szeretik az idő, a tér vagy a nemlét által széjjelszakított szerelmesek giccsromantikáját, bizonyára a szerelemről meg a távkapcsolatokról mond valami fontosat ez a toposz. A Szellemirtóknak is velős a közölnivalója, leginkább az, mint a Men In Blacké: hiába gondoltak az amerikai forgatókönyvírók képtelenségeket már évtizedekkel ezelőtt is, a '80-as években legalább még szórakoztató formába tudták csomagolni az eszement ötleteiket. A R.I.P.D. – Szellemzsaruk nagyjából ebből a három filmforrásból terelte össze történetszálait, ám az alkotóknak mégis rossz mind az üzleti, mind a történetmesélési érzéke. A pénztáraknál isteneset bukó műből ugyanis hiányzik az a spielbergies lendület, ami nélkül manapság snassz leforgatni egy ilyen nosztalgikus projektet (ld. J.J. Abrams életművét).

Ijfú zsernyákunkat társa törli képen pár golyóval, hogy ne derüljön ki közös kis titkuk, miszerint hazavittek pár aranyrögöt az egyik bűntett helyszínéről. A Ryan Reynolds által megformált Nick hamar a bostoni szellemrendőrök között találja magát, ahol természetesen egy 1800-as évekbeli békebíró mellé osztják be, a Jeff Bridges alakította, archaikus beszédű Roy pedig rögtön két lábbal rúgja be a haverzsarufilmek panteonjának ajtaját, hogy aztán az összes klisét elpuffogtassa, amit ott talál. A különbség csak annyi, hogy a túlvilági zsaruk bűzölgő hullákat vadásznak le, ám ettől még a tapasztalatlan, méla képű újonc és a nagyszájú öreg kettőse sótlan marad, a vicceket kizárólag Bridges ómódú stílusa hozza. Sajnos a Ghostból ismert "romantikus" szállal húzzák be rendre a vígjáték kézifékjét, mikor már-már nekilendülne a humor és Jeff Bridges sorra rázná magából a westernes poénokat. Ám ahelyett, hogy alaposan körülrajzolt karakterekből fakasztanának kifinomult jellemkomikumot, A titánok harcáért is büntethető forgatókönyvírók inkább azzal múlatják az idejüket, hogy elsüssék az összes "haláli" viccet, amit csak egy hullafilm kínálhat.

Ami már csak azért is érthetetlen, mert néha egész élcesen csattannak a poénjaik: különösen jó, hogy az avítt zsaru egy videokazetta-javítón keresztül lép be a világunkba – s mikor western-párbajra készül, nem port, hanem kazettát fúj a szél az utcán –, és az egyébként kismilliószor kiforgatott vadnyugat-klisék paródiája is jókat üt. Ám ha épp nem Bridges bohóckodik, akkor zuhan a színvonal, kimódolt szóviccek és böfögős poénok is előkerülnek, és persze szaporán hányja a sztori a logikai bukfenceket. Az egyik legkínosabb poén, hogy túlvilági rendőrjeink másnak látszanak a többi ember szemében: Roy egy kétméteres szőke modellnek, Nick pedig egy banánt szorongató kínai bácsinak. Utóbbi akár csípős abszurd poén is lehetne, ahogy a magát óriási szellemirtónak gondoló zsernyák "a valóságban" csak egy banánnal hadonászik, ám mind a "szőkenős", mind az "ázsiais" "viccet" csak otromba sztereotípiaként használja a film.
Sajnos a Reynolds-karakter gyilkosa utáni nyomozás se sokkal izgalmasabb, ugyanis olyan slendriánul vezetik a történetet, hogy azért még a különböző forgatásokról visszamaradt jeleneteket komplett új filmmé összefűző Roger Corman ZS-film producer is pirulna. Hiába kerül be például a TV-riportokba is a felhőkarcolók oldalán rohanó monstrum, se az FBI, se a CIA, de még a bostoni rendőrség se megy ki a helyszínre, ahol a bűzölgő hullák egy aranytotem segítségével akarnak átjárót nyitni a túlvilágra (hogy honnan szedték ezt a totemet, és hogyan működik az egész dimenziókapu, arra még a MacGuffinoknak kijáró két mondatot se szánták rá az írók). Csak a szellemzsaruk jönnek, de nagyjából az egész osztag Bridgesből és Reynoldsból áll, akik persze mentik a menthetőt, vagyis az egész világot. Mert igen, ez az a fajta film, amiben a felfüggesztett, fiatal zsernyák megkérdezi a felfüggesztett, bagózó öreg zsernyákot, hogy akkor megmentik-e az univerzumot az apokalipszistől, vagy inkább csak üldögélnek az utolsó szolgálatban eltöltött estéjükön.

Azért akad pár jó dolog is a Szellemzsarukban. Például a rövid játékidő. Vagy Jeff Bridges. Meg Kevin Bacon. És a Redért felelős Schwentke, aki olyan nyakatekert módokon forgatja a kameráját, hogy az a legavasabb klisét is érdekesen tálalja. A show-t viszont Bridges lopja el, aki újból megerősíti a tételt, miszerint régen még tényleg kellett karizma ahhoz, hogy valakiből filmsztár legyen: Roy Pulsiphernek elég csak nagyterpeszben, féloldalasan beülni a kormány mögé, hogy viccesebb legyen, mint a maradék 90 perc együtt véve.
 

Ám a Szellemzsaruk így is kihagyott ziccer, amiből ráadásul kínosan hiányzik a világteremtő kedv: a túlvilági rendőrőrsöt fantáziátlanul vázolja, nem szentel időt a furfangos szabályok kiagyalásának, és úgy am blokk: a harmadvonalas CGI-részlegen kívül senki nem kezdett azzal semmit, hogy itt most halott szörnyek és halott zsaruk kergetik egymást Boston utcáin. És az igyekezet, a nagyra törés és az igényesség hiánya sokkal fájóbb, mint hogy ebben az összelopkodott történetben több a panel, mint Békásmegyeren.