Az osztódással szaporodó Másnaposok-kópiák célközönsége lassan a Föld teljes népességét lefedi: a különböző nemzeti változatok és a magyar címadók kreativitását csiklandozó Harmad-, Negyed- és Ötödnapos fénymásolatok után most befarolt a szépkorúakra hangolt változat. A Last Vegasban élemedett korú sztárszínészek adják egymásnak a redbullvodkás szívószálat és osztják két Cavinton közt a hollywoodi aranykorban foganatosított egysorosokat. A kísérlet működik, legfőképp akkor, ha a filmnek épp semmi köze nincs a mai humorérzék-ficamot tükröző Másnaposokhoz, vagyis ha a vásznon korábban nem kokettáló öregróka-kvartett csak hétköznapiasan, egymás közt és egymás kárára heherészik. Persze itt is rutinból megy a játék, mint De Nirónál már évek óta, most is a morgós öregurat hozza, csak vej-egrecíroztatás helyett a feleségét gyászolja, Michael Douglas pedig önmaga mesterségesen fitten tartott, fiatalságát huszonéves nőkben megtaláló önparódiáját adja különösebb erőfeszítés nélkül. Ő szolgáltatja a sztori apropóját is: egy temetési beszéd közben megüti a halál szele, és hirtelen felindulásból megkéri 31 éves barátnője kezét – a De Niro, Douglas, Freeman, Kline négyes pedig Las Vegasban csap legénybúcsút.

Mindegyik hősünk olajozottan összecsavarozott és megoldott konfliktust kap a nyakába, Kline-nak a felesége ad áldást a házasságtörésre, hogy az revitalizálja otthoni szexuális életüket, De Nirónak a morgást kell már végre elhagynia, Douglas-re az igazi szerelem vár, az egy sztrókot begyűjtött Freemannek pedig túl aggodalmaskodó fiával kell kisimítani a kapcsolatát. A csukott szemmel is végigjárható úton haladó sztorit egy érzelemteli, független női karakter – egy vegasi jazz-énekes – dobja fel ideig-óráig: Mary Steenburgen adja az ironikus, érett nőt, aki méltó partnere a civakodó, gyerekkori barátságát máig megőrző, karakteres bagázsnak. Mert hiába skiccelhető fel a Flatbushi Négy jellemrajza egy szakadt szalvétára, a hollywoodi nagyok még így is kerek karaktereket adnak karizmájuknak köszönhetően, s ha éppen Douglast szívatják a fiatal mennyasszonyával vagy a tizenévesként lopott, közösségi kincsnek tekintett whiskeyt kóstolják meg és köpik vissza 58 év után, akkor tényleg fröccsen a szerethető humor a sztoriban.

Csakhogy az igazi öregségtől még messzebb álló, valószínűleg az ötvenedik x-et taposó Dan Fogelman forgatókönyvíró nem egy újabb, mezei gerontokomédiát írt. Mint a szűzoltásra váró süvölvényekkel és fiatalságukat kereső tatákkal egyaránt kikezdő las vegasi táncoslányok, Fogelman is minden korosztályt ki akar elégíteni. A humort ő is a legkézenfekvőbb, legközhelyesebb forrásból fakasztja, vagyis olyan helyre tereli az öregeket, ahová nem valók: piával és droggal feldobott technopartikra, és műanyag-cicababák szépségversenyére, ahol egynyári elektrosláger-banda rázza bele heréjét De Niro arcába – viccből, mi másból. Az arcára kiülő, vegytiszta undor jól jellemzi, elvileg mit is gondolnak a mai popkultúrát hírből sem ismerő öregek erről a közegről. Pontosan ezért nehéz elhinni De Niróékról, akik az udvarlási szokásokat "foglak-duglak" mentalitással helyettesítő srácot mindenesfiúként ugráltatják, hogy a legénybúcsú megkoronázásaként ugyanolyan tucatpartit rendeznek maguknak, mint a huszonévesek. Az öregek kapuzárási pánikját arra használja a film, hogy kitolja a potenciális célközönséget, és (szomszéd)füves időskori komédia helyett minden korosztályt megcélzó, trendi családi vígjátékot hozzon tető alá. A Last Vegas a második félidőben jelentős játékidőt szentel az öregedés problémáinak, sőt meglepő drámai fordulatokat is beiktat, de a maradék játékidőt dübörgő elektronikus zenével, ill. a testnedvek és nagy csöcsök köré csoportosított tinivígjátékokra emlékeztető "humorral" tölti ki. Csak itt a fanszőrzet helyett azzal viccelődnek az öregek, hogy Douglas a seggszőréből csinált magának hajbeültetést.

A Last Vegas menthetetlenül skizofrén film, ami olyan közegbe helyezi markáns aurával bíró főszereplőit, ahol nem tud maradéktalanul érvényesülni letűnt korokat idéző sármjuk. Az LMFAO-pöcsrázás vagy épp 50 Cent önalázása – ami mégse olyan súlyos, mint szupercellás epizódszerepe – trendi, áramvonalas termékként próbálja eladni a Last Vegast, amiből mindenféle bájt kiöl az avítt prosztóhumor és a hollywoodi forgatókönyvírók tinifantáziája által elrajzolt, rapvideókat idéző kopár buliközeg. Ráadásul a mű az öregekhez is ellentmondásosan viszonyul: a "ráléptem a lábadra, vagy az a melled volt?" vicc-kezdeménye már a prológban belövi, hogyan is viszonyul a film az időskori problémákhoz. Ennek fényében meglepő, hogy De Niro és Douglas közé sikerült egy egészen drámai konfliktust ékelni egy közös gyerekkori szerelem és néhány élethosszig ható döntés formájában. Kár, hogy a vígjátékhoz szokatlanul súlyos konfrontációt végül pehelykönnyedén oldja meg a Disney-házirendezője, Jon Turteltaub.

A poénokat néhol eltaláló, de még többször elvétő Last Vegas persze nem akar többet, mint maga Las Vegas: leárazott, egyszerű humorával nyersen és lényegretörően szórakoztatni. A Last Vegas viszont korántsem olyan frappáns, mint azt gondolja magáról, a csattanónak szánt fordulatokat jelenetekkel korábban ki lehet találni – különös tekintettel a poénok nagy hányadát bezsebelő Kline csajozási kísérleteinek minden potenciáljára. A jobb pillanataiban azért szolidan szellemes film mélypontjaira viszont lehetetlen felkészülni: a De Nirók és Douglasék képébe vágott herék és ganéjviccek mélyebbre ülepednek a memóriába, mint bármelyik jobban sikerült élc. De ha ez kellett ahhoz, hogy Kevin Kline újra reflektorfénybe kerüljön, akkor kibírjuk.

Last Vegas

Színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 105 perc, 2013

Rendező: Jon Turteltaub

Forgatókönyvíró: Dan Fogelman

Szereplők: Robert De Niro (Paddy), Morgan Freeman (Archie), Michael Douglas (Billy), Kevin Kline (Sam), Mary Steenburgen (Diana), Jerry Ferrara (Todd)

Forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.

Bemutató dátuma: 2013. október 31.

Korhatár: