Mindig is egyértelműnek tetszett, hogy a texasi születésű direktor nem a valóság pontos mását rajzolja meg életművében, hanem annak szándékosan karikatúraszerű, végletekig stilizált alternatív univerzumát. Anderson legnagyobb erénye pedig éppen ebben rejlik. Borítsa bár akármilyen vastag, színes máz a csodabogarak, művész-alakmások közegét, valójában létező és örök emberi érzelmek lüktetnek a felszín alatt a család szentségétől kezdve (Tenenbaum, a háziátok) a szerelem szívet melengető csodáján keresztül (Holdfény királyság) az el nem fogadott habókos zsenik varázslatos személyiségrajzaiig (Okostojás).

Noha induló darabjai, a Petárda vagy a tanár úr, a tanárnő és egy ifjonc vicces lamúrját körbejáró Okostojás részben még valóságközeli atmoszférával operálnak, azokon is látszik, hogy a felbukkanó vizuális- és karakterötletek egy biztos kezű stiliszta munkái. Hellyel-közzel a Tenenbaum, a háziátok titulálható stílus-határkőnek. Hangsúlyozottan színes-giccses világnézete (mely egyébként sokban rímel Baz Luhrmann Vörös függöny-trilógiájára), képeskönyvszerű kivitele, nem csak félig-meddig, hanem már teljesen elrajzolt, ugyanakkor mélyen humánus figurái révén ez a mozi jelölte ki a csapásirányt Anderson extrémen valóság feletti darabjai számára. A Tenenbaumot... az Édes vízi élet követte a maga képzeletben létező Olaszországával. Jelen állás szerint pedig nemcsak e világábrázolás (látszólagos) végpontja A Grand Budapest Hotel, hanem a rendező művészetének virágba borulása, eszközeinek tökéletes szintézise. Mi több, ez egy teljesen új fejezet is az életműben. Immár egy sosemvolt kulisszabirodalomban járunk, nem pedig a valóság cukormázzal borított alternatív megfelelőjében, azaz nem egy a valóságban is létező, hanem egy kitalált ország a helyszín. Ilyen értelemben a Privátvilág totális csúcsra járatásáról tanácsos írni, egy abszolút fiktív közeg megjelenéséről. A stílus pedig ennek megfelelően minden korábbit felülmúlóan grandiózus, ugyanakkor az aktuális mozi létösszegző is. Zseniális egyensúly jön létre letargia és végtelen öröm, egy örömteli periódus siratása és lelkes ünneplése között.

Ez hangsúlyosan posztmodern gesztusként, hatáselemeket és narratív fogásokat is dúsító stílben jelenik meg. A film kerettörténetében egy kislány színes könyvet olvas egy régen elpusztult legendás hotelről egy temetőben, a könyvben szerzője 1985-ös, öregkori vallomása és 1968-as, fiatalkori beszélgetése is helyet kap, majd a részletezés zömét az 1930-as évek tündéri Grand Budapest Hoteljének bemutatása teszi ki, tündökléstől hanyatlásig. A többszörös, szimbolikus keretezéssel a rendező önreflexíven oldalba is böki a nézőt, és megkéri, nézze végig, mi az ő véleménye a történelem viharairól. Pontosan e nagyívű távlat miatt hívhatjuk tablónak Anderson filmjét, ugyanakkor egyéb meglepetéseket is tartogat a cselekményszövés. A joviális concierge, Monsieur Gustave és ifjú pártfogoltja, Zero Moustafa gyakran burleszkbe hajló csetlés-botlása rengeteg ponton idézi Anderson korábbi műveit. A Fiú az almával című festmény után zajló hajsza nem más, mint a caperek újramelegítése, ugyanakkor visszatekintés is a rendező saját, mulatságos rablásfilmjeire, mint a Petárda vagy A fantasztikus Róka úr. Ugyanezt az alműfajt idézik a parodisztikusra komponált üldözések, tűzpárbajok, utolsó pillanatbeli megmenekülések. A középkorú mester és a fiatal tanítvány lélegzetelállító nagytotálokkal kísért vándorlása-bukdácsolása az Utazás Darjeelingbe road movie-jára hajaz, a hol csipkelődésbe, hol okításba torkolló buddy movie vagy mester-tanítvány narratíva az Okostojás tanár-diák acsarkodásának és generációs problémakörének feleltethető meg.

Még relevánsabb, ha széles távlatokat nyitva közelítünk A Grand Budapest Hotel felé. Anderson ugyanis azt nyomatékosítja, hogy az 1930-as évek káprázata (melyet mintha a világ legfinomabb rózsaszín és fehér marcipántortájáról mintáztak volna hegyvidékestől, függővasúttól) és az 1960-as évek szocreál-kommunista, málló téglaépületes, ürességtől kongó miliője az átlagember életvitelének változása miatt tűnik gyökeresen eltérőnek. És ne feledjük hangsúlyozni, hogy a rendező fejtegetése korántsem rideg politikai, hanem szívtől duzzadó és játékos. Az M. Gustave-ot és a tizenéves Zerót szerepeltető, krimit, drámát, komédiát elegyítő korszak, öntse el a mikrovilágot akárhány árulás és bármekkora rossz közérzet, voltaképpen egy felsőosztálybeli, Lubitsch-szalonkomédiákba vagy Altman Gosford Parkjába illő periódus. Piperkőc arisztokrata uraságok vidám játszmáinak terepe, ahol a kedélyesség, a jó érvelőképesség, az atyai gondoskodás gyógyír valamennyi problémára. Ezzel szemben a hatvanas évek mélabúja, depressziója félreérthetetlenül tükröződik a fásult, nosztalgikus, szakállas, öreg Zero megtört tekintetében vagy a háború közeledtét jelző fekete-fehér képi világban. A rendező meglátása szerint történhet akár gyilkosság is (és ez az Anderson-film vidámsága dacára a legerőszakosabb, mivel fejeket nyesnek le, ujjak hullnak a földre), a kaland töretlen mindaddig, amíg az átlagember éli át azokat, de amint a történelem dörömbölni kezd az ajtón, a vidámságnak és vele együtt a hétköznapi lelkek mulatságának vége szakad. Ilyenképpen pedig nemcsak a birodalmak romba dőlésének archetipikus, egyetemes példázata tárul elénk, hanem az is nyilvánvalónak tetszik, hogy a nagyszabású anomáliák, a háborúk örökké a kishalakat, a történelem folyásába érdemben beleszólni nem tudókat söprik félre. A nagy káosz kitöréséig pedig ezek a kis halacskák vígan játszadoznak pompás akváriumukban.

A Grand Budapest Hotel persze ezt nem sötét tónusban, jóval inkább a gyönyörű színekben tobzódó mesei kelléktár és a nagypolgári nosztalgia összeházasításával éri el. Az egykor fényes Zubrowkai Köztársaság, amely otthont ad minden nációnak, egy igazi szivárványos Seholország, ahová bárki bebocsátást nyerhet, kvázi egy képzelt Fekete-erdei alternatív világ New York-i Ellis Islandje. E fantazmagórikus helyszín miatt is állítható, hogy Anderson igazi magánbirodalmat hoz létre. Így válhat Zero és Agatha, a talpraesett cukrászlány szerelme ragyogó románccá (amely az első mozis találkahely révén idézheti A leleményes Hugo fiú-lány barátságát), így válhatnak életre szóló jó tanácsokká Gustave úr bölcsességei. Így sikerülhet legyőzni a Willem Dafoe által játszott teátrális henchmant egy Őfelsége titkosszolgálatábanra hajazó havas hegyvidéki versenyfutás végén, pontosan ezen "egyszerű emberes" derű miatt nyújthat békejobbot egymásnak két ellenség – mellyel aztán szöges ellentétben áll a marcona, fasisztoid katonák serege, akik összeverik, ráncigálják, meggyilkolják, kegy-és kedvvesztetté teszik hőseinket. Sőt, míg korábban a Fogd a pénzt és fuss! című Woody Allen-örökbecsűre hajazó, kifordított börtönfilmes epizód burleszkes színezetet ölt (plusz legalább annyit és legalább olyan hangosan lehet röhögni rajta, így a film nemcsak véres, de módfelett kacagtató is), A Grand Budapest Hotel háborús időszakában már nincs többé vicces mozgáskultúra, sem sima beszéd, legfeljebb a régi idők felelevenítése és a keserédes visszatekintés maradnak. Afféle Bob Fosse-i örökség ez. Csakúgy, mint a zenés filmek nagymestere, Wes Anderson tablómozija is mesterien ötvözi a tragikumot a felhőtlenséggel, ráadásul a játékos napokat visszavonhatatlanul eltörlő történelemről sem rejti véka alá üzenetét. A halál és az életöröm találkozására a Mindhalálig zene kiváló példa, ott a halálos betegség köré épült a földkerekség legnagyobb musicalje (mellesleg A Grand Budapest Hotel csicsája, atmoszférája, csaknem táncra emlékeztető ugrándozásai mintha kikacsintanának erre a műfajra is, persze zenei betétek nélkül), a Kabaréban a történelem alakulása játszott lényeges szerepet, a barnaingesek nyomulása közben bontakozott ki a melodráma. Ezúttal a harcok árnyékában komédiázik sok-sok felső osztálybeli, és szintén ezek a figurák kénytelenek szembesülni a jókedvet leváltó csúf jövővel.

"Ki ne szeretne a Grand Budapest Hotelben élni? Az a hely egy fogalom" – előlegezi a film üzenetét az egyik kulcsszereplő, mintha a Titanic idős Rose-át hallanánk: "Azt mondták, hogy az álmok hajója. És az volt. Valóban az volt." Ugyanez érvényes a teljes film hangulatára – parádézó színészek fogják a kezünket a komplex-szépséges történelemóra alatt, amely temérdek műfajt hoz be a képbe (caper, börtönfilm/prison break movie, románc, háborús film, egzotikus útifilm, bűnügyi történet), az összkép egy percre sem válik unalmassá, hanem éppen ellenkezőleg, végig pokolian szórakoztatónak és egységesnek látszik. Wes Anderson legújabb színpompás mesekönyv-főcíme ezúttal a kevert hangnem, a historikus merengés, az epikus látásmód összehegesztésének diadalában csúcsosodik ki.