Kellemetlenségek azért így is adódnak, vagy ha úgy tetszik, kényelmetlenségek, hogy a zenekar egyik legfontosabb albumára, a Kényelmetlen lemezre is utaljak. Arról persze sem a zenekarok, sem a koncertek szervezői nem tehetnek, hogy késik a troli. "Mindenki az ellen van, hogy odaérjünk" – mondja mellettem egy szintén a Dürerbe igyekvő fiatal pár hölgytagja, mikor a tömegközlekedést tovább akadályozva lefullad előttünk egy autó, amit aztán ketten tolnak le egy mellékutcába, hogy végre eljuthassunk a helyszínre.

Végül sikerül időben odaérni: a koncertterem üres, és éppen a fő fellépő, az Isten Háta Mögött készülődik. A sörkertben üldögélek, amikor látom, hogy becsukják az ajtót. Ebből a momentumból, és nem a zenéből lehet arra következtetni, hogy Pálinkásék a húrokba csaptak. A Közelítő távolító és az Orionaranyadért című régebbi klasszikusok után jön a rajongókat megosztó Ű című album egyik legjobb darabja, az Alig akarom, majd a Kényelmetlen lemez koncertkedvence, a tébolyba fulladó Eszem éjjel és baglyot. Egyik dal sem rövid, és amikor a Vízöntőhöz érünk, nálam el is fogy a levegő.

Muszáj tehát a pult felé vennem az irányt egy kis frissítőért, majd az udvarra menekülnöm levegőzni, pedig jön még a Kérész és az Istenszabású is. A rendezvény ötletes címe ellenére a nyár kellős közepén zárt helyre koncertet szervezni talán mégsem volt olyan jó ötlet. De legalább a biztonsági őr megengedné, hogy az ajtó nyitva maradjon, és legalább a pultosok ne lennének vagy lassúak, vagy flegmák, na meg a mellékhelységek olyanok, amilyenek... És innen nem is folytatnám tovább az est bűnlajstromát – éreztem már magam jobban és rosszabbul is a Dürerben.

A lényeg azonban mégiscsak a zene! A metál, hardcore, stoner alapjaira épülő, többek között a Tool progresszív rockzenéjéből sokat merítő, de a szcénából kissé kilógva magyarul beszélő, a Vágtázó Halottkémek előtt is tisztelgő, és az alternatív vonallal, a Kispál és a Borzzal vagy a 30Y-nal is barátkozó IHM saját repertoárjához mérten kissé rövidnek tűnő, mégis izgalmas előadása. Hosszú és soktételes számokkal, kőkemény riffekkel, és Palika még véletlenül sem egyszerűen emészthető dalszövegeivel.

Van még a tarsolyban néhány régi nóta, a Tömeges vektor bozon kultúre és a Sötétség herczege, de Sabbath goj címmel hallunk egy új szerzeményt is. A műsor egyik különlegessége Hortobágyi László dobszólója, amit a Fát dönteni alapjaira játszik – utóbbi dal azért lóg ki a sorból, mert Egyedi másik zenekara, az Óriás koncertjeiről ismerős. Az aktuális felállás úgy tűnik, bevált, a basszusgitárosból szólógitárossá avanzsált Egyedi Péter helyett a tavasszal sikeresen állásinterjúzó Studt Bálint játszik a rövid ideig gazdátlanná vált négyhúros hangszeren.

Egyetlen szám, a Jósolni bélből erejéig a színpadra lép az IHM-koncertek visszatérő vendége, Pap Dávid, azaz Page is, aki átmenetileg a szintetizátort kezelő Hortobágyit helyettesíti a dobok mögött. Elhangzik még az És, illetve zárásként az Itt valami megült, amelynek többféle téma mellett a közönséget is bevonó tapsbetét, illetve az abszolút testidegen és metálos dühöt komolytalanná tevő diszkós-funkys lezárás adja az esszenciáját. A ráadásban A leányzó fekvése és az Eredetileg is teljesen rendben van, de azért marad némi hiányérzet. Egy kicsit ugyanis rövid a koncert, de egy kvázi minifesztivál esetében mindez érthető.

Éjfél után a Néhai Bárány tölti be az "utózenekar" szerepét, az IHM-re kíváncsi közönség töredéke előtt játszva. De azért nem csak sajnálatból vagy szánalomból marad a színpad előtt, aki marad, meg nemcsak azért, mert ritkaságszámba megy, ha a dobos énekel. Hanem azért is, mert a fiatal zenekart láthatóan nem zavarja a viszonylagos érdektelenség, ráadásul jó kis gitárcentrikus alternatív rockot hallunk. Helyenként kemény, máshol meg merengős, de végig friss zenét, olyat, amit egy koncert mellett mondjuk vonaton utazva, a tájat bámulva is jó lehet hallgatni. Rögtön el is döntöm, hogy kipróbálom egyszer.