Stallone megelégelte a posztmodernt, és kivágta az ablakon. A feláldozhatók pár éve úgy berúgta a gépágyúzások között a közönségre sűrűn kacsintgató tata-akciók műfaját, hogy az öregedő akciósztárok talán azt hitték, a nosztalgiával szíven lőtt publikum észre se veszi, ha hanyagolják az iróniát. Pedig azt a kétfelvonásos all-star shoot-out gálát is csak azért élveztük, mert rajzfilmesre húzták az akciót, a szereplők pedig nem egymással, hanem saját kultuszukkal beszélgettek, és Chuck Norris se annyira töltényeket, inkább Chuck Norris-vicceket tüzelt. Azóta viszont elkoptak az idézőjelek: hiába rendezte Walter Hill, az itthon csak DVD-n befaroló Fejlövés csupán a tékafilmek színvonalát hozta, semmilyen tekintetben nem lógott ki a letűnt VHS-opusok klubjából. Sly-nak az utóbbi időben tanítanivalóan rosszak a szerepválasztásai, és világraszóló pajtása, Arnie sem múlja sokkal felül. Az erőnek erejével rutinból lezavart westernmunka, amit hiába adtak el Schwarzi visszatéréseként, a legjobban az autópályán összecsókolózó Corvette-ek fűtöttek be az izgalmaknak, nem pedig a Schwarzenegger-filmográfiából lelkesen idéző testépítő-sheriffünk.

A Szupercella újabb öles lépés afelé, hogy a matuzsálem-akcióhősök visszatérjenek oda, ahonnan vétettek: a fapados, tessék-lássék mód eszkábált akciófilmekbe. A pillanat ugyan filmtörténeti, a '80-as években megannyi heves fanboy-vita alaptárgyát képező kérdésre – Stallone vs. Schwarzenegger – is keresnénk a választ, de a felek már a szerződésükben lepapírozhatták, hogy itt se nagy bunyó, se nyertes nem lesz, mert amit kiosztanak egymásnak, az barátok között sem több pár laza tockosnál, a szétbotoxolt ikonoknak arcizma sem rezdül. A várva-várt pofonváltás elmismásolása után pedig a filmnek nincs tétje, vagyis ami van, az ugyanolyan képtelenség, mint amiket a nyolcvanas években pelyhedző szakállú forgatókönyvíró-tanoncok álmodtak maguknak, ráadásul mindezt a játékidő többségében komolyan is kéne vennünk. Elsősorban Sly-t, aki tanult jogászként pályát váltott, manapság börtönök biztonsági rendszerét teszteli, persze belülről, bentlakóként: Ray Breslin minden állami fegyintézetből megszökött már, ezért felkérik egy titkos, rejtett szuperbörtön biztonságának ellenőrzésére. A kötelező gikszer persze becsúszik, Breslint tényleg bekasznizzák, így egy fasisztoid, high-tech fegyintézetben, akkurátusan gonosz börtönigazgató terrorja közepette kell megszöknie a Sírkőből.

A börtönfilm műfaja limitálja tehát a játszóteret, csak semmi sokperces gépágyú-nyektetés, meg tetemeknek címzett vicces beszólások: a film nagyobb hányadát Breslin monológjai teszik ki, amikben éppen azt részletezi, hogyan fognak megszökni a fogdából; Sly például a retyó vizének lefolyási irányából lövi be földrajzi helyüket, máskor meg MacGyvert szégyenben hagyó kézügyességgel eszkábál szextánst egy gyorsmontázsban. Meg kell hagyni, a szökési tervek és azok kivitelezése mérsékelten, de egész izgalmas, szélesvászonra kihúzva, Dolby-hangeffektekkel bélelve könnyű kibekkelni azt az egyórát, amíg a Sly-Arnie duó spekulál a börtönben. Cserébe viszont a felvezetés erőtlen, az akciófinálé meg egyszerűen kevés: a dialógoknak hol értelmük, hol csattanójuk nincsen, Sly börtöntesztelős haverjainak viccelődése a női kollega főztjéről pedig egyszerűen érthetetlenül gyenge. Egy szem vicces ember van itt messze környéken, csak az idióta pofákat még mindig meggyőzően vágó Schwarzenegger az, aki tényleg humoros: mind a németül előadott siráma és Zarathustra-utalásai az elkülönítőben, mind az oboázás-imitálása jól működik. Igazság szerint egyedül neki köszönhető, hogy nem lőttek annyira mellé a Szupercellával, mint Sly a Fejlövéssel, Schwarzenegger legalább pár hahotát kicsal a közönségből.

Az egyébként totálisan középszerű, kreativitástól mentesített szkriptnek azért akad egy érdekes újítása. Az arabot avatja az új négerré, vagyis azzá a sidekickké, aki bátran áldozza az életét a főhősökért, s akinek haldoklását nézve ügyeletes sztárunknak le kell futnia a "nem hagyunk itt, de hagyjatok, feltartom őket" kört. Most az iszlám Javed kapja ezt a haslövéssel járó nemes feladatot, ráadásul a szökési terv kulcsfontosságú része az ő imádkozása is. A Szupercella így a fehér szuperhősök magasságából lenézve rehabilitálja és pátyolgatja a mainstream hollywoodi filmben eddig meg nem tűrt, mélyen vallásos iszlámokat. A műfajrevízió hevében nem is csoda, hogy nem maradt idő kellően kidolgozni a fordulatokat: a legfájóbb baki, hogy a szupergonosz szuperbörtönbe nem találták szuperkorrupt dokit, akit nem tudna Sly fél perc alatt meggyőzni a hippokratészi esküre hivatkozva, hogy ugyan már segítsen nekik megszökni innen. A végén azzal igyekszik feledtetni ez a veretes mű a további logikai bakikat, hogy Arnie kezébe ad egy méretes gépfegyvert, Stallone pedig a szebb napokat is látott Vinnie Jones-szal öklöz egy sort, amolyan felkészülési körként a Grudge Match-re.
A végeredmény egy jóindulattal és rajongói elfogultsággal nézhető akcióthriller, amiben alig akad akció, a thriller pedig csak korlátozottan érdekfeszítő. A két világsztár tét nélküli komédiázása ez, amit csak megkerülhetetlen filmtörténeti kvalitásaiért érdemes megnézni. Az viszont továbbra is érthetetlen, hogy nem kerül egy normálisan megírt, tisztes iparosmunkával megrendezhető akció-forgatókönyv Stallone kezébe. Mert az öregek karizmája még mindig működik, főleg, ha nem monológokat, hanem végre fegyvereket adnak nekik. Talán majd A feláldozhatók 3-ban… Talán.