bezár
 

art&design

2014. 03. 24.
Habitus kérdése
Igazmondók
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Habitus kérdése Azt mondják, az igazmondás az, amikor a kimondott szó összhangban van a belső meggyőződéssel és a külső tényekkel. Kemény feltételek, kitüntetett állapot ez. Azt is mondják, hogy az ember átlagosan naponta háromszor hazudik – pontosabban: nem mond igazat. Vagyis füllent, konfliktuskerülésből vagy kényelemből, esetleg a másik ember kíméletéből elhallgat valamit. Mindenki, én is, Önök is. – Alább az egri Kepes Központ aktuális kiállítása megnyitójának szövegét adjuk közre.
Mit várunk egy olyan kiállítástól, aminek Igazmondók a címe? Kellemetlen szembesítést a kis, mindennapi létet megkönnyítő hazugságokkal és a nagyobbakkal is? Sokkot? Leleplezést? Provokációt? Szórakozást? Megerősítést? Nehéz dolgunk lesz, mert ez a kiállítás bizony sorra veteti velünk a kisebb-nagyobb füllentéseinket. Botrány lesz, vagy önmagunkra ismerést nyugtázó mosoly – habitus kérdése. Ez a mind méretében, mind az alkotók sokféleségében grandiózus tárlat olyan gyökerekből táplálkozik, amelyek önvizsgálatra késztetnek, egyénként és az emberi kollektíva részeként is.

Egyrészt itt van a művészet territóriumának meghatározása mint probléma: immár évtizedek óta aktuális kérdés, hogy a művészet, miután felbontotta összes hagyományos formáját, képes-e önmagából megújítani magát vagy másfelé kell keresgélnie. Adódott a válasz, terjessze ki határait és tegye magát egyenlővé az élettel. Vagy nyisson olyan irányba, amely sohasem tartozott a grand art fennhatósága alá: amatőrök, kreatív megszállottak, a társadalom peremén élők, illetve az önmagukba zártság biztonságos vidámságával körülvett szubkultúrák, alternatív univerzumok, továbbá éppen az emberi közösség modern terepein, a városok közterein és utcáin szándékolt vagy véletlen vizuális jelzések érzékeny befogadása felé. A már unalomig ismert high and low dichotómiája igazán indokolttá akkor vált, amikor ezeknek a nyitásoknak köszönhető inspirációk, gondolatok, művek institucionalizálódni kezdtek, de megmaradtak eredeti környezetükben is. Újra-földalattizálódtak. Egy-egy esetben még az is lehetséges, hogy a két vonás egyesül: kint is, bent is, lent is, fent is. Azt hiszem, innen indul az Igazmondók története.
Bogdándy Szultán: Cicásnagyi és Prédikáló fa (2000-es évek második fele)Ha a művészettörténeti klasszifikációt hívom segítségül, a kiállítás tengelyéül felállíthatom az art brut vagy outsider művészet (ami trükkösen sokszor korántsem kívülállók által gyakorolt), az autentikus, olykor veszélyes, még mindig provokatív dadaizmus, a szatíra, a városi létet tematizáló urban art és a sokszorosított kereskedelmi grafika képzőművészeti felhasználásának lehetőségei közötti összeköttetést.
 
Az ismert, különböző életkorú alkotók által képviselt olyan nyelvezeteket tehát, amelyeket a kulturális rendszerek már befogadtak az intézmények, a kritika és értelmezés világába, legfeljebb idegenkednek tőlük, vagy azért, mert hagyományaik nehezen körvonalazhatóak, vagy azért, mert jelenleg nem tűnnek aktuálisnak.
 
Ennek a kiállításnak a különlegessége abban rejlik, ahogy ezeket a műfajokat, megközelítéseket, amelyekbe a legeltérőbb vizuális világok is beleférnek: a giccs, a banális, a provokatív, a direkt-primitív, a felháborító, a személyes, a lírai és az általános, a vicces és a röhejes is. Mindez megfejelve azzal, hogy a szöveg és kép együttes alkalmazása vagy az írás képi elemként való felhasználása összefűzi őket; tehát ezeket egybeszervezi, egy keretbe, egy kontextusba szervesíti, még ha kis egyéni kiállításokként külön termekbe is, amelyek nagyon is aktuálisnak bizonyulnak.

A társadalomkritikus művészet ugyanis ilyen formát is tud ölteni. Az itt látható alkotások ugyan nem projektek, konceptuális indítványok, amelyek a kortársiasság nagyon is aktuális elvárását, sőt követelményét, a művészet társadalmi szerepvállalását támasztják alá, hanem olyan válaszok, reakciók és interpretációk, amelyek az emlegetett félig befogadott irányokból érkeznek. Márpedig, ahogy az utóbbi időben mindannyian tapasztaljuk, ezektől a vállalásoktól függ az életünk. Nem mindegy, hogy az igazságot ki vagy megmondjuk-e. Aki kimondja, feltételezi, hogy igazából mindenki tisztában van vele. Aki megmondja, az megmutatja.
Sior (Fekete Valér) élettörténete egy lomtalanított asztalon, a kiállításra készültEnnek a jegyében bomlik ki az a sokszínűség, aminek a Kepes Intézet helyszínt biztosított. Az utóbbi időben a tüntetések ikonográfiájára kiélesült, szemem előtt rendszeresen fel-felbukkan a Tüntetőtábla-erdő, Pauer Gyula ma már nem létező alkotása; ugyan nem a művészetről megfogalmazott autoreflexiói, hanem a tüntetés jelenségének, szerepének áttematizáló jelszavai miatt: "Éljen a tüntetőtábla-erdő, mint harsogó táblaképforma! Mindenkinél nem lehetek hülyébb!", de a hetvenes évek utcakő projektjei is gyakran eszembe jutnak.

Nyilván nem vagyok egyedül, ahogy ezt Sior vagy Free Ostástka-Medve Zsuzsi itt kiállított, de nem hivatalos művészeti közegben született alkotásai is igazolják. Sior paneljei, amelyeket az utcákon elhelyez és rajzaival, szövegeivel ellát, határozottan emlékeztetnek egy tüntetés eszközeire. A Facebookról ismert Free Ostástka filccel újrahasznosított papírra rajzolt napi penzumai, személyes hangvételű, napi hírekre készült alternatív sajtóillusztrációira pedig mindig úgy gondolok, mint egy egyszemélyes, internetes úton terjesztett forradalomra, méghozzá a józanész részlehajlástól és korrupciótól mentes forradalmára.
 
Ugyanakkor trükkösebb alkotók ők annál, hogy csupán ezen a síkon maradjanak: mindkettejük egyedi rajzstílusa egyben "márkajelzés" is, álnevet vagy művésznevet használnak (Sior esetében ez nyilván a street art szubkultúra szokásaival is magyarázható), rajzaik főszereplői – az alkotóktól elemelt alteregók – pedig mesehősként járják a világ bugyrait. Sior gagjei mellett néha olyan önvallomásos, lírai nyelven szól, ami olykor – majdnem zavarba ejtően – sokunk életére érvényes lehet.
feLugossy László: Transzban vagyok és Dojó néni (1990 körül)Az igazmondás még magasabb szintje ez: a világ működéséről levont tanulságok szentenciaszerű összefoglalásai – hasonlóan feLugossy László művészetének enigmatikus tartalmaihoz. Távolinak tűnhet Bogdándy Szultán munkáit itt idézni, pedig azt hiszem, az ő asszamblázsai is hasonló értelemben, bár szöveg nélkül szólnak a magasabb rendű igazságról. A romantika óta tudjuk – és ez azóta csak bonyolultabb lett –, hogy a szép nem feltétlenül igaz és fordítva, a csúnya, bizarr vagy riasztó esetleg visszapöccintheti azt a bizonyos kizökkent világot, ha hajlandóak vagyunk szembenézni vele.

