bezár
 

irodalom

2014. 06. 04.
Hát ez tényleg durva
Timur Vermes: Nézd, ki van itt. Libri, 2013. Fordította: Nádori Lídia
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hát ez tényleg durva Mondhatnánk, régi trükk egy fikciós alkotásban más korokban élt (ismert) embereket feltámasztani – példának okáért már Mikszáth Kálmán is élt vele – , ami által más fénytörésben látjuk meg saját korunk jellegzetességeit és visszásságait. Timur Vermes azonban gondolt egy merészet, és nem akárkit, hanem egyenesen Adolf Hitlert támasztotta fel Nézd, ki van itt című könyvében.
A helyzet tehát egyértelműen más, mint mondjuk az Új Zrínyiász esetében, amikor egy erkölcsileg magasabb szintre helyezett történelmi személyiséget támaszt fel a regény a dualizmus korában, hogy a hősi helytállás helyett a piti pártpolitikai csatározások közepébe pottyanjon. A múlt felmagasztosul, ahogy azok átélői is, miközben felfeslik a mindenkori jelen közönségessége és kisstílűsége.

Adolf Hitler regénybeli feltámasztása radikálisan másfajta morált képvisel. A németek számára oly fontos múlttal való szembenézés munkája (Vergangenheitsbewältigung) lép itt tulajdonképpen egy újabb szintre. Hisz már nem egyszerűen arról van szó, hogy szörnyű hiba lenne a 20. század közepi embertelenség felelősségét egy emberre hárítani, hanem azt is észre kell vennünk, hogy napjainkban is rengeteg potenciális diktátor futkos az utcán, csupa-csupa sértődött, ugyanakkor sértődöttségét küldetéstudatba átfordító kisember, akik erőszakkal igazítanák a világot szűkös kis elgondolásaikhoz. Emellett az is a tétje a regénynek, hogy figyelmeztessen, egykor azért válhatott egy Adolf Hitler nevű ember a németek Führerévé, s vezérsége alatt azért tombolhattak szabadon borzalmas eszmék és alantas indulatok, mert ennek lehetősége tulajdonképpen mégiscsak a liberális polgári demokráciák jellegének mélyén rejtőzik. Bármikor újra előfordulhat, s vigyázzunk nagyon, nehogy tényleg még egyszer előforduljon.

De vajon kin vagy min nevetünk – mert kétségtelen, Timur Vermes könyve időnként harsány hahotára, máskor meg gúnyos mosolyra késztet minket –, amikor a történetbeli Adolf Hitler 2011 tavaszán egy berlini parkban egy padon magához tér? Sok esetben leginkább magunkon, a saját életünkön, ezen a 21. századi globalizált világon, az életmód tekintetében egységesnek tűnő Európán, hiszen néhány kisebb kivételtől eltekintve nem kell Németországban élnünk, hogy értsük a poént. Legyen szó a telefonos csengőhang-mániáról, vagy arról, hogy Hitler egy középiskola bejárata elé ülve csak kislányokat, illetve felnőtt-érett nőiességüket (Hitler szemében a szülésre felkészültségüket) erőszakosan hirdető nőket lát, életkoruknak megfelelően kinéző kamaszlányt egyet sem. Vagy legyen szó a nevetségesen nagy betűmérettel szedett bulvárlapokról, az ügyes kereskedő "Herr Starbucksról", akinek minden sarkon van egy kávémérésre. Vagy arról, hogy a háborús állapotokból a békébe csöppenő főszereplő-elbeszélő azt hiszi a müzliszeletről és az instant kávéról, hogy a még mindig tartó brit tengeri blokád okozta kényszertáplálék.



Aztán meg mégiscsak Hitleren nevetünk, hisz mit akar ő kivívni vagy helyretenni egy olyan Németországban, amely erősebb, mint valaha. A válság sok más állammal ellentétben viszonylag kis károkat okozott a stabil, erős gazdaságban, az ország vezetői meghatározó szerepet játszanak a nemzetközi politikában, nincs itt másról szó, mint amit például Tóta W. Árpád is említ egy pár éve megjelent publicisztikájában, miszerint ami nem sikerült a németeknek katonai agresszió révén, az sikerült nekik békés úton: ők uralják és irányítják Európát (és Európának addig jó, míg ez így van). Ezek között a viszonyok között nevetségesen hatnak a végig a két világháború közti retorikát használó Hitler szavai. Mint ahogyan nevetünk azon is, hogy nem veszi észre, míg ő halálosan komolyan beszél politikai programjáról, addig a tévések ugyanezen szó alatt a műsort értik, és csupán a művészi önkifejezés termékének tekintik minden mondatát.

De tényleg nevetnünk kellene ezen? És valóban végigkacarásszuk a regényt? Persze, hogy nem. Mert hiszen nem sok nevetnivaló van azon, hogy az átlag európai polgár, különösen a fiatalabbak ingerküszöbét már csak az tudja megbirizgálni, ha Adolf Hitler lép fel egy televíziós show-ban. Ha belegondolunk, egyáltalán nem mulatságos, hogy a fiatalok mindent a szemükben pozitív jelzőnek számító durva szóval illetnek, s hogy végeredményben maga a néző (tehát a nép) teszi sztárrá Hitlert, amikor több százezren megnézik a tévéműsorból kivágott, youtube-ra feltett, róla szóló klipet. Hogy egy televíziós produkciós cég számára ő az aranytojást tojó tyúk, mert szerintük másfajta humort képvisel, mint a többi csatorna humoristája, s hogy amit ez a megalomániás, küldetéstudattal megvert kisember, aki folyton majdani hatalmi pozícióba jutásáról, és az azt követő tisztogatási hullámokról hadovál, ha valaki számára nehezen emészthető dolgot csinál, a tévéseknek csupán egy nézettségnövelő bátor, új hang. Mindez eszünkbe juttatja, talán 80 évvel ezelőtt is csak ennyi volt a titok: egy új, látszólag bátor, ugyanakkor egyáltalán nem szofisztikált hang, amire a társadalom mind szélesebb rétegeinek tagjai felkapják fejüket.

És mehetünk még beljebb és beljebb a könnyed kacarászással egyre kevésbé elüthető jelenségek felé. A regénybeli Hitlernek képtelenség e-mailcímet csinálni saját nevével, mert foglalt, kisbetűsen, nagybetűsen, együtt írva, kötőjellel, alsó gondolatjellel vagy bármilyen számmal a név után. Kifélék, mifélék azok az emberek, akiknek önképükhöz (melyhez napjainkban már az is hozzátartozik, milyen néven hozunk létre postafiókot) hozzá tartozik Adolf Hitler? Miféle tevékenységekhez van szüksége valakiknek az ő nevére? Nem kellemes azzal sem szembesülni, hogy a tévésztár Hitler percek alatt képes bármelyik állampolgárról bebizonyítani, hogy egy közúti közlekedési vétségért hajlandó lenne bárkit akár halálra is ítélni. S ugyanúgy inkább feszengésre ad okot, mint nevetgélésre, ahogyan Hitler egy afféle helyszíni riport során ugyancsak percek alatt elintézi az NPD-t, az "utódpártot", az ostoba szalonnácijaival, akik csak az agyonkoptatott demagóg szlogenek hangoztatásáig képesek eljutni. A regény világában az emberek ezt csak a showman egyik újabb zseniális húzásának tartják, ráadásul Hitler ettől a tettétől jófej lesz a nézők szemében, még díjat is kap újszerű humoráért, miközben olvasóként beláthatjuk, nem a "demokratikus fajvédőktől" kellene félnie a társadalomnak, hanem éppen az őket könnyűszerrel lealázótól, aki mindvégig komolyan gondolja, hogy az ő irányítása alatt a terror nem holmi egy alkalomra méretezett, álarc mögé rejtőzködve véghezvitt kis csihipuhi lenne, hanem a mindennapokat alapvetően meghatározó, nyíltan vállalt politikai gyakorlat.

Timur Vermes regényében azonban mintha senki nem látná a fától az erdőt, vagy másként fogalmazva: senki nem a lényegi dolgokkal foglalkozik, mindenki leragad a látszatmegoldásoknál. A műsorigazgató kijelenti, minden bátran mehet a programba, de a zsidótéma nem vicces. Hitler bólogat, valóban, az szerinte sem az. A két kijelentés között azonban kényelmetlen feszültség jön létre. Hisz attól még, hogy folyton hangoztatjuk, mi morálisan elfogadható és mi nem, a probléma nem szűnik meg (vö. még: a drog rossz), sőt inkább csak elkopik, elértéktelenedik minden ilyen és ehhez hasonló erkölcsi imperatívusz. Ugyancsak látszatmegoldásként értelmezhető, mikor a Bild című bulvárlapnál elkezdenek nyomozni az után, hogy ki ez a fazon, aki Hitlernek adja ki magát, de csak addig jutnak, hogy egyszer lefotózzák a férfit a stúdióból kifelé jövet a titkárnőjével, és végül a fiatal nővel szemben hajtanak végre karaktergyilkosságot. A viszontválasz sem kevésbé álmegoldás: fotó készül arról, hogy a lap újságírója fizeti interjúkészítéskor a kávét Hitlernek, megszületik a hangzatos szalagcím: a Bild pénzeli Hitlert, és ezzel az ügy le is van zárva.

Maga a regény is látszatmegoldások sokaságával zárul. A fináléban olvashatjuk, ahogy Hitler idegesítő tévés celebeket éget le, de ahogy ő maga is áldozattá válik, ugyanakkor eközben barátokra, tulajdonképpen családra tesz szert. Pártok küzdenek érte, induljon az ő színeikben, egy könyvkiadó szerződést ajánl neki, és így tovább. De vajon bárki is belegondolt abba, hogy tulajdonképpen miről is hadovál ez az egyszer csak a semmiből felbukkant férfi? Feltűnt, hogy mondanivalóját tekintve mindvégig következetes maradt, és hű ahhoz a célkitűzéséhez, hogy hatalomra jut? És észrevette-e bárki is, hogy mindenki továbbra is lelkesen asszisztál e terve végrehajtásához?
nyomtat

Szerzők

-- Pethő Anita --


További írások a rovatból

Fiatal költők új kötetei a Nyitott Műhelyben
Könyvbemutatók a Magvető Caféban a költészet napján

Más művészeti ágakról

gyerek

Bármiről IS egy könyv jut az eszembe Bármiről IS egy könyv jut az eszembe
Interjú Balázs Eszter Annával, a Lampion Könyvek főszerkesztőjével
színház

Szentivánéji alumíniumtündöklésben Szentivánéji alumíniumtündöklésben
Horváth Csaba rendezése Székesfehérváron
Komáromi Jókai Színház - Szkéné: Don Juan, vagy az apák réme


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés