Ki mondta, hogy az álromantikus giccs csak Hollywood privilégiuma? Miért ne forgathatnánk itt, Európában is a bűnözőket megszépítő és gáláns Robin Hoodként ábrázoló filmeket, amikben több a lassított felvételben tovarepülő fehér galamb, mint a valóság?
Talán azért, mert az öreg kontinensen más a történelmi múlthoz való viszony; hiszen Amerika már születésekor is mítoszba ágyazta fogantatástörténetét, közszereplői még életükben a saját fiktív, eltúlzott hőstetteikről szóló színházi előadásokat látogattak, a westernhősök olvasták az őket mitizáló ponyvákat – majd jót derültek rajta, és behajították őket a sarokba. Vagyis jobb esetben a helyén kezelték, ironikusan idézőjelbe pakolták a valóságszépítő meséket – nem úgy Gabriele Salvatores, e szebb napokat és jobb filmeket is látott Oscar-díjas olasz direktor, aki 2013-ra eljutott odáig, hogy vérkomoly gengszter-artfilmet rendezett a Sztálin által Szibériába telepített bűnözőklánokról. Akiknek a szobafalán gépfegyveres Mária-kép ékeskedik, becsületkódexük pedig olyan tételekből áll, miszerint nem tartanak pénzt a házban (amit lopnak, azt a kertben elássák), és sokat imádkoznak azért, hogy a Jóisten megbocsássa a kényszerből elkövetett bűneiket.

Mert nem is bűn az, ha az elnyomó diktatúra katonáitól rabolnak, vagy ha a más etnikumú és a szibériaiakat egrecírozó embereket pofozzák fel. A Szibériai nevelés a nagy általánosítások filmje: konkrét népcsoportok állnak egymással szemben, a Grúzok a Szibériaiakkal, a Csecsenek az Oroszokkal, és persze a Bűnözők a Katonákkal. Ebbe a származás által felszabdalt világba születik Kolima és Gagarin, a két jóbarát tökéletesen ellentétes jellemmel: míg Kolima magába szívja Kuzya nagypapa életbölcsességeit és bűnözőetikáját, addig Gagarin már az anarchikus, öntörvényű lázadó útjára lép. A film kettejük párhuzamosan ívelt élettörténetét követi nyomon, a ’80-as évekbeli szibériai gyermekkortól a sztori gerincét képező poszt-szovjet éveken keresztül addig a pontig, mikor a csecsen-orosz háborúban katonaként/bűnözőként kerülnek szembe egymással. Vagyis Salvatores egy unalomig elcsépelt sémát hasznosít újra a Szibériai nevelésben, amely a morális üzenetekkel túlterhelt 30-as évekbeli amerikai gengszterművekből lehet ismerős akár a Manhattani melodrámára, akár a Mocskos arcú angyalokra gondolunk. Az olasz rendező nem is tér el a toposzoktól, csupán zavaros, a három eseménysík között ugráló időkezeléssel bonyolítja az amúgy kiszámíthatóan botladozó történetet.

Salvatores valószínűleg összegző, ezerszínű munkának szánta a Szibériai nevelést, amelyben minden tudását megcsillanthatja – ám a végeredmény egy többnyire érdektelen, legemlékezetesebb pillanataiban viszont megkapóan elrontott film lett. Pont a "mindent bele" elve zilálja szét a film hangulati egységét: Salvatores hol Tarantino soundtrackjeit idéző, rockosan felcsattanó zenével kíséri moziját – miközben magát a cselekményt is képregényszerűen elrajzolja –, hol a Kusturica-filmek népzene-diszkója nyomatékosítja a szereplők örömmámorban úszó perceit. A direktor ügyetlenül helyezi az amerikánus gengsztermitizálás módjait a valóság talajára: mikor már éppen elmerülne a képtelenségekben, és felcsillanna a néző előtt a fesztelen szórakozás reménye, akkor a sztori visszaránt a valóság talajára, archív felvételek jelzik a rendszerváltást, az időpontokat és földrajzi helyszíneket túlhangsúlyozó elbeszélésmód pedig azzal foglalatoskodik, hogy hús-vér szereplőknek állítsa be Kolimáékat. Pedig mind a jellemfejlődés írmagját nélkülöző, vázlatos karakterrajz, mind az elnagyolt színészi játék karikatúrákat farag a szibériai bűnözőkből. Leginkább a szereposztás elhibázott, 2013-ban ugyanis teljességgel komolyan vehetetlen, hogy neves brit színészek (John Malkovich) szibériai gengsztert alakítsanak – úgy, hogy pocakos Kuzya nagypapaként jelentős energiát öljenek abba, hogy ne csak a fejeket, de az angol nyelvet is kellő alapossággal törjék.

Malkovich szarkasztikus önparódiájához csatlakozik a tetoválóművész Inket alakító Peter Stormare, akinek kedvelt hobbija a szaunázás, itt társalognak ország- és népjobbító szándékaikról az okos szibériai gengszterek. A főhősöket két litván ifjonc adja, a közös szerelmüket pedig A mágusból vagy az Alice Csodaországban című filmből ismert, szintén brit Eleanor Tomlinson. Mindannyiuknak komoly kihívást jelent, hogy roncsolják az angol nyelvet, s a szándékolatlan vígjáték felé közelítik a filmet azáltal, hogy a hollywoodi mozikban még lazán csűrt, csattanós gengszter-beszólásokat lassú, komótos és rossz angolsággal dadogják el a filmben – barátok közt is kínos ez a színvonal. A Szibériai nevelést jól jellemzi, hogy Tomlinson karakterét – a mentálisan hátrányos helyzetű, szép, de butácska Xenyát – hogyan használja: a főhős Kolima beleszeret, ám ahelyett, hogy az ezzel járó problémákat listázná a mű, az egész különc fordulatot (egy felnőtt-testbe szorult gyermeklélek iránt táplált szenvedélyt) elintézi azzal, hogy Kolima a karjára tetoválja a "Lehetetlen szerelem" szimbólumát.

A lepukkant Ladákban lezavart autósüldözéseivel, a szegénység emblematikus képeit biztosító szocreál környezetével, és a szovjet-orosz történelem sötét fejezeteibe kalauzoló történetválasztásával akár stílusos midcult-mozi is lehetett volna a Szibériai nevelés. Ám az esztétikailag értékelhetetlen, túlzó színészi játék, a – nincs rá jobb szó – bugyuta karakter- és történetvezetés, a stílus- és a hangulat egységét eltörlő, kaotikus rendezői koncepció és a művészi helyett csupán művészieskedő, szentimentálisan túlszépített képi világ egy lenyűgözően rossz alkotást eredményeztek. A Szibériai nevelés tipikusan az a film, ami láttán Murphy cinikusan elmosolyodna, hiszen ami csak elromlik, az ugye, gallyra is megy ebben a 104 percben.