Költő-festők, és úgy is jelennek meg itt: Bada Dada és feLugossy László. Kvázi-sámáni, alászálló és felülemelkedő, autentikusan önreferens, direkt-epresszív és direkt-dada, át- és befoghatatlan, egymástól nagyon is különböző világuk, azt hiszem, a transzcendencia felé is megnyitja a kiállítás által felvetett igazságkeresést. De ezzel már talán túlságosan messze keveredünk el, az isteni szférák kutatása most kimarad a tárgyalásból.
Könczey Elemér: No Comment, karikatúra-printek (2007-2013)A Könczey Elemér munkájában szintén felbukkanó napi penzum a megélhetés forrása: az ő karikatúráival jelenik meg a Krónika naponta, Kolozsvárott, de több kiállítást is rendezett már grafikáiból. A hagyományos sajtóillusztráció műfaji sajátosságait kioltja a kiállítás módja (installáció az összegyűrt grafikákból az emeleten), de mégis eszembe juttatja azt a tételt, amit nemrégiben egy magyar grafikáról szóló könyvben olvastam: a sajtóillusztráció az ország állapota. A karikatúra akkor ennek a szelepe kell, hogy legyen. A kiállítás módja úgy is olvasható, mint a mindennapok törmelékéből, napszámosként végzett rajz ironikus reflexiója.

Gyarmati Zsolt hibridjei, zombijai az urban art határterületeiről származnak. Gyarmati digitális képi elemekre épülő világában – amelyben stilisztikailag a "forró" gesztusfestészet is éppoly meghatározó – az "információs zaj", zörej távolít el attól a bizonyos szóban fogó igazságtól. A kiállításon Gyarmati szekciójának egy részét a művész és a kurátor Kepes György fényinstallációjába komponálta, a technológia fétisének állítva emléket, az életét a tudományos-kinetikus kutatásoknak dedikáló alkotó és a technológia törmelékeit felhasználó művész találkozásának szentelve.
Kepes György Fényhasábja (1973/2012) és Gyarmati Zsolt installációja (2013)Baranyai b András montázsszerűen szerkesztett, a fullasztó német expresszionista filmek plakátjait idéző "privát" képei a new age-es elvakultságot vagy a juppiktól hemzsegő kortárs világunk visszásságait indusztriális keménységgel, erős szubkulturális gyökerekkel tárják fel (nem tudom megállni, hogy megemlítsem, mennyire emlékeztet ez egy betiltott Atari Teenage Riot-videoklipre, amiben az irodisták a szaggató zenét hallva elvesztik arcukat). Mintha mindketten a mátrix kelepcéjéből próbálkoznának kijutni annak a bizonyos igazságnak a megfogalmazásával, de a nyelv, amit használnak, csak a kelepcéé lehet.

Világunk arra a konszenzusra épül, hogy annyi igazság, ahány ember, és annyi világ, ahány lakója van. Relativizálás? Akkor mihez viszonyítva mondunk igazat? Ha az igazmondás bátorság, akkor itt megtaláljuk. Ha banalitások mögött bújik meg, és a sorok közt hajlandóak vagyunk olvasni, rálelünk. A magasabb rendű igazságot, de közösségünk és társadalmi gondjaink kendőzetlen megfogalmazását is, ha vállaljuk, felfedezzük. Az önreflexió nevében, Free Ostástkát parafrazeálva, csak annyit mondhatok: Hölgyeim és Uraim, nézzünk szembe a saját hülyeségünkkel. Jó szórakozást kívánok ehhez és ennek jegyében, a kiállítást megnyitom. 
Fotó: Paksi Endre Lehel
nyomtat

Szerzők

-- Balázs Katalin --


További írások a rovatból

Első alkalommal adták át a Jerger Krisztina-díjat
art&design

A FÉSZEK Művészklub és a textil kapcsolata az 1970-es és ’80-as években
Gondolatok Szabó Klára Petra Hadd oldjam meg az őrületet, ami összezavar téged című kiállításáról
art&design

Interjú Keresztesi Botonddal virtuális valóságról, globalizálódásról és fenntartható sikerről

Más művészeti ágakról

Kötetlenül: Veszprémi Szilveszter
Beszélgetés Kazsimér Somával a Hosszú beszéd című performanszról
A Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza című előadás a Kolibri Színházban
Péterfy Gergely – Nagy Ervin: Robotmese. Lampion Könyvek, 2022


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés