zene
2007. 08. 29.
Kapolcsoltam
Beszámoló a XIX. Művészetek Völgye fesztivál (2007. július 27.–2007. augusztus 3.) 8-9. napjáról
Mi a baj a Művészetek Völgye fesztivállal és mi történt ott idén? Előbbi kérdésre részletekbe menően próbálok választ találni, utóbbira viszont mindössze egy apró, szubjektív keresztmetszettel felelek – a 8. és 9. nap legfontosabb zenei eseményeinek (a Csík zenekar, a Muzsikás együttes, és Lajkó Félix koncertjei) beszámolójával.
Művészetek Völgye mint olyan
A legnegédebb nyálból indítom beszámolóm hosszú bevezetőjét (hogy aztán a vitriolos mizantropizmus bűzös mocsarába csobbanjak), tehát aki úgy érzi, most nem bírja a gyomra a meghatottság könnyeitől párás személyeskedést, az bátran ugorja át a következő paragrafust.
7 éve, 2000-ben jártam először Kapolcson, frissen érettségizetten, majdani feleségemmel; az első igazán komoly, igazán önálló közös „nyaralásunkon”. Egy életre a rabjai lettünk a Művészetek Völgyének. Évről évre visszatértünk hosszabb-rövidebb időre, most 8. alkalommal pedig már gyermekünkkel asszonykám szíve alatt utaztunk Kapolcsra. Ha a vészek ellenére (erről bővebben mindjárt) megmarad addig a fesztivál, akkor újabb 7 év múlva remélhetőleg már szépen kocsival, családi sátorral, tokkal-vonóval, gyerekekkel érkezünk majd. Azért merek, vagyis inkább azért tartom fontosnak ilyesmiről írni, mert meglátásom szerint mindez közös élmény, és szerves része ennek az egy híján 20 éves közösségi megmozdulásnak. Az anno kisgyerekes szülők ma már tinédzser gyerekeiktől függetlenül szórakoznak, az egykori tinédzserek érettségi után, barátaikkal jönnek, az egykorvolt egyetemisták új családjaikkal. Szeretném azt hinni, ebben a körforgásban kicsit benne van a Völgy „keze”, szellemisége, az ott történő dolgok hatással vannak az évről évre résztvevők életére.
Talán aki csak hírből ismeri, vagy nem visszatérő vendég, vagy aki úgy éli meg a Művészetek Völgyét, hogy ez egy magyarországi fesztivál a sok közül, az nem nagyon érti miről beszélek. Hiszen a Völgybe érkezők tekintélyes hányadánál az a „poén" az egészben, hogy sok-sokezer embertársukkal egyetemben leautóznak egy bájos Bakony-béli falucskába, ahol egymás között nyomakodva sétálgatnak az évről évre ugyanazt a – zömében tökéletesen hasznavehetetlen – árut kínáló kézművesek, meg az „érdekes” kiállítások között, közben rostonsültet, bográcsgulyást, kenyérlángost, kürtőskalácsot, bort, sört fogyasztanak, és toitoi wc-kbe ürítenek. Bár szép dolog, hogy a Völgyben az emberek ki tudják elégíteni a vásárok forgataga iránt érzett nosztalgikus vágyaikat, mostanra átestünk a ló túlsó oldalára: ez a föl-alá mászkáló tömeg inkább árt a fesztiválnak, mint használ!
Ha ugyanis a fesztiválújságban a szervezők napról napra arról cikkeznek, hogy a jegybevételeken egyáltalán nem látszik meg, hogy fesztiválozók hordáitól fulladoznak a falvak; ha az emberek egy része sz*rik a nagy fáradsággal megszervezett kulturális programokra, megelégszik a vásározással és az ingyenes lehetőségekkel (estig nem nagyon szednek jegyeket a helyszíneken); rosszabb esetben pedig ügyeskedve, jegyvásárlás nélkül jut be (rengeteg ilyennek voltam tanúja a két ott töltött nap során) a túlságosan is „laissez fair" módon biztosított helyszínekre, akkor ott valami nyilvánvalóan nem stimmel, a fesztivál alapvető értelme kérdőjeleződik meg. Ennek a kártékony hozzáállásnak megvan a megfelelője egy másik korosztályban: azon fiataloknál, akik a Völgyben a vidéki kocsmák kellemes romantikáját, vagy egy tetszőleges fesztivál sörsátras-söntéspultos melegségét keresik. Ők a bliccelést is valószínűleg magasabb fokon művelik, ha kedvük szottyan bulizni valamelyik koncerten.
Létfontosságú volna, hogy ez a probléma megoldódjon, hiszen amellett, hogy folyton a költségvetési hiány miatt kell aggódni, maga a szellemiség, a hangulat, az egész Völgy lényege is sérül: fölösleges tömeg nehezíti meg azok életét, akik napokon keresztül részt vesznek az ottani körforgásban, értsd: a föl-alá mászkálás, kocsmázás, zabálás mellett jegyet is váltanak, hogy megnézhessék/hallgathassák stb. a nekik szervezett jobbnál jobb programokat. (Ez a hagyományos fesztivállátogató egészen bizarr módon már-már mitikus státusba emelkedik, lásd a Völgyfutár egyik címlapját, rajta egy-egy hetijegyet bemutató szerelmespárral, alatta a felirattal: jegyespár...)
Ugyanakkor nem kell az átlagnál pesszimistábbnak lenni ahhoz, hogy belássuk: nem nagyon van esély a megoldásra. Jó meglátás a szervezőktől valamelyik völgyfutáros cikkben, hogy nagyon nem tenne jót a Völgynek, ha biztonságis „szekrényemberekkel” kényszerítenék rá a látogatókat a jegyvásárlásra (a jelenlegi felállás szerint falubeliek szedik a jegyeket, irányítják a forgalmat, őrzik a parkolókat stb.). A helyszín speciális jellege miatt egyszerűen nem lehet minden helyszínt biztosítani, minden kukoricásba állítani egy embert… Nem lehet a faluban kiszélesíteni az utakat, a járdákat, lebontani az „útban levő" épületeket, nem lehet elkülönített színpadokat, éttermeket, kiállítótermeket kiépíteni – és nem azért, mert nincs rá pénz stb., hanem mert akkor tönkremenne az egész, odalenne a Völgy lényege, atmoszférája.
Egyetlen reális lehetőség van, amiben a szervezők is bíznak évről évre, amikor – az utolsó pillanatban is iszonyatos veszteség rémétől fenyegetetten – mégis megrendezik a fesztivált: hogy az emberek (a „fővédnökök") belátják, ők, a közönség a felelősek a Művészetek Völgyéért. Nekik kell – a lelkiismeretükre hallgatva – eldönteni, hogyan, mivel (jegyvásárlással, munkával, művészettel, vagy akár – okleveles mizantrópként kimondhatom – a távolmaradással) tudnak hozzájárulni ahhoz, hogy tényleg, igazi valójában, fertőzetlenül létrejöjjön a varázslat a Völgyben.
Virtuózok és ősvámpírok
Idén két napot tudtunk csak vállalni a Völgyben. Nem volt nehéz kiválasztani a megfelelő kettőt, hiszen kedvenceink, a Csík zenekar és Muzsikás együttes péntek este, illetve éjjel zenéltek. Délután, miután fölállítottam a sátrat, és mielőtt áttettük volna székhelyünket Taliándörögdre (ahol Csík Jánosék évről évre összehívják rajongóikat és megannyi virtuóz népzenészt egy hatalmas örömzenélés erejéig), lenéztem a kapolcsi faluházba, amely a Magyar Társasjátékos Egyesület főhadiszállása volt 9 napon keresztül. Családok, gyerekek, fiatalok, öregebbek ültek körül asztalokat, kuporogtak a pódiumon kis körökben és teljesen átszellemülten, élvezettel, boldogan játszottak a [a]http://www.tarsasjatekos.hu[text]MATE[/a] által biztosított ezerféle játékkal. A Művészetek Völgye sok kiállítót, programgazdát, vendéget hívott már meg, de ezúttal igazán beletrafáltak: egy ennyire a közösségre építő fesztiválon szinte magától értetődő egy ilyen közösségépítő tevékenység gyakorlásának a biztosítása (a hagyományos lehetőségek: koncertek, tánc, kézműveskedés stb. mellett). Másnap délelőtt aztán mi is kipróbáltunk három játékot, vad csatában rommá vertünk három kislányt Alhambrában, miután csúnyán kikaptunk tőlük a Drakon nevű játékban...
Az évről-évre egyre ritkábban járó – egyébként a fesztiválnak otthont adó hét (idén csatlakozott Nagyvázsony is) falu közötti közlekedést megoldani hivatott – Csigabuszt nem volt türelmünk kivárni, ezért stoppolva, egy készséges autós segítségével jutottunk át Dörögdre. (A stoppolás is, az egymásrautaltság révén szerves része a Kapolcs-élménynek, bár évről évre ez is változik, több az autós, nagyobb dugók vannak a főbb rendezvények idején, és az emberek jóval bizalmatlanabbak.) Este fél hétkor úgy jutottunk be a Lőtér helyszín sátrához, hogy senki sem kérte a jegyünket.
Rengeteg ember volt kíváncsi a Csík Jánosék által összehívott népi virtuózokra, hisz évről évre garantáltan minőségi előadásban kaphatunk itt minőségi népzenét. Ezúttal is volt a végén hatalmas együttzenélés, ahol 6 prímás felelgetett egymásnak, köztük Lakatos Róbert és Pál István Szalonna; de zenélt a Csík zenekarral a cimbalom ifjú mestere, Unger Balázs, és még rengeteg zenész, akinek nem tudtam megjegyezni a nevét, és akit még csak arcról tudok beazonosítani. Egyszer-egyszer, a megfelelő pillanatban a dörögdi Lőtér-sátor házigazdája, Kovács Cimbi Norbert is felbukkant, és szólótánccal, vagy Csíkék női énekesét, Majorosi Mariannát megforgatva járult hozzá a virtuozitáshoz.
A legnagyobb meglepetést viszont Ferenczi György és zenekara, a népzenét blues-zal, funkyval, ilyesmivel (vagy inkább fordítva) keverő Rackajam felbukkanása okozta. Csík János azzal indokolta a meghívást, hogy Ferenczi tulajdonképpen a városi folklór virtuóz zenei tolmácsa, nos, ezzel az „urbánus folklór" dologgal nekem mindig is bajom volt. Ferencziék produkciójáról nekem ugyanis nem a nagyváros folklórja (hacsak nem valamely amerikai nagyvárosé a 20. szd. első feléből) jutott eszembe, sokkal inkább egy motorostalálkozóé. A Petőfi-versek, amiknek a megzenésítéseit hallhattuk (Ferenczi jegyzi a Hangzó Helikon sorozat Petőfi-versfeldolgozásait tartalmazó darabját), egészen elképesztően hatottak így: mintha kiderült volna, hogy költőnk titokban Jimi Hendrix számára írt volna szövegeket. A hangosítással bajok voltak (legalábbis az egyik gitáros sikálásából nem sok hallatszott); érdekesnek érdekes volt ez az egész, a kétségtelenül virtuóz szájhamonikás Ferenczivel, de őszintén szólva nagyon kilógott a produkció az addigi keretből.
A normál Csík zenekar koncert aztán szépen megkoronázta az estét, hallhatóan a közönségnek is ezek a lemezekről ismerős dallamok tetszettek leginkább. Fitymálóan, rezignáltan vettem tudomásul, hogy a teljes Kispál-blokkot elkezdik lenyomni (Ugyanazokat, De szeretnék, Senki nem ért semmit – itt csak a szöveg Lovasi) aztán amikor táncoló fiatalok lepték el a színpad előtti üres területet, beláttam, igenis van értelme ennek a más zenei irányba való kacsintgatásnak. Nekem mindenesetre nagyobb örömet okozott a bogyiszlói csárdás, A kor falára lemez első száma, valamint a(z egyik) visszatapsolás utáni, elmaradhatatlan „Én vagyok az, aki nem jó".
Csak éjfélre kellett visszaérnünk Kapolcsra a Muzsikásra, úgyhogy indulás előtt bekukkantottunk a hátul, a sportpálya melletti öltözőknél berendezett táncházba. Egy ponyva alatt, egy lebetonozott területen gyűlt össze sok-sok tucat ember estéről estére; volt egy hűtő piával, hozzá egy pult, pár kiváló népzenész a sarokban, ügyes táncosok, akik instruálták a többieket, minden együtt egy igazán kiváló, „underground", vérbeli táncházhoz.
Kapolcson a katolikus templomban éjfélkor egy nagyon különleges produkció vette kezdetét: a Muzsikás együttes meditációs koncertje. Mivel korábban már többször is jártam ezen a helyszínen, és nagyon lenyűgöztek a templomban kivitelezett programok, biztos voltam benne, hogy ettől a fantasztikus együttestől valami igazán emlékezetesre számíthatunk. A koncert bizonyos szempontból felülmúlta minden várakozásomat, egy más, profánabb szemszögből nézve viszont sikertelennek, elhibázottnak, „süket fülekre talált"-nak is mondható.
Nézzük az utóbbit. Egyszerű a képlet: az időpont péntek éjfél. Mindenki túl van jópár esti koncerten, és egyébként is egy kemény (fesztivál)hét áll a háta mögött. A muzsika: meditációs. A templom varázslatos éjjeli csendjében a hegedű, a bőgő, a furulya legapróbb rezdüléseivel játszanak el a „muzsikások". Az eredmény: elszenderedés, esetenként: elalvás. Ki hosszabb, ki rövidebb időre.
Leszámítva egy-egy hangosabb horkantást (amikor a félhomályban pofátlan módon villogtatott vakukra fölriadt itt-ott egy ember), mindennek persze semmi hatása nem lett volna a koncert lefolyására, sőt. Elérkezett viszont az utolsó, elnyújtott, a némaság felé rezgő hang, és ekkor... a zenekar tagja meghajolnak, és... semmi. Telnek a másodpercek... semmi. A zenekar kivonul. Kétségbeesetten pillantunk körbe néhányan: mindenki elaludt? Nos ha nem is, de mindenkinek kellett vagy fél-egy perc, amíg magához tért a ...khm... meditációból. Csak ezután kezdünk el tapsolni, és csak ezután jön vissza a Muzsikás...
Persze mindez egy más szemszögből nézve éppenséggel a muzsika tökéletességének köszönhető: nem a szó szoros értelmében altatta el a hallgatóságot, hanem a lelkünket ejtette valósággal transzba. A Muzsikás-lemezekről ismert, az egyes számokba beledolgozott lágy, bűvös motívumok itt olyan kompozícióba voltak foglalva, amely módszeresen varázsolt álomba bennünket. Mikor ésszel tudtam felfogni a finom éjjeli patakként csordogáló muzsikát, úgy éreztem, Éri Péterék olyan emberfeletti profizmussal (persze ez nem éppen a legjobb szó), olyan hangszeresi képességekkel muzsikálnak, ami már-már túl van a földi valóságon. Egy popkult analógiával élve (amely azért csak látszólag távoli és merész): mint Lestat, a vámpír, amikor belekóstolhatott a vámpírok ősanyjának évezredes vérébe, és ezáltal olyan létszintre emelkedett, amely megközelíthetetlen az átlagos halandók, akarom mondani halhatatlanok számára. Itt tart most a Muzsikás, a magyar zene vámpírősanyjának véréből való több évtizedes kortyolgatás után.
Folkológia és az Apocalyptica megszégyenítése
Másnap nagyon nehezen indult be a nap, aztán a már említett társasozás után ismét Taliándörögdöt választottuk. A Csík-koncerthez hasonlóan biztos pont a Művészetek Völgye programban a szombati néptáncgála. A számos észak-dunántúli táncegyüttest felvonultató koraesti néptáncműsort lekéstük, viszont tanúi lehettünk az ezután következő fontos eseménynek: a I. Folkológia népzenei tábor gálakoncertjének. Idén először lehetett neves népzenészektől tanulni a legkülönfélébb hangszereken a Művészetek Völgye fesztivál keretében. Pál István Szalonna és barátai remélhetőleg hagyományt teremve olyan lehetőséget biztosítottak a népzenét szerető fiatalság számára, amely nagyon hiányzott már a Völgyből, ahol a népzene a kezdetektől fogva az egyik meghatározó művészeti forma. Az egészen apró gyerekektől kezdve a nagyobbakig mindenki bemutathatta a tíz nap alatt tanultakat, általában egy nagy csapat tagjaként (többtucatnyian folytattak folkológiai tanulmányokat a 10 nap során). Így a kisebb melléhúzásokat, -fújásokat, -ütéseket jól palástolta a többi tanuló játéka. Megelégedéssel tapasztaltam, hogy amatőrként talán furulyán játszani a legnehezebb mások számára is élvezhető módon – visszaszállt belém a remény, hogy talán még belőlem is lehet valami.
Nem tudtunk végignézni az ifjakat, mert a Klastromnál, a falu másik végén Lajkó Félix koncertjének ideje közelgett vészesen. A letarolt gabonamezőn sétálva már láttuk, hogy talán még túl későn is jöttünk: annyi embert ugyanis nem nagyon láttunk még a Klastrom romjai körül gyülekezni. A hegedűvirtuóz is visszatérő vendég a Völgyben: ha jól emlékszem, az utóbbi években zenekarával együtt lépett föl. Most Brasnyó Antal brácsással duóban állt színpadra, hogy nagy mértékben improvizációra épülő, egyéni játékstílusában előadjon egy három tételből álló, nagyjából egyórás kompozíciót.
Az első tételben domináltak a védjegyszerű, sodró lendületű, zakatoló témák, amelyek engem nagyon begyorsított, sűrített klasszikus zenével kevert népzenére emlékeztetnek. Brasnyó le sem vette a szemét Félixről, folyamatos, feszült figyelemmel követte az improvizációt, a váltásokat, ennek megfelelően, általában az Apocalypticát megszégyenítő módon reszelte Lajkó Félix alá az alapmotívumokat. A vonó szőreit hamar szétnyúzták: a hangulathoz remekül passzolt, ahogy Félix zenét követő mimikáját, testbeszédét a levegőben ostorként suhogó vonó keretezte. Miután az elhasznált szálaktől megszabadították a vonót, következett a második tétel, mely még népzeneibb jellegűnek tűnt, középtempós, döngölős főtémájával (itt a brácsás alaptémájának a ritmikája is megritkult). A harmadik tétel aztán finomabb, érzékenyebb motívumokkal indított, és aztán egészen varázslatos dallammenetek vitték csúcspontra a kompozíciót.
A koncert mindenkit elvarázsolt, hatalmas volt a siker, de minden erőlködésünk ellenére sem tudtunk belőlük kicsikarni egy rövid kis ráadásnál többet. Harmadszor Félix már kisgyerekestül jött vissza, hogy mutassa, minden király volt, köszi, de ő most már menne.
Két napot töltöttünk ott mindössze, de három olyan nagyszerű zenei formációt volt alkalmunk hallani, akiket egyébként csak puccos helyeken, külön-külön méregdrága belépők mellett lehet elcsípni. Tíz nap alatt nyilván arra is lett volna időnk, hogy jobbnál jobb színházi előadásokat, irodalmi felolvasásokat, beszélgetéseket (jut eszembe, a Prae is évről évre kéviselteti magát a Völgyben), rockkoncerteket, kiállításokat nézzünk meg. Mindezt 2000 Ft-os napijegy, vagy 5000-es három-, ill. 15000-es tíznapos bérlet megváltásáért. Két Sziget-jegy sem jön ki másfél hétnyi Művészetek Völgyéből. A távolság földrajzi értelemben százegynéhány kilométer, a hangulat szempontjából viszont csak fényévekben mérhető.
Fotók: Balassa Katalin, Győrffy András Anakron
A legnegédebb nyálból indítom beszámolóm hosszú bevezetőjét (hogy aztán a vitriolos mizantropizmus bűzös mocsarába csobbanjak), tehát aki úgy érzi, most nem bírja a gyomra a meghatottság könnyeitől párás személyeskedést, az bátran ugorja át a következő paragrafust.
7 éve, 2000-ben jártam először Kapolcson, frissen érettségizetten, majdani feleségemmel; az első igazán komoly, igazán önálló közös „nyaralásunkon”. Egy életre a rabjai lettünk a Művészetek Völgyének. Évről évre visszatértünk hosszabb-rövidebb időre, most 8. alkalommal pedig már gyermekünkkel asszonykám szíve alatt utaztunk Kapolcsra. Ha a vészek ellenére (erről bővebben mindjárt) megmarad addig a fesztivál, akkor újabb 7 év múlva remélhetőleg már szépen kocsival, családi sátorral, tokkal-vonóval, gyerekekkel érkezünk majd. Azért merek, vagyis inkább azért tartom fontosnak ilyesmiről írni, mert meglátásom szerint mindez közös élmény, és szerves része ennek az egy híján 20 éves közösségi megmozdulásnak. Az anno kisgyerekes szülők ma már tinédzser gyerekeiktől függetlenül szórakoznak, az egykori tinédzserek érettségi után, barátaikkal jönnek, az egykorvolt egyetemisták új családjaikkal. Szeretném azt hinni, ebben a körforgásban kicsit benne van a Völgy „keze”, szellemisége, az ott történő dolgok hatással vannak az évről évre résztvevők életére.
Talán aki csak hírből ismeri, vagy nem visszatérő vendég, vagy aki úgy éli meg a Művészetek Völgyét, hogy ez egy magyarországi fesztivál a sok közül, az nem nagyon érti miről beszélek. Hiszen a Völgybe érkezők tekintélyes hányadánál az a „poén" az egészben, hogy sok-sokezer embertársukkal egyetemben leautóznak egy bájos Bakony-béli falucskába, ahol egymás között nyomakodva sétálgatnak az évről évre ugyanazt a – zömében tökéletesen hasznavehetetlen – árut kínáló kézművesek, meg az „érdekes” kiállítások között, közben rostonsültet, bográcsgulyást, kenyérlángost, kürtőskalácsot, bort, sört fogyasztanak, és toitoi wc-kbe ürítenek. Bár szép dolog, hogy a Völgyben az emberek ki tudják elégíteni a vásárok forgataga iránt érzett nosztalgikus vágyaikat, mostanra átestünk a ló túlsó oldalára: ez a föl-alá mászkáló tömeg inkább árt a fesztiválnak, mint használ!
Ha ugyanis a fesztiválújságban a szervezők napról napra arról cikkeznek, hogy a jegybevételeken egyáltalán nem látszik meg, hogy fesztiválozók hordáitól fulladoznak a falvak; ha az emberek egy része sz*rik a nagy fáradsággal megszervezett kulturális programokra, megelégszik a vásározással és az ingyenes lehetőségekkel (estig nem nagyon szednek jegyeket a helyszíneken); rosszabb esetben pedig ügyeskedve, jegyvásárlás nélkül jut be (rengeteg ilyennek voltam tanúja a két ott töltött nap során) a túlságosan is „laissez fair" módon biztosított helyszínekre, akkor ott valami nyilvánvalóan nem stimmel, a fesztivál alapvető értelme kérdőjeleződik meg. Ennek a kártékony hozzáállásnak megvan a megfelelője egy másik korosztályban: azon fiataloknál, akik a Völgyben a vidéki kocsmák kellemes romantikáját, vagy egy tetszőleges fesztivál sörsátras-söntéspultos melegségét keresik. Ők a bliccelést is valószínűleg magasabb fokon művelik, ha kedvük szottyan bulizni valamelyik koncerten.
Létfontosságú volna, hogy ez a probléma megoldódjon, hiszen amellett, hogy folyton a költségvetési hiány miatt kell aggódni, maga a szellemiség, a hangulat, az egész Völgy lényege is sérül: fölösleges tömeg nehezíti meg azok életét, akik napokon keresztül részt vesznek az ottani körforgásban, értsd: a föl-alá mászkálás, kocsmázás, zabálás mellett jegyet is váltanak, hogy megnézhessék/hallgathassák stb. a nekik szervezett jobbnál jobb programokat. (Ez a hagyományos fesztivállátogató egészen bizarr módon már-már mitikus státusba emelkedik, lásd a Völgyfutár egyik címlapját, rajta egy-egy hetijegyet bemutató szerelmespárral, alatta a felirattal: jegyespár...)
Ugyanakkor nem kell az átlagnál pesszimistábbnak lenni ahhoz, hogy belássuk: nem nagyon van esély a megoldásra. Jó meglátás a szervezőktől valamelyik völgyfutáros cikkben, hogy nagyon nem tenne jót a Völgynek, ha biztonságis „szekrényemberekkel” kényszerítenék rá a látogatókat a jegyvásárlásra (a jelenlegi felállás szerint falubeliek szedik a jegyeket, irányítják a forgalmat, őrzik a parkolókat stb.). A helyszín speciális jellege miatt egyszerűen nem lehet minden helyszínt biztosítani, minden kukoricásba állítani egy embert… Nem lehet a faluban kiszélesíteni az utakat, a járdákat, lebontani az „útban levő" épületeket, nem lehet elkülönített színpadokat, éttermeket, kiállítótermeket kiépíteni – és nem azért, mert nincs rá pénz stb., hanem mert akkor tönkremenne az egész, odalenne a Völgy lényege, atmoszférája.
Egyetlen reális lehetőség van, amiben a szervezők is bíznak évről évre, amikor – az utolsó pillanatban is iszonyatos veszteség rémétől fenyegetetten – mégis megrendezik a fesztivált: hogy az emberek (a „fővédnökök") belátják, ők, a közönség a felelősek a Művészetek Völgyéért. Nekik kell – a lelkiismeretükre hallgatva – eldönteni, hogyan, mivel (jegyvásárlással, munkával, művészettel, vagy akár – okleveles mizantrópként kimondhatom – a távolmaradással) tudnak hozzájárulni ahhoz, hogy tényleg, igazi valójában, fertőzetlenül létrejöjjön a varázslat a Völgyben.
Virtuózok és ősvámpírok
Idén két napot tudtunk csak vállalni a Völgyben. Nem volt nehéz kiválasztani a megfelelő kettőt, hiszen kedvenceink, a Csík zenekar és Muzsikás együttes péntek este, illetve éjjel zenéltek. Délután, miután fölállítottam a sátrat, és mielőtt áttettük volna székhelyünket Taliándörögdre (ahol Csík Jánosék évről évre összehívják rajongóikat és megannyi virtuóz népzenészt egy hatalmas örömzenélés erejéig), lenéztem a kapolcsi faluházba, amely a Magyar Társasjátékos Egyesület főhadiszállása volt 9 napon keresztül. Családok, gyerekek, fiatalok, öregebbek ültek körül asztalokat, kuporogtak a pódiumon kis körökben és teljesen átszellemülten, élvezettel, boldogan játszottak a [a]http://www.tarsasjatekos.hu[text]MATE[/a] által biztosított ezerféle játékkal. A Művészetek Völgye sok kiállítót, programgazdát, vendéget hívott már meg, de ezúttal igazán beletrafáltak: egy ennyire a közösségre építő fesztiválon szinte magától értetődő egy ilyen közösségépítő tevékenység gyakorlásának a biztosítása (a hagyományos lehetőségek: koncertek, tánc, kézműveskedés stb. mellett). Másnap délelőtt aztán mi is kipróbáltunk három játékot, vad csatában rommá vertünk három kislányt Alhambrában, miután csúnyán kikaptunk tőlük a Drakon nevű játékban...
Az évről-évre egyre ritkábban járó – egyébként a fesztiválnak otthont adó hét (idén csatlakozott Nagyvázsony is) falu közötti közlekedést megoldani hivatott – Csigabuszt nem volt türelmünk kivárni, ezért stoppolva, egy készséges autós segítségével jutottunk át Dörögdre. (A stoppolás is, az egymásrautaltság révén szerves része a Kapolcs-élménynek, bár évről évre ez is változik, több az autós, nagyobb dugók vannak a főbb rendezvények idején, és az emberek jóval bizalmatlanabbak.) Este fél hétkor úgy jutottunk be a Lőtér helyszín sátrához, hogy senki sem kérte a jegyünket.
Rengeteg ember volt kíváncsi a Csík Jánosék által összehívott népi virtuózokra, hisz évről évre garantáltan minőségi előadásban kaphatunk itt minőségi népzenét. Ezúttal is volt a végén hatalmas együttzenélés, ahol 6 prímás felelgetett egymásnak, köztük Lakatos Róbert és Pál István Szalonna; de zenélt a Csík zenekarral a cimbalom ifjú mestere, Unger Balázs, és még rengeteg zenész, akinek nem tudtam megjegyezni a nevét, és akit még csak arcról tudok beazonosítani. Egyszer-egyszer, a megfelelő pillanatban a dörögdi Lőtér-sátor házigazdája, Kovács Cimbi Norbert is felbukkant, és szólótánccal, vagy Csíkék női énekesét, Majorosi Mariannát megforgatva járult hozzá a virtuozitáshoz.
A legnagyobb meglepetést viszont Ferenczi György és zenekara, a népzenét blues-zal, funkyval, ilyesmivel (vagy inkább fordítva) keverő Rackajam felbukkanása okozta. Csík János azzal indokolta a meghívást, hogy Ferenczi tulajdonképpen a városi folklór virtuóz zenei tolmácsa, nos, ezzel az „urbánus folklór" dologgal nekem mindig is bajom volt. Ferencziék produkciójáról nekem ugyanis nem a nagyváros folklórja (hacsak nem valamely amerikai nagyvárosé a 20. szd. első feléből) jutott eszembe, sokkal inkább egy motorostalálkozóé. A Petőfi-versek, amiknek a megzenésítéseit hallhattuk (Ferenczi jegyzi a Hangzó Helikon sorozat Petőfi-versfeldolgozásait tartalmazó darabját), egészen elképesztően hatottak így: mintha kiderült volna, hogy költőnk titokban Jimi Hendrix számára írt volna szövegeket. A hangosítással bajok voltak (legalábbis az egyik gitáros sikálásából nem sok hallatszott); érdekesnek érdekes volt ez az egész, a kétségtelenül virtuóz szájhamonikás Ferenczivel, de őszintén szólva nagyon kilógott a produkció az addigi keretből.
A normál Csík zenekar koncert aztán szépen megkoronázta az estét, hallhatóan a közönségnek is ezek a lemezekről ismerős dallamok tetszettek leginkább. Fitymálóan, rezignáltan vettem tudomásul, hogy a teljes Kispál-blokkot elkezdik lenyomni (Ugyanazokat, De szeretnék, Senki nem ért semmit – itt csak a szöveg Lovasi) aztán amikor táncoló fiatalok lepték el a színpad előtti üres területet, beláttam, igenis van értelme ennek a más zenei irányba való kacsintgatásnak. Nekem mindenesetre nagyobb örömet okozott a bogyiszlói csárdás, A kor falára lemez első száma, valamint a(z egyik) visszatapsolás utáni, elmaradhatatlan „Én vagyok az, aki nem jó".
Csak éjfélre kellett visszaérnünk Kapolcsra a Muzsikásra, úgyhogy indulás előtt bekukkantottunk a hátul, a sportpálya melletti öltözőknél berendezett táncházba. Egy ponyva alatt, egy lebetonozott területen gyűlt össze sok-sok tucat ember estéről estére; volt egy hűtő piával, hozzá egy pult, pár kiváló népzenész a sarokban, ügyes táncosok, akik instruálták a többieket, minden együtt egy igazán kiváló, „underground", vérbeli táncházhoz.
Kapolcson a katolikus templomban éjfélkor egy nagyon különleges produkció vette kezdetét: a Muzsikás együttes meditációs koncertje. Mivel korábban már többször is jártam ezen a helyszínen, és nagyon lenyűgöztek a templomban kivitelezett programok, biztos voltam benne, hogy ettől a fantasztikus együttestől valami igazán emlékezetesre számíthatunk. A koncert bizonyos szempontból felülmúlta minden várakozásomat, egy más, profánabb szemszögből nézve viszont sikertelennek, elhibázottnak, „süket fülekre talált"-nak is mondható.
Nézzük az utóbbit. Egyszerű a képlet: az időpont péntek éjfél. Mindenki túl van jópár esti koncerten, és egyébként is egy kemény (fesztivál)hét áll a háta mögött. A muzsika: meditációs. A templom varázslatos éjjeli csendjében a hegedű, a bőgő, a furulya legapróbb rezdüléseivel játszanak el a „muzsikások". Az eredmény: elszenderedés, esetenként: elalvás. Ki hosszabb, ki rövidebb időre.
Leszámítva egy-egy hangosabb horkantást (amikor a félhomályban pofátlan módon villogtatott vakukra fölriadt itt-ott egy ember), mindennek persze semmi hatása nem lett volna a koncert lefolyására, sőt. Elérkezett viszont az utolsó, elnyújtott, a némaság felé rezgő hang, és ekkor... a zenekar tagja meghajolnak, és... semmi. Telnek a másodpercek... semmi. A zenekar kivonul. Kétségbeesetten pillantunk körbe néhányan: mindenki elaludt? Nos ha nem is, de mindenkinek kellett vagy fél-egy perc, amíg magához tért a ...khm... meditációból. Csak ezután kezdünk el tapsolni, és csak ezután jön vissza a Muzsikás...
Persze mindez egy más szemszögből nézve éppenséggel a muzsika tökéletességének köszönhető: nem a szó szoros értelmében altatta el a hallgatóságot, hanem a lelkünket ejtette valósággal transzba. A Muzsikás-lemezekről ismert, az egyes számokba beledolgozott lágy, bűvös motívumok itt olyan kompozícióba voltak foglalva, amely módszeresen varázsolt álomba bennünket. Mikor ésszel tudtam felfogni a finom éjjeli patakként csordogáló muzsikát, úgy éreztem, Éri Péterék olyan emberfeletti profizmussal (persze ez nem éppen a legjobb szó), olyan hangszeresi képességekkel muzsikálnak, ami már-már túl van a földi valóságon. Egy popkult analógiával élve (amely azért csak látszólag távoli és merész): mint Lestat, a vámpír, amikor belekóstolhatott a vámpírok ősanyjának évezredes vérébe, és ezáltal olyan létszintre emelkedett, amely megközelíthetetlen az átlagos halandók, akarom mondani halhatatlanok számára. Itt tart most a Muzsikás, a magyar zene vámpírősanyjának véréből való több évtizedes kortyolgatás után.
Folkológia és az Apocalyptica megszégyenítése
Másnap nagyon nehezen indult be a nap, aztán a már említett társasozás után ismét Taliándörögdöt választottuk. A Csík-koncerthez hasonlóan biztos pont a Művészetek Völgye programban a szombati néptáncgála. A számos észak-dunántúli táncegyüttest felvonultató koraesti néptáncműsort lekéstük, viszont tanúi lehettünk az ezután következő fontos eseménynek: a I. Folkológia népzenei tábor gálakoncertjének. Idén először lehetett neves népzenészektől tanulni a legkülönfélébb hangszereken a Művészetek Völgye fesztivál keretében. Pál István Szalonna és barátai remélhetőleg hagyományt teremve olyan lehetőséget biztosítottak a népzenét szerető fiatalság számára, amely nagyon hiányzott már a Völgyből, ahol a népzene a kezdetektől fogva az egyik meghatározó művészeti forma. Az egészen apró gyerekektől kezdve a nagyobbakig mindenki bemutathatta a tíz nap alatt tanultakat, általában egy nagy csapat tagjaként (többtucatnyian folytattak folkológiai tanulmányokat a 10 nap során). Így a kisebb melléhúzásokat, -fújásokat, -ütéseket jól palástolta a többi tanuló játéka. Megelégedéssel tapasztaltam, hogy amatőrként talán furulyán játszani a legnehezebb mások számára is élvezhető módon – visszaszállt belém a remény, hogy talán még belőlem is lehet valami.
Nem tudtunk végignézni az ifjakat, mert a Klastromnál, a falu másik végén Lajkó Félix koncertjének ideje közelgett vészesen. A letarolt gabonamezőn sétálva már láttuk, hogy talán még túl későn is jöttünk: annyi embert ugyanis nem nagyon láttunk még a Klastrom romjai körül gyülekezni. A hegedűvirtuóz is visszatérő vendég a Völgyben: ha jól emlékszem, az utóbbi években zenekarával együtt lépett föl. Most Brasnyó Antal brácsással duóban állt színpadra, hogy nagy mértékben improvizációra épülő, egyéni játékstílusában előadjon egy három tételből álló, nagyjából egyórás kompozíciót.
Az első tételben domináltak a védjegyszerű, sodró lendületű, zakatoló témák, amelyek engem nagyon begyorsított, sűrített klasszikus zenével kevert népzenére emlékeztetnek. Brasnyó le sem vette a szemét Félixről, folyamatos, feszült figyelemmel követte az improvizációt, a váltásokat, ennek megfelelően, általában az Apocalypticát megszégyenítő módon reszelte Lajkó Félix alá az alapmotívumokat. A vonó szőreit hamar szétnyúzták: a hangulathoz remekül passzolt, ahogy Félix zenét követő mimikáját, testbeszédét a levegőben ostorként suhogó vonó keretezte. Miután az elhasznált szálaktől megszabadították a vonót, következett a második tétel, mely még népzeneibb jellegűnek tűnt, középtempós, döngölős főtémájával (itt a brácsás alaptémájának a ritmikája is megritkult). A harmadik tétel aztán finomabb, érzékenyebb motívumokkal indított, és aztán egészen varázslatos dallammenetek vitték csúcspontra a kompozíciót.
A koncert mindenkit elvarázsolt, hatalmas volt a siker, de minden erőlködésünk ellenére sem tudtunk belőlük kicsikarni egy rövid kis ráadásnál többet. Harmadszor Félix már kisgyerekestül jött vissza, hogy mutassa, minden király volt, köszi, de ő most már menne.
Két napot töltöttünk ott mindössze, de három olyan nagyszerű zenei formációt volt alkalmunk hallani, akiket egyébként csak puccos helyeken, külön-külön méregdrága belépők mellett lehet elcsípni. Tíz nap alatt nyilván arra is lett volna időnk, hogy jobbnál jobb színházi előadásokat, irodalmi felolvasásokat, beszélgetéseket (jut eszembe, a Prae is évről évre kéviselteti magát a Völgyben), rockkoncerteket, kiállításokat nézzünk meg. Mindezt 2000 Ft-os napijegy, vagy 5000-es három-, ill. 15000-es tíznapos bérlet megváltásáért. Két Sziget-jegy sem jön ki másfél hétnyi Művészetek Völgyéből. A távolság földrajzi értelemben százegynéhány kilométer, a hangulat szempontjából viszont csak fényévekben mérhető.
Fotók: Balassa Katalin, Győrffy András Anakron
Szerzők
-- Győrffy András Anakron --
