Deep Purple 5 ezerért, hát az még a hülyének is, pláne a 2010-es borsos árú Stargardenes koncert után. Igaz, a felvezetés most nem olyan nívós, akkor a formából már alaposan kilendült Eric Burdon, valamint az Omega alapozott a bíborszínű atmoszférának – most a Magyarországra hazajáró, folk-death metálos brigádból előbb progresszív, majd slágermetalos intézménnyé fejlődő Amorphis melegített.

De a felvezetés igazából lényegtelen, ezen a napon úgyis mindenki az angol rocktörténelem-írókért fáradt le Székesfehérvárra, a kíváncsiskodók pedig meg is töltötték a MÁV focipályáját, a füves terepen egy söröskorsót se lehetett ledobni.

Az érdeklődés olyannyira nagy volt, hogy a rendezőknek a beengedéssel is meggyűlt a bajuk, a kiírt 20.30-as kezdéskor még százak tolongtak a kapunál, ezért csúsztatták negyed órával a bulit – aminek köszönhetően a turné többi állomásához képest kurtított szettet kaptunk.

A körút apropóját az idén piacra dobott Now What?! jelentette – nem mintha szükség lenne külön indokra a folyamatosan aktív Purple-nek ahhoz, hogy körbeutazza a földgolyót –, és ez a korong, valamint az a szellemiség, amivel készült, rányomta a bélyegzőjét az előadásra is.

Kissé fura ilyet mondani 70 felé közlekedő zenészekről, akik ott pengettek, mikor lefektették a rockzene alapjait, de a Now What?! a banda egyik legprogresszívebb lemeze – persze, nem úgy, mint az In Rock, a Fireball, vagy a Machine Head, vagyis nem reformált a műfajon, viszont progrockosabbra fazonírozta a Morse-érát.

Ám a jelenleg reneszánsz popzenét játszó Blackmore helyére érkezett Steve Morse kissé háttérbe szorult a korongon, és átadta a stafétabotot a Jon Lordot kifinomult érzékkel és virtuóz játékkal pótló Don Airey-nek, aki hol dörgő hangú, hol játékos futamokat megeresztő Hammondjával uralja az aktuális dalokat.

A megszokottnál is több szólóblokkot ékeltek a szerzeményekbe, és a játékidővel sem spóroltak – a zenészek korára csupán a tempó utal, hiszen a Now What?! amellett, hogy technikás és agyafúrt lemez, igencsak öregurasan csorog, Paice nem diktál a középtempónál gyorsabb iramot.

Ami lemezen nem is baj, hiszen a most már csak a középtartományban bóklászó Ian Gillan meglepően könnyen fülbe ülő dallamokkal tűzdelte tele a refréneket. Koncerten viszont már nem volt jó húzás elővezetni az Above and Beyondot (lett volna All The Time In The World is, de nálunk valószínűleg a késés miatt kiszabták a programból), ami kissé leültette a bulit.

Sajnos a klasszikusokra áhítozó publikum nem nagyon ismerte az új számokat, a Vincent Price és a Hell To Pay alatt is hiányzott a többi slágert körülölelő ováció. Pedig előbbi olyan metálos szikársággal csattant fel, ami különlegesnek is tekinthető a Purple-repertoárban, míg utóbbi frissességével és sztenderd rockhimnusz-melódiájával flott koncertnótának bizonyult.

A legnagyobb rajongást a közismert örökzöldek kapták, amiből látszódott, hogy a mélyen tisztelt nem is annyira a Morse-Airey duó villantásaira, mint inkább egy velős best of-ra váltott jegyet.
 

Végül persze mindkettőt megkapták, de úgy érzem, a program összeállításakor már néha túlzásba estek a brit úriemberek. Az természetes, hogy egy Purple-bulin legalább olyan fajsúlyos az improvizáció, mint a pőre rock ’n’ roll, de a szett közepén egymást követték a szólók, amik a maguk nemében perfektül összerakott mutatványok voltak, mégis, talán túlságosan a szabadszellemű improvizáció felé vitték el a bulit.

Mivel fesztiválkoncertről volt szó, jobban sülhetett volna el, ha néhol visszafogják magukat Morse-ék – és az is kár, hogy szólózási lehetőséget csupán Don Airey és Steve Morse kapott, a Ian Paice dobszólójával bővített The Mule sem hangzott el, illetve a ráadásban sem érkezett Roger Glover basszus-prezentációja, pedig utóbbi még kuriózumnak is számíthatott volna.

Ám ezt leszámítva, nehéz kötözködni a mesterekkel: Airey például egyenesen lekötelezte a közönséget magánmutatványában, mikor előbb a Perfect Strangers főtémájával indította be a rajongókat, utána pedig klasszikus magyar művekből ollózott be részleteket futamaiba.

Steve Morse pedig a skálázós-tekerős The Well Dressed Guitar performanszát a Bananas album kellemes-szép instrumentálisával, a Lost Contacttal állította párba, így mind a technikának, mind a harmóniáknak teret engedett. A Paice-Glover tengely most is kikezdhetetlen volt és szikár, még úgy is, hogy kissé háttérbe szorultak az összképben.
 

A kritikus pont persze Gillan, hiszen őt szokták betámadni azért, mert hangja kopott az évek folyamán (mintha ez olyan példátlan dolog lenne). A Purple viszont nem játszik olyan dalokat, ami megfeküdné Gillan hangját, így most is megfelelően teljesített az énekes, aki pajkos nagypapaként kokettált az első sorokkal és darabos, vicces járásával sétálta be a színpadot.

A Hard Lovin’ Man végén azért belefért egy kis ének-gitár dialógus is, mikor Gillan alacsonyan szálló sikolyokat küldött, miközben Morse megnyúzta a gitárját. A karcos-bluesosra öregedett orgánum különösen jól csengett a mostani állapotára íródott Now What?! dalokban, illetve a Black Nightban és a Lazy-ben, ám a koncerten csúcspontjának számító Perfect Strangersszel már kicsit megküzdött.

A programban amúgy meglepetésnek nem jutott hely: sajnos a nyitószámnál sem, pedig a turné során váltogatták a Highway Start a Fireball-lal – mi sajnos nem tudtuk meg, milyen is az, ha tűzgolyóval rajtol a buli.

Kiemelkedett még a Lazy laza, boogie-s jammelése, a Space Truckin’ szétmart vezérriffje és a No One Came húzása. S a Smoke On The Waterbe szerencsére tekintélyes hosszúságú szólópárbajt szerkesztettek, így a világ legismertebb rockdala is tartogatott finomságokat.

A Purple székesfehérvári koncertestje így hozta a szokásos DP-sztenderdeket: improvizált elszállásokat, hangszeres mesterkurzusokat, humorral fűszerezett örömzenét és kraftos rock ’n’ rollt. Voltunk már jobb Purple-koncerten is, de olyanon nem, ami ennél messzebbre kalandozott volna a sztratoszférában.

 

Highway Star

Képek: FEZEN Facebook