Fabio Grassadonia és Antonio Piazza tavaly Cannes-ban debütált első egész estés munkája úgy kezdődik, mint egy akciódús gengszterfilm: félresikerült merénylet a keresztapa ellen, aztán véres bosszú. A mozgalmas és kendőzetlenül brutális bevezető képsorokat azonban hirtelen tempóváltás követi: végtelennek tűnő perceken át figyeljük, hogy a címszereplő bérgyilkos kezében pisztollyal, macskaléptekkel oson kijelölt áldozatainak lesötétített házában. Végez a merényletet szervező férfival, és végeznie kellene annak húgával, a vak Ritával is, de valamiért nem teszi. Hogy miért nem, és ha nem, annak milyen következményei lesznek: erről szól a maffiafilmből percek alatt egzisztencialista melodrámává átalakuló, a továbbiakban radikálisan minimalista, lassú tempójú alkotás.

A torinói FilmLab istállójából kikerült rendezőket nem a történet bűnügyi és kaland vonatkozásai érdeklik − ezeket többnyire homályban hagyják, vagy meglehetősen sután villantják fel −, sokkal inkább a címszereplő sorsszerű határhelyzete: Salvo egyszerre lélektelen gyilkológép és a magányával váratlanul szembesülő, (Rita iránt) gyengéd érzelmekre képes ember. Hogy hogyan fér össze az állatias könyörtelenség az önreflexióval és a szeretetvággyal, vagy miként nő ki egyikből a másik, azt az alkotók nagyon bölcsen nem próbálják lélektanilag cizellálni, a főszereplő így nehezen átlátható, rejtélyes figura marad. Határhelyzet jellemzi egy további értelemben is: bérgyilkosként egyszerre életről-halálról döntő isteni lény és kiszolgáltatott ember. Az alkotók utalások sorával hangsúlyozzák Salvo isteni-emberi kettősségét, lényegében Jézushoz hasonlítva őt. Ritával bibliai csodát tesz, amikor visszaadja a látását (létezik neurotikus vakság, ezért a film realizmusának nem mond ellent ez a mozzanat), kizárólag halat eszik, sebesülése pedig ikonográfiailag Jézus sebeit idézi. És természetesen a Salvo beszélő név: a salvare (megmenteni, megváltani) szóra megy vissza, míg angolul a fegyverből kilőtt sorozatot jelenti. A titokzatosan vonzó antihős és esetlen szállásadói közti finoman komikus jelenetek sem szolgálnak mást, mint hogy aláhúzzák Salvo titokzatos vonzerejét. Enzo és Mimma úgy néznek a rejtélyes karizmájú, szűkszavú férfira, mint valami jelenésre, miközben ő észrevétlenül felbolygatja életüket, ahogyan Ritáét is. Salvo nemcsak a létválságba jutott, klasszikus bérgyilkos figuráknak, A szamuráj Jef Costellójának vagy a Blast of Silence Frank Bonójának rokona, hanem az olyan "felforgató megváltók" leszármazottja is, mint a Teoréma fiatalembere vagy − friss példával élve − a Borgman címszereplője.
A szikár, ritkás dialógusok helyett többnyire a cselekvésekből kell kiolvasnunk a történetet −  Salvo és Rita közeledését, érzelmeit −, miközben a lepusztult terekre, a főszereplők fogyatékosan vagy sebesülten is szépséges testére figyelő kamera bitangerős atmoszférát teremt − szövetkezve a puritán, kizárólag diegetikus hangsávval. Amikor a koszos pincékből, raktárhelységekből, lesötétített szobákból néha a szabadba, a napfényre jut a kamera, szinte fellélegzünk, hogy aztán az utcazaj, a városi káosz váljon kellemetlenné. A jól szervezetten kínzó filmtextus (végtelen kutyaugatás, sikolyok, az észlelhetetlenségig sötét képrészek) egyetlen hibája, hogy az első húsz percben az információk visszafogásával túlságosan is próbára teszi a néző türelmét. De aki átvészeli a film dezorientáló első negyedét, Rita és Salvo túlnyújtottnak ható "lopakodós jelenetét", az egy megérintő, poétikusan finom részletekkel elbeszélt történet fonalát veheti fel. Szépségesen hatásos jelenet például, amikor a látóvá vált, fogva tartott Rita a saját kezét nézegeti, szinte kisbabaként játszva az ujjaival, a film záróképének ismeretében pedig − amikor a két főszereplő keze óvatosan egymásra talál − , mindez visszamenőleg telítődik többletjelentéssel. De az egész filmre jellemző, hogy a szavak helyett a testek és a képek beszélnek: Rita kérdésére − "Mit akarsz tőlem?" −  Salvo válasza csak annyi, hogy a lánnyal együtt a tükörbe néz: két ellenséges ember helyett ekkor hirtelen egy párt látunk.
Összességében a Salvo hibáival együtt is hatásos, emlékezetes perceket sorakoztató munka, az osztrák Revanshoz hasonló példa arra, hogyan tud a műfajfilmes hagyomány (gengszterfilm, bérgyilkosdráma) szerzői szándékokat inspirálni. Nehéz volna olyan stílus- vagy történetelemét említeni a filmnek, amit ne láttunk volna már mástól, másutt, másként, így egybeturmixolva mégis egyénien ízesített, finoman szép  alkotást kapunk. Az olasz rendezők munkája ígéretes alkotói debütálás.  

Salvo – Magányos szerelmesek (Salvo)
Színes, feliratos, olasz-francia gengszterfilm, 104 perc, 2013
Rendező és forgatókönyvíró: Fabio Grassadonia, Antonio Piazza
Operatőr: Daniele Cipri
Szereplők: Saleh Bakri (Salvo), Luigi Lo Cascio (Enzo Puleo), Sara Serraiocco (Rita), Giuditta Perriera (Mimma Puleo)
Bemutató dátuma: 2014. május 8. 
Forgalmazó: Cirko Film
Korhatár: