A film igaz történeten, illetve Cyril Gély darabján alapul. 1944 augusztusában a háború már eldőlt, a tengelyhatalmaknak nincs esélye a győzelemre, de igyekeznek minél többet vinni magukkal a sírba. A szövetségesek Párizshoz közelítenek, a csata végkimenetele nem lehet kétséges, ám Dietrich von Choltitz (Niels Arestrup), a német katonai kormányzó Hitler parancsát teljesítve aláaknázza a fény városát, külön figyelve arra, hogy minél több civilt és emblematikus, felbecsülhetetlen kulturális jelentőségű épületet pusztítson el. Ebben csak a svéd főkonzul, Raoul Nordling (André Dussollier) akadályozhatja meg, akinek viszont nincs könnyű dolga: a náci tábornok jellemétől mi sem áll távolabb, mint a parancsmegtagadás és a feladás, ráadásul ha véletlenül mégis így tesz, a dezertálás miatt családját automatikusan kivégzik.

A narrátor Nordling karaktere, aki egyben a film protagonistája is. Helyismeretét kihasználva egy titkos folyosón lopózik be a német parancsnok szállodai szobájába, ahonnan kémtükör mögül kíséri figyelemmel a történéseket, szemein keresztül a közönség is megismeri a nácik tervét. A hőssel együtt a néző is voyeur: egy