bezár
 

film

2014. 05. 23.
A hálózsönglőr
Marc Webb: A csodálatos Pókember 2.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A hálózsönglőr A csodálatos Pókember kritikámnak még az volt a címe, hogy "Ki az igazi Pókember?". Azóta eltelt két év, újranéztem néhányszor a filmet, és most megérkezett a folytatás is, ami után már némiképp értetlenül állok saját címadásom előtt, hisz a napnál is világosabb, hogy Marc Webb az igazi Pókember.
Ez az ember egy igazi zsonglőr, mert miközben legújabb filmjén érződik a szokásos stúdiónyomás (legyen gyorsabb, nagyobb, hangosabb), ő képes kikerülni az ezzel járó buktatókat (széteső dramaturgia, üresjáratok és kidolgozatlan karakterek, lásd Pókember 3), és minden hibája ellenére elkészíti a tökéletes Pókember-mozit. Ezzel a kijelentéssel élesen szembe megyünk a film általános megítélésével, ami ugyanakkor sokkal kevésbé szól magának a filmnek, mint azoknak a kötelező "franchise-blockbuster" elemeknek (illetve a kétes hírnevű forgatókönyvíróknak), amik A csodálatos Pókemberben 2-ben is megtalálhatóak, csak  Marc Webb kijavítja, és jól csinálja őket.
 
Az egyik ilyen a látványorientáció. A rossz pop-corn filmek elvesznek a megalomániás rombolásban, és két akció között elfelejtenek történetet mesélni. Az új Pókember eszeveszettül látványos, 10 percenként felrobban benne valami, de mégis bedarál, a robbanásokat összekötő történet tényleg érdekel. Hogyan alakul Peter élete a barátaival, a munkájával, a családjával, de legfőképp a szerelmével? A Peter/Gwen páros most is csodásan működik, az emberi kapcsolatok ábrázolása egyébként is nagy erőssége a rendezőnek, de itt úgy kell ezeknek időt és teret adnia, hogy az emberek Elektro miatt ülnek be a moziba. Pont mint a képregényekben, ahol a bunyós számok fogynak a legjobban, pedig azok eltörpülnek a hősök magánéletében folyó szappanoperák mellett.A csodálatos Pókember 2.Ez pedig a másik gyakran hangoztatott ellenvetés Webb filmjével szemben: túl sok az ellenség, nincs elég idő kidolgozni őket. Csak hogy ezzel kapcsolatban két dolgot kell észrevenni. Az egyik, hogy az ellenségek valójában teljesen mellékesek, mert csak a felszínt karcolgatják. Nem az számít, hogy Pókember hogyan üti le az aktuális ellent, az számít, hogy Peter kibukik az egyetemről, vagy hogy nem tud segíteni egy barátján. Ezzel persze nem érdemes takarózni (hiszen ennyi erővel a Pókember 3 is egy tökéletes mozi), ezért itt is van a másik észrevétel: A csodálatos Pókember 2-ben tényleg sok az ellenség, és kevés az idő, de Webbnek – ahogy az emberi kapcsolatoknál, úgy itt is – a kevés is elég. Rinó nem több egy egyszer használatos rosszfiúnál, így neki különösebb motivációkra sincs szüksége, a forgatókönyv ügyesen kikerülte, hogy többet kelljen vele foglalkozni. A Zöld Manó az élet iránti sóvárgásában fokozatosan halad az őrület felé, míg Elektro már a legelején egy komplexusokkal teli zakkantként van ábrázolva, így nem meglepő, hogy amikor a szürke kisember egy percre a kamera  figyelmének középpontjába kerül, ahonnan aztán a Pókember rögtön ki is rugdossa, az egyébként is labilis elmeállapotában rögtön a hálószövőt szemeli ki nemezisként. Nem az a baj, ha egyszerre sok az ellenség, hanem ha nem működnek egymás mellett, Webbnél viszont működnek. Igaz, hogy egyikük sem jut túl egy-egy sablonon (az egyszer használatos, az őrült és a bolondos), de az a sablon legalább egyrészt működik, másrészt pedig – visszacsatolva a bekezdés elejéhez – tényleg csak másodlagos.A csodálatos Pókember 2.Szó volt már az akciók közötti "üres részeket" kitöltő történetről (ami szerencsére most nem csak alibi), és az akciókat generáló ellenfelekről (akik valójában eltörpülnek az "üres részeket" kitöltő történet mellett), de nem volt szó a daráló harmadik oldaláról: magukról az akciókról, melyekről csak szuperlatívuszokban lehet ömlengeni. A hálóhintázás még az első résznél is látványosabb (és több), az akciószcénák pedig hol kreatívak és humorosak, hol pedig drámaiak – éppen amelyikre szükség van.
 
Az eddig leírtakat egyébként nagyjából jól összefoglalja az autóüldözős nyitójelenet, melyben a film tökéletesen pozícionálja magát azzal a mondattal, hogy "Veszélyes plutóniumszállítmányt loptak az Oscorptól!". Ez az a kis mesebeli mikrovilág, ahol minden rossz eredendője az Oscorp, de semmi vész, mert a városnak megvan a maga védelmezője. És az alkotók ezen a mesén keresztül érintenek egy csomó valós problémát. Először még megrökönyödtem azon, hogy a város szigorúan őrzött elmegyógyintézetéből csak úgy simán ki lehet szabadítani valakit egy sokkoló segítségével, vagy hogy a föld alól csak úgy előbukkan egy metróvagon (és ezek továbbra is a film leggyengébb momentumai), de jobban belegondolva ezek beleférnek ennek a világnak a kereteibe.
A csodálatos Pókember 2.A csodálatos Pókember 2-t azonban érdemes nem csak az akció szempontjából és kritikákra reflektálva vizsgálni – hiszen eddig többnyire csak ezt csináltuk –, hanem a Raimi-trilógiával, a többi szuperhős filmmel is összevetni. Túl az alapvető hasonlóságokon és különbségeken – amiket az első részről írt kritikámban nagyjából már kimerítettem –, Webb filmjének egyik legizgalmasabb oldala, hogy hogyan funkcionál, mint remake. Az első résznek a kötelező eredettörténet miatt még nem lehetett akkora mozgástere, most azonban érdekes dolog azt figyelni, hogy a Raimi-trilógiában már jól működő dolgokat hogyan gondolja újra, vagy kerüli ki A csodálatos Pókember 2. Sok mindennel lehet illetni a Raimi-trilógiát, de Norman Osborn, Oki Doki, Ben bácsi vagy J. Jonah Jameson és a Harsona stábja olyan tökéletesen eltalált karakterek voltak, hogy Webb – nagyon okosan – nem is próbál versenyre kerekedni velük. Amivel viszont lehet versenyezni, azt Webb jól földbe is döngöli. A tini-szerelmesek már az első részben is jobban működtek, nincs ez másként most se, de ami engem ennél sokkal jobban megérintett, hogy – a Pókember-mozik történetében először – Peter túllépett a szokásos tinédzser és kora felnőttkori problémákon, és Webb egy jelenet alatt új szintre emelte a May-jel való kapcsolatát. Végre elhiszem, hogy May néni nem csak tanulságok kimondására, és állandó problémaforrásként van jelen, hanem azért, hogy bemutassa, hogyan változik szülő és gyermek kapcsolata, az alá-fölérendeltségi viszonyban állókból hogyan lesznek társak. Ezt a szálat jó lenne tovább vinni, ugyanakkor ne fűzzünk hozzá túl nagy reményeket, hogy a filmbéli Pókember valaha is fel fog nőni, mert a misztikus "célcsoport" nevében előbb fogják újrakezdeni az egészet.
A csodálatos Pókember 2.A többi szuperhős filmmel való összehasonlításkor hangosan ordít a Nolan-trilógia (a többiekkel főleg olyan viszonyban érdekes megnézni, hogy most már a Sony is belefogott az univerzumépítésbe, mint a Warner, A Marvel Studios és a Fox), ami már az első rész kapcsán is gyakran szóba jött, hisz mindkét esetben olyan rebootokról beszélünk, ahol az alkotók fenntartották a földhöz ragadottság illúzióját (valójában persze messze vannak tőle, A csodálatos Pókember 2 pedig saját szerencséjére el is felejtette), most pedig már a hős szerelmének elhalálozásai is párhuzamba állítja őket. Amíg A sötét lovagban váratlan fordulatként ért minket, és ezért felépíteni sem lehetett, addig Pókember szándékosan ráépít a néző előismereteire, és kétségeket ébreszt bennünk. Embert ilyen lassan szerintem még nem öltek meg a filmvásznon. Aztán újranézzük a jelenetet, és reménykedünk, hátha most másként történik – pedig efféle csodákat azért a mozi sem szokott csinálni. Ez is csak azt támasztja alá, hogy ha van is akció dögivel, nem a méreteik, hanem a súlyuk miatt működnek.
 
Hiába a sok konfliktus. ellenség és akció, Webb filmje nem képes elvérezni. Ötletes, humoros és drámai (meg persze látványos is), szép mese, és nem is próbál több lenni, de mint a legjobb mesék, valójában nem arról szól, hogy a hős hogyan győzi le az ellenségeit (az jó, ha működik, de igazából mellékes). Ez a film – komolyan mondom – gyereket csinál az emberből! Raimi folyton levetette Pókember maszkját, hogy könnyebben azonosulhassunk vele, Webb viszont a finálébeli feloldásban rávilágít, hogy a néző már eleve Peterrel azonosul, és a néző pont azért akar Pókember lenni, mert Petert ezer oldalról nyomják a gondok. Hálóhintázni viszont király! 

A csodálatos pókember 2. (The Amazing Spider-Man 2) 2014
Rendezte: Marc Webb
Forgatókönyv: Alex Kurtzman, Roberto Orci, Jeff Pinkner
Szereplők: Andrew Garfield, Emma Stone, Jamie Foxx, Dane DeHaan, Felicity Jones, Paul Giamatti, Colm Feore, Denis Leary, Martin Sheen, Sally Field, Stan Lee
Forgalmazza az InterCom
Megtekintése 12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dani Áron --


További írások a rovatból

film

Én vagyok Vasember Én vagyok Vasember
Bosszúállók: Végjáték
Művészet, média, marketing konferencia a Pesti Vigadóban

Más művészeti ágakról

építészet

A modernizmus és a múlt illúziója A modernizmus és a múlt illúziója
Építészeti körtúra az ezerarcú Barcelonában
art&design

Gondolkodásunk módszereiről Gondolkodásunk módszereiről
Beszélgetés Falcsik Marival, Walter Isaacson: Leonardo Da Vinci – a zseni közelről című könyvének fordítójával
art&design

Tájakról, hiányosan Tájakról, hiányosan
A Tájak/Távlatok - Kortárs magyar tájkép (BPF) című kiállításról a Kiscelli Múzeumban
színház

Hősök, árulók, bohócok: Coriolanus és a művészet egyesítő ereje Hősök, árulók, bohócok: Coriolanus és a művészet egyesítő ereje
Az ukrán Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház vendégjátéka a MITEM-en


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés