bezár
 

színház

2014. 04. 13.
A halálos unalom meggyőző tragédiája
Ibsen Hedda Gablere a Radnótiban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hedda egy hisztérika. Egy tragikus sorsú, érzékeny nő. Önfejű, szenvedélyes, intelligens, notórius unatkozó, kényes, rideg, kiábrándult és szerelmes asszony. Ezt a szerepet vállalta Petrik Andrea Ibsen drámájában a Radnóti Színházban.

Hedda joggal hiszi, hogy minden róla szól, ő irányítja az eseményeket, a szereplők a hozzá való viszonyukban nyernek értelmet. Ő áll a középpontban, annak ellenére, hogy voltaképp Hedda nemcsak a dráma idejét kitöltő néhány napon át, hanem élete döntő részében is csak állhatatosan unatkozik. Mégis, az őt körülvevők rajongásig csodálják szépségéért, előkelőségéért, akkor is, ha tőle csak rosszindulatú megjegyzéseket és elutasítást várhatnak. Hedda bonyolult jellem, tipikusan az a hős, aki bármivé változhat az adott színésznő alakítása szerint. Petrik Andrea a szélsőséges hangulatingadozások összetettségében kívánta megjeleníteni a házasságát és életét is céltévesztettnek, értelmetlennek érző hideg szépséget, akinek sorsát feloldhatatlan szenvedései emelik  tragikussá. 

Szkéné színház

 
Heddáé a tér.  A szalon mögötti két szobát vékony fal választja el, jellegzetességeik a darabban rejlő sok-sok ellentétre ráerősítenek. Kék a vörös színnel, kertre néző, indával benőtt ablakok a generális apa hatalmas, tekintélyparancsoló arcképével szemben. Hedda zongorázik, a rácsos üvegablakok mögött, míg mellette a férj dolgozik, a színeivel-berendezéseivel is a dacos, erőszakos vonásokat kidomborító díszlettől nyomasztó szobában, amelyben csak az íróasztal tartozik őhozzá. Lassan azonban Hedda kiszorul ebből az épphogy belakott otthonból, ahová újdonsült férjével, Jörgen Tesmannal költözött. Az íróasztal és a zongora helyet cserél a két helyiségben, a férj immár egy másik nő társaságában dolgozik a beszüremlő fényben, míg Hedda a sötét falak közé zárkózva sem játszhatja hangszerén, az előadás során végig visszatérő dallamot. Így viszi színpadra Valló Péter rendező Ibsen XIX. század végi világát, cselekmény és díszlet tekintetében a szerző leírásához képest különösebb átalakítás nélkül.

Mindezzel összhangban állnak a jelmezek, amelyek illeszkedtek a színpadképhez és a szereplők személyiségéhez. Hedda katonai egyenruhához hasonlóan gombolt, hosszú, nyakig zárt ruhái kimért eleganciáját és könyörtelenségét domborítják ki. A többi szereplő egyhangú, szürke, másodlagos jelmezeket kapott, amelyek egy, a divattal lépést tartani kívánó nagynénihez (Csomós Mari), az idős és szerény bejárónőhöz (Martin Márta), egy ravasz és higgadt bíróhoz (Hirtling István), valamint a szórakozott tudós férjhez (Adorjáni Bálint) illenek. Az ő alakításaik hitelesebbre sikerültek a fiatal színésznőkéinél, de kétségkívül jelentősen egysíkúbb személyiségeket is kellett megjeleníteniük. A másik fontos női szereplő Elvtedné, Hedda régi szeretőjének új barátnéja, egy érdekházasságból kilépő, kultúratudománnyal foglalkozó, naiv, de feltörekvő asszony, akiből Wéber Kata  alakításában csak a kétségbeesettséget, a halvány háttérbe szorulást, a bizonytalan személyiséget kaptuk.


Petrik azonban Hedda minden ellenszenves kirohanását, alig észrevehető elérzékenyülését, visszafojtott haragját és kitörő lelkesedését is meg akarta mutatni, ami nagyon nehéz vállalkozás. Ezt ő érzésből és technikával (olykor kissé mesterkélten), időnként pedig szándékoltan eltúlzott megnyilvánulásokkal oldotta meg.

Mindkettejük szerelme Ejlert Lövborg (Pál András), az előzetes és hosszas felvezetés után sincs a színen sokáig, holott ha ebben a rendezésben Hedda személye kicsivel kevesebb hangsúlyt kapna a színpadon, ő lenne a darab igazi mozgatórugója: a férfi, aki Heddát is képes kibillenteni az ellentmondást nem tűrő magabiztosságából. Csakhogy ez a mélyen ülő barna szemű, mackós alkatú, enyhén kopaszodó borotválatlan férfi megnyerő és szimpatikus, mégis nehezen érthető, miért rá esett a választás a javíthatatlan rosszfiú, az iszákos nőcsábász szerepének betöltésére.

Mindenesetre Hedda végül is sikeresen követ el mindent annak érdekében, hogy tönkretegye Lövborg életét. Úgy tűnik, Hedda valóban csak a halálban, a halál módjában látja meg az eszményt, a szépséget, amellyel fel kívánja oldozni egykori szeretőjét a sokféle bűnnel terhes élete alól. Kicsúszik azonban a kezéből az irányítás, főként, mert nem számol azzal, hogy az ő értékrendjével rajta kívül senki sem tud azonosulni, az emberek nem táncolnak többé úgy, ahogyan ő fütyül, és ha maradt is némi motivációja az élet egészére nézve, azt is rohamosan elvesztette. Képtelen élni, és másokat sem
sem tud élni hagyni. Ennek a gyötrelmes megoldhatatlanságnak az egyértelműsítése a színésznő és az előadás igazi érdeme.  


Henrik Ibsen: Hedda Gabler

Fordította: Kúnos László
 
Hedda Gabler: Petrik Andrea
Jörgen Tesman: Adorjáni Bálint      
Ejlert Lövborg: Pál András
Julianae Tesman: Csomós Mari
Brack bíró:  Hirtling István
Elvstedné:  Wéber Kata
Berte: Martin Márta
 
Dramaturg: Morcsányi Géza
Díszlettervező: Szlávik István
Jelmeztervező: Szakács Györgyi
Világítás: Baumgartner Sándor
A rendező munkatársa: Őri Rózsa
 
Rendező: Valló Péter
 
Bemutató: 2013. december 22.
Radnóti Miklós Színház

Fotó: Dömölky Dániel

nyomtat

Szerzők

-- Tóth Tünde --


További írások a rovatból

színház

Forgách András A játékos és a többiek című drámakötetének bemutatója
Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban
színház

Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én a József Attila Színházban
John a Latinovitsban

Más művészeti ágakról

Szinvai Dániel: Párhuzam
art&design

Gondolatok Metzing Eszter The skin sees when the eyes touch című kiállításáról, Inda Galéria / Budapest
Bemutatták Locker Dávid: Beszédkényszer című verseskötetét


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés