bezár
 

art&design

2013. 11. 18.
A Szabadság tér szivárgó lelkiismerete
A materializált múlt Németh Ilona Köd című köztéri intervenciójában
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Még ha kínálkozik is néhány analógia, más ez, mint az egykori Moszkva tér vagy a Felvonulási tér esete. A pozsonyi Szabadság tér (Námestie slobody) a csehszlovák állam szocialista múltjának emblematikus helye, egy fura, magára hagyottságában is impozáns heg a város testén. A tér, amely annak idején Klement Gottwald kommunista párttitkár nevét viselte, a bársonyos forradalom előtt nagyszabású felvonulások, pártrendezvények, sportünnepélyek színtere volt – nyolcvankilencig a névadó politikus monumentális szobra is ezen a helyen díszelgett...
Mára viszont egy élettelen, központi elhelyezkedése ellenére is periferikus jelentőségű tér vált belőle, amely sehogy sem képes megtalálni szerepét a város szövetében. A legtöbb ember, aki ide téved, inkább csak átvág rajta, a teret karéjszerűen körbeölelő monolitikus, nem éppen emberléptékű épülettömbök pedig még inkább kiemelik a hely rideg atmoszféráját. A tér közepén álló, Družba (Barátság) névre keresztelt acélkolosszus eredeti funkcióját tekintve 1980-ban szökőkútnak épült – a 12 tonnás, hársfarügyet formáló plasztika hosszú évek óta szárazon áll – teraszos medencék jó ideje üresen tátongnak, és a jelek szerint ez jó ideig így is marad még.
 

2011 őszén a Verejný podstavec polgári társulás szervezésében létre is jött egy kiállítás, amely azt a kérdést feszegette, hogy hogyan válhatna a Szabadság térből (amelyet a köznyelv máig Gottkóként emleget) kortárs művészek bevonásával – akár csak ideig-óráig is – a kritikai reflexió helye. A megszólított művészek – a lengyel Paweł Althamer, a cseh Krištof Kintera, a Szlovákiát képviselő Németh Ilona és a magyar meghívottként jelen lévő KissPál Szabolcs – afféle visegrádi négyest alkotva próbálták rehabilitálni a történelmi torzulásokon átesett tér múltját és jelenét. 

Tavaly ősszel Paweł Althamer nyitotta a sort – neki azáltal sikerült életet lehelnie a térbe, hogy a központi szökőkút hatalmas, üresen tátongó betonmedencéit homokkal töltette fel: a sivár és balesetveszélyes – teraszokból néhány napra egy rendhagyó játszótér vált. Idén pedig, alig két hónapja, Németh Ilona projektje is megvalósulhatott. A művész intervenciója egyetlen efemer gesztusra épül: a felvonulási teret egy hibrid létállapot felé vitte el, tejfehér, füstszerű köddel árasztva el azt. Az eseményt rögzítő videó a pozsonyi HIT Galéria jelenleg is futó kamara-kiállításán tekinthető meg november 28-ig.

Németh Ilona: KödLehet, hogy nem jelként (jelölőként), tartalomként kell tekintetünk a ködre, hanem a színtiszta akciót, az eseményt, a nyomot kéne kiemelnünk belőle. Azt, hogy van, hogy történik, hogy létezik és létesül: a köd által megidézett magasztosságot. Lyotardot előráncigálva a magasztos megértésében nem is az a lényegi kérdés, hogy mit képvisel, jelöl, vagy esetleg mire utal, hanem az azt megelőző-létesítő mozzanat: hogy van. Jelen van, itt-és-most-történik, folyamatként tárulkozik elénk (sőt maga a folyamat, ami megmutatkozik, ami történésként minket is áthat, érzékelni enged), az, hogy átjárja, körbeöleli, kitölti a teret: processzusjellege, illékony volta, performatív identitása. A magasztos az ábrázolhatatlanban, a képileg leuralhatatlanban, megfoghatatlanban manifesztálódik – olyan pillanatokban, amikor esélyünk sincs tárgyként, jelként érteni valamit, hanem belénk hasít a felismerés, hogy az itt-és-mostban zajlik valami: ez a lényeg, a történés, a kinyilatkozatás, a megélt pillanat, a feltárulkozás, amikor idő és tér mintegy kiiktatja önmagát, szubjektum és objektum egymásba bonyolódva fölszakadozni és/vagy összemosódni látszik.

Mintha csak a tér (és a térbeliség tapasztalatának) eróziójáról volna szó. A köd nem is annyira szubsztancia, mint inkább állapot: a ködben szétmosódnak a kontúrok (lélegezni kezdenek, ahogy a német nyelv mondaná). Elfakulnak és értelmüket, súlyukat vesztik a percepció magától értetődő folyamatai, a mindennapi észlelés medrei és ösvényei: irányok, helyzeti hierarchiák, fentek és lentek, a leuralási stratégiák és befogadási praxisok, sőt maga a tér is mintegy beszűkül. Kevésbé látni például a horizontot, nehezebben vehető ki, hogy merre van észak és dél, hogy melyik irányban van a kormányhivatal, hogy hol húzódnak a domboldali teraszos luxusvillák, szóval a kulturálisan belakott és meghatározott tér átolvad egy cseppfolyós, csakis a hic et nunc diktátuma szerint szerveződő, magzatburokszerű közeggé. 
Németh Ilona: KödA köztér is egy "találmány", sehol sincs megírva, hogy tereknek ilyen formában létezniük kell, ezt is a civilizáció ötlötte ki, vagy a sors hozta így, mindesetre Jerikóban meg Catal Hüyükben még nem voltak, ahogyan a krétai labirintusvárosokban sem. A szubverzív, autokrata, totalitárius társadalmakban meg mennyire hogy igen: az átlátható, tágas, kiglancolt, monumentumokkal felcímkézett terek a kontroll és az önreprezentáció helyei, gondoljunk csak a Bentham-féle panoptikumra  minden börtön, minden elmegyógyintézet (és minden nappaliba installált tévékészülék) vegytiszta prototípusára – vagy épp Hitler közismerten megalomán terveire: a Berlin helyére exponált, világfővárosként megálmodott Germaniára, amely telis-tele lett volna gigantikus sugárutakkal és nagyszabású felvonulási terekkel.

A köd csak bajosan nevezhető entitásnak, hiszen nincs szilárd teste és alakja (a köd igazi nem-formaként hozza játékba az acélszökőkutat, amely pedig a forma diadala): mindig más alakzatba rendeződik, hiszen mindig éppen úton van (közlekedve létezik), nem dermed meg egy szigorú, szimbolikus jelentés(esség)ekkel terhelt mesterjelölővé, hanem átölel, felszaggat, homályosít, ugyanakkor kitölt és perforál. Mindezt azt éreztetve teszi, hogy én és te, szóval mi sem csak objektumok vagyunk – néző, közlekedő, ellenőrzött osztó- és befogadó pontok –, hanem, még mielőtt animal simbolicumok gyanánt érteni vélnénk és használni kezdenénk a közteret (ill. az emlékezés terét), elsősorban és mindenekelőtt testek, hús-vér emberi testek, szubjektumok, Max Schelerrel szólva újraíródó aktualitások vagyunk: tapasztaló, egyszerre testként levő és testtel rendelkező alávetettségek, homo erectusok, bőrbe kötött, mozgásban levő tengelyek, alaposan belevarrva és betokozódva "környezetünk“ szövetébe, amelyet intencionálisan mindig is és már eleve érteni, érzékelni vélünk. Németh Ilona intervenciója egy hibrid közeget teremt – a köd által valamiféle regresszív elemet szabadítva az adminisztratív kontrollnak alávetett, kulturálisan meghatározott és minden pixelében bemért térre.
Németh Ilona: KödPersze kijátszható egymással a két véglet is, az érc, a gránit, a márványcicoma, a firmitas vezérelvének alárendelt, valamit megörökíteni, anyagba foglalni, esetleg szimbolizálni (ne adj isten az utókornak átörökíteni) akaró matéria mint férfias princípium. No és a másik oldalon a fogjuk rá, hogy inkább feminin, transzparens és testtelen, amorf, illékony, csakis a mozgásban létesülő, totális élmények felé hívó, nem-denotatív köd. Az oszthatatlan pára, a pneuma, a levegő, valami olyan instancia, amely problematikussá mossa eidos és hyle, forma és anyag, európai módon jól megszilárdult kategoriális leosztásait. A megsebzett, kulturális jelölőkkel stigmatizált és számos tekintetben áthierarchizált tér a ködnek köszönhetően mozogni kezd, pontosabban a mozgás által aktualizálódik. A köd ugyanakkor nyelvi szinten is a reflexió stimulánsává válik, hiszen a teret átjáró páraszerű anyag egy sor beszédes konnotációt szabadít fel: gondoljunk csak a múltat mozgósító nyelvi toposzokra és verbális sablonokra: a múlt köde (a múlt ködében elveszni), az emlékezés homálya, homályos múlt, a történelem viharai, a politikai klíma satöbbi. A köd egybemossa a határokat szubjektum és környezet, forma és nem-forma között. A ködben nehezünkre esik a perspektivikus látás (nehezedik a tér hegemoniális igénybevétele), és mi magunk is kevésbé vagyunk látható (pontként beazonosítható) objektumok. Talajvesztetté, aszimmetrikussá teszi észlelésünket, ráirányítja figyelmünket testünk korlátaira. Ha csak néhány pillanatra is, de egyenlőségjelet tesz ember és ember, élő és élettelen, szerves és szervetlen, úgynevezett centrum és úgynevezett periféria között.

Míg a videodokumentációban nyilvánvalóvá válik, hogy egy akciót látunk, melyben tér(beliség) és emlékezet válik tematizálttá, addig a "helyszínen“ semminemű térmegjelölő igénnyel nem találkozunk. A történés közegében sehogy sincs hangsúlyozva az aktus műjellege, artisztikus volta, vagyis az, hogy egy tudatos, reflexív közbeavatkozásról van szó – a gesztus csakis a szokatlanság erejében, annak anyagszerűsége által hat. A placcon átsiető járókelők többsége így alighanem észre sem veszi, hogy valami éppen folyamatban van (legfeljebb sejtéseire hagyatkozhat). Csakis a képként való felmutatásban, a galéria kontextuális erőterében szilárdul alkotássá, affirmatív erejű eseménnyé.   

Németh Ilona: KödNémeth Ilona intervenciója az emberi észlelést, a mindennapjainkból egyre inkább kiveszni látszó szubjektivitást, a test(iség), a hely, a térbeliség és a megélt pillanat izgalmát emeli témává. Közben a köd egyfajta kizökkentési stratégiaként is értelmezhető, hiszen minket, észlelőket is kiemel a mindennapi normalitás állapotából: az ártatlan tekintet számára aligha dönthető el, hogy a misztikum ködéről van-e szó, vagy könnygáz száll a levegőben, esetleg füstbombák nyomait látja (mindenképpen lehet egy olyan konnotációja is a dolognak, hogy balhé van). Azáltal, hogy a tér mintegy mozgásba lendül, gomolyogva "füstölögni" kezd, tehát máshogy és felfokozottabban létezik, mint egyébként (azaz sokkal inkább ek-szisztál), maga a hársfarügy, ez a masszív, mozdulatlan, magára hagyott mesterjelölő, mintha szintén valamivel intenzívebben (és anyagszerűbben) létezne. A videót nézve, a lassú kamerasvenkeknek köszönhetően pedig már-már zoomorf, totemszerű identitással gazdagodik. A funkciójától megfosztott, szoborrá meztelenített acélvirág a modernizmus maradéka, maga is egy emlékművé szilárdult disztópia – a több mint negyven méter átmérőjű, üres teraszokból összegyógyuló medencegyűrű, melyet egykor látványos oázisnak szántak, ma valóságos kráterként hasít bele a közlekedés és a séta terébe. Akárcsak egy erejét vesztett ideológia, amely már nem képes önmaga köré központosítva mozgósítani saját szubjektumait, úgy ez a ránk öröklődött acélvirág is képtelen kitölteni és egybefogni a Szabadság tereként aposztrofált betonsivatagot. Amúgy sem tudhatjuk, kinek, minek a köde ez, hogy pontosan honnan és miért is szivárog, vagy hogy puszta létezésén túl indexjellege van-e vagy szimbólumként beszéltethető, hogy a számonkérés gesztusa-e, netán egy megtisztulási (öntisztító) folyamat tüneteit látjuk. Bár lehet, hogy csupán arról van szó, hogy a tér lelkiismerete szivárog a felszínre egy arctalan szubsztancia formájában.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Csanda Máté --


További írások a rovatból

art&design

Rajtunk kívüli rend Rajtunk kívüli rend
Gálhidy Péter Sarokvas című kiállításáról (Megnyitó)
art&design

Értelmező szótár Értelmező szótár
Horváth László és Takács Máté Okkult Coaching című kiállításához
art&design

Publikus '90-es évek Publikus '90-es évek
A Publikus magánügyek. A 90-es évek művészete magyarországi magángyűjteményekben című kiállításról a szentendrei MűvészetMalomban
art&design

Afrika másik arca Afrika másik arca
Az Excessocenus című kiállításról a Cervantes Intézetben

Más művészeti ágakról

Danny Boyle: Yesterday
Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről
Esterházy az Ódry Színpadon
VOLT Fesztivál, 2019. június 26.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés