Legyen a helyszín a nagyváros labirintusa, netán a sivatagi tájban elnyúló országút, az iráni film különösképp vonzódik a kisgyermekek vándorlás- és kereséstörténeteihez. A Hol a barátom háza? vagy A tükör egyaránt tévelygő, bóklászó lurkókra fókuszál, akik elvesznek a nagyvilág forgatagában. Ezzel az alkotók nem csak egy kalandos szüzsét kölcsönöznek filmjüknek, de a gyerekek alulnézeti perspektívájában a látótérbe besodort társadalmi problémákat is eltérő fénytörésben láttathatják. Ehhez az iráni filmes tradícióhoz kapcsolódik a Svédországban élő, de Kurdisztánban (Irakban) született Karzan Kader nagyjátékfilmje, amely egy árva kurd testvérpár, Zana és Dana történetét meséli el. 1990-ben, az első öbölháború előtt járunk, Szaddám Husszein van uralmon, s a szigorú katonai ellenőrzés és politikai önkényuralom összesűríti a mindennapok levegőjét.cimg26307]

Zanáék életébe viszont nem is a politika, inkább az amerikai kultúra tör be: mikor egy mozivetítésen, a tetőablakon keresztül bekukucskálva látnak egy Superman-filmet, elhatározzák, elmennek Amerikába. Hogy megtalálják a szupererős embert, és együtt repüljenek vele a porzó kurd tájak fölött. Hogy eldicsekedhessenek barátaiknak: az ő barátjuk Superman. És hogy a mindenre képes, mindenkinél erősebb Superman egy érintéssel feltámassza szüleiket, akik Szaddám háborúi során estek el. Csak azt nem értik, hogy ha Superman erősebb mindenkinél, és hűvösre teszi a rosszfiúkat, akkor miért nem intézte még el Husszeint.

A film ilyen gyermeki iróniával pedzeget csak politikai kérdéseket, a sorsfordító események árnyékában pergő sztoriját Zana és Dana hányattatásaira korlátozza. A történet pedig úgy kanyarodik, mint egy vérbeli road movie: hőseink hol unottan kutyagolnak – egy Michael Jackson nevű szamár hátán –, hol Colát lopnak egy teherautóról, máskor elszakadnak egymástól, végül pedig Dana szerelmét követik egy határmenti kisvárosban. Az esztétikusan komponált, szín- és árnyalatdús képek, valamint a gördülékeny, vígjátéki elemekkel tűzdelt elbeszélésmód egyaránt a nyugati filmes gondolkodásmód hozománya. Karzan Kader forgatókönyvíró-rendező Svédországban tanulta ki a szakmát, s kulturális hagyatékának felvállalása mellett a klasszikus hollywoodi filmtermés is nyomott hagyott filmjén. Az eredmény egy nyugati érzékenységgel és profizmussal felmondott kurd vígjáték/road movie, amely súrlódásmentesen simul bele a fesztiválsikernek szánt, közönségkedvenc művészi filmek tradíciójába.

A Barátunk, Superman ártatlan, humoros film, a szamár homlokára aggatott BMW-jeltől a Colát iszogató 80 éves kurd bácsin át tele van jól eltalált gegekkel, így a másfél órás játékidő annak ellenére sem válik unalmassá, hogy a filmben tulajdonképpen sok minden nem történik. Konfliktust az idősebb testvér szerelmi szála okoz, hiszen Dana eltávolodik öccsétől, míg a lány után kajtat. Kader sajnos a film elején, közepén és végén is kibetűzi a tanulságot, hol Baba Khalid családról és összetartásról szóló szentenciájában, hol a testvérek nagy felismeréseiben. Ezekben érződik a giccshez vonzódó nyugati kultúra kártékony hatása: minden egyes realista, a gyerekek álmát abszurdként idézőjelező kesernyés fordulatra jut egy túlérzelmes pillanat – a testvérek finálébeli összeölelkezését vevő, köröző kameramozgás például megbocsájthatatlan marad. Sokkal jobban áll Kadernek, ha ironizál a zsáner bevett toposzain, például mikor az egyik csempészről kiderül, hogy apjuk régi harcostársa, és a barátság miatt elvinné őket ingyen, a másik, földhözragadt, amúgy kőbunkó csempészgóré rögtön keresztülhúzza a negédes fordulat keltette reményeket.

A Barátunk, Superman egy könnyed, szerethető mozi, amibe rengeteg fanyar és mosolyfakasztó poén jutott. A vígjátéki humorfakasztás közben pedig a kurd társadalomról is kibont egy nem túl kedvező képet, bár nem tudhatjuk, hogy a 6 éves korában emigrált Kader mennyire kívánt szólni arról a szociális hálóról, ami lépten-nyomon figyelmen kívül hagyja az árva gyerekeket: a felnőttek elutasítóak, nemtörődöm hozzáállásuk ellenére kell valahogy érvényesülniük a srácoknak. Hogy a naivitás és a kiapadhatatlan életerő, az életszeretet mellett az árvalét tragikuma is lejön a vászonról, abban nagy szerepe van a két gyerekszínésznek, Zamand Tahának és Sarwar Fazilnak is – még ha a 7 éves Zanát adó Tahának inkább az ordibálás művészetében, mintsem a színészetben jeleskedik. Ám a konstans zajszennyezés sem tudja megkeseríteni a mozi hangulatát: igaz, nem egy filmtörténeti darab, de az egykaptafára vágott amerikai vígjátékoknál jóval tartalmasabb szórakozást nyújt a Barátunk, Superman.