bezár
 

színház

2013. 11. 15.
Ez Isten barmainak lakhelye
Bányavíz a Szkénében
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Megérkeztünk… Végállomás! Kiszállás! Itt a tenger(nyi)víz… De vajon tudunk úszni, vagy csak csendesen fuldoklunk? Székely Csaba Bányavíz című darabját, a Szkéné Színházban mutatták be.

Székely bányafalu. Bánya nélkül, hatalmas vízzel. Székely Csaba Bányavirága, Bányavaksága után itt a trilógia záró darabja, a Bányavíz. A szerző erős, önmagát rendező szövege most is üt, bár egészen másként. Mintegy a maga fuldoklásos atmoszférájában tetőzi, zárja be a trilógia előbbi szövegszőttesének légkörét.

Szkéné színház

Egy falu, ahol Ignác atya (Kaszás Gergő) a szenvedélyességének visszaszerzésén ügyködik, ha máshol s másban nem is, hát legalább a szentbeszédeinek hevületét tekintve. Egy faluban, ahol a plébános házvezetőnője, Irén (Boza Andrea) Alzheimer-kóros viselkedésével nemcsak ráerősít minderre, hanem egyben ellenpontozza, idézőjelek közé helyezi ezt a víz borította légkört. Olyan figurát teremt, melynek elhisszük ezt az agyat elfátyolozó kórt, de a finoman kicentizett erős játékával cinkostársunkká is válik. Márton (Márkus Sándor) Ignác nevelt fia, az éjszakai fa- és versfaragásaival igyekszik, ha másként nem is, hát szellemben, lélekben kiúszni ebből a feneketlen mélyből. Ezt a kezdetben naiv, rácsodálkozó figurát nem tudja a karakter részletgazdagságainak erejével megtölteni, bár valamelyest a Mártonon is egyre jobban eluralkodó tehetetlen rezignáltság később átsejlik a szerepformálásának kontúrjain.

A plébániának ezt az alaplüktetését csak tovább fűszerezi, amikor István, a tanító (Tóth József) a lányával, Imolával (Eke Angéla) a házuk leégése miatt oda költözik. A lehetetlen helyzetet nincsen már hova fokozni, csak egyre örvényesebbé, mélyebbé lehet tenni. Pedig Imola a falu "egyetlen, kívánni valóan szép nője", akivel Márton kezdhetne valamit, ám ő Szövérfi Imrének, a rusnya reformátusnak adja a szívét. Mert érzelmi sodortatottság az, amiben Imola csak mint parafa dugó a palackban, vergődik, mély szenvedélyektől mentesen, színtelen játékában tanúságát adva annak, hogy valóban még serdületlen az efféle, egész lényünket igénylő elköteleződéshez.

A szenvedélyek itt másban, másként fojtódnak el. Ignácnak Mártonnal való pedofil nap-nap utáni kapcsolatában, Imolának a csokoládé mohó majszolásaiban, kinek-kinek pedig a gyümölcspárlat-víz, a pálinka utáni olthatatlan szomjúságában. És ezek mindig elő is kerülnek a nagyon ügyesen kialakított pasztellzöld szobabelsőt formáló sokfiókos kredencből, a bútorzat rejtett zugaiból. Ez a folyamatos előbányászkodása a tárgyaknak olyan, mintha refrénszerűen ismétlődő, lényegükben azonos kérdésekre mindig csak ugyanazt az egyféle választ kapnánk.

Ebből a vízből mindenki kimenekülne a maga sajátos módján. Ki így, ki úgy. Ignác a nevelt fiának szenvedélyes, testi vágyainak kiélésén keresztül, melyet a precízen kimért, gondosan kiművelt, feszes játéka húz alá. Márton a réveteg határozottságával a művészeten keresztül szökne Imolával együtt, valamint azzal, hogy megmérgezi Ignácot. Istvánt az eltűnt, matracba dugott pénzének megtalálása menti a helyzetből, és a végletekig elfojtott, aztán kilövellő indulatai viszik tovább. De egyikőjük sem jut messzebbre, csak a csokoládé és a pálinka megleléséig, csupán rutinszerű mozdulatok az elvonási tünetek oltására az élettel teli motivációk helyett.

A Székely-szöveget a rendezés (Csizmadia Tibor) többlethez nem juttatja, de valljuk meg, nehéz is lenne. Itt mindenki matat, kotorászik. Kúszik-mászik minden karakteresen célirányos motivációtól mentesen. Eldönthetetlen, hogy a színészi játék az, ami a vonal alatti, ingerküszöböt csak nagyon nehezen, halványan áttörni tudó, vagy éppen ez a kevésnek látszó, középszerűség az, ami – mintegy a szöveg adta légkört tovább rezegtetve – erősíti a problémákat, állandósítja bennünk ennek a fullasztó víznek a jelenlétét.

Ez utóbbinak nagyobb valószínűségét éreztem, ami nem feltétlenül az ítészi jóindulat hatása. Mint a testre tapadó, átázott ruha, nehéz, fesztelenségre képtelen játék ez, mondhatni tónustalan is. Ez alól csak Irén kaphat igazán felmentést azáltal, ahogy az Alzheimer-kórosat megformálva, mintegy körbeveszi játékával ezt az egészen komor, nyomasztó lehetetlenséget. Mindenesetre a rendezés ezt az egysíkúságból kitörni képtelen, sőt inkább a kitörni akaróra rátelepedő szomorúságot, a végletekig elvitt, fullasztó naturalizmussá árnyalja. Az előadás zárójelenete is, mint egy mikroszkopikus nagyításban, ezt a nyomasztó realitást merevíti magunkkal vihető állóképpé.

Az adventi várakozás végén (az előadás során többször a szín egyik szegletébe csendesen meghúzódó adventi koszorúra fókuszál a fény, mintegy finom utalásként a várakozás reményteliségére) karácsonykor Márton és Irén a kakaós kalácsot majszolja mint az eljövendő ígéret egyetlen kézzelfoghatóságát. A kakaós kalácsot, Márton kedvencét, amit most végre szándékosan nem mazsolával, hanem kakaóval süt neki Irén. Majszolják, mintha a reményeiket, álmaikat majszolnák… De ez is reménytelen. Mégis a reménytelenséggel dacoló. Olyan jámbor szomorúsággal teli…

Székely Csaba: Bányavíz

IGNÁC, katolikus pap – Kaszás Gergő
IRÉN, a pap házvezetőnője – Bozó Andrea
ISTVÁN, tanító – Tóth József
IMOLA, a tanító lánya – Eke Angéla
MÁRTON, a templom gondnoka, Ignác nevelt fia – Márkus Sándor

Látvány – Cziegler Balázs
Dramaturg – Lőkös Ildikó
Munkatárs – Skrabán Judit

 

Rendező – Csizmadia Tibor

 

Bemutató: 2013. szeptember 17.

Szkéné Színház

 

Fotó: Mészáros Csaba (www.szkene.hu)


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Csatádi Gábor --


További írások a rovatból

Somorjai Réka: BOJZ című drámája a Szkéné Színházban
Wagner kincse 2. – 1. alkalom, Márton László előadása A Nibelung-énekről
Komáromy Bese Soha jobban című darabjáról
A Hét komédia című Plautus-kötet bemutatója

Más művészeti ágakról

A Budapesti Fotófesztivál Női fókusz című kiállításáról
Kocsis Gergely és Tallér Edina könyvbemutatója a Margó Fesztiválon
Nuri Bilge Ceylan: Elszáradt füvekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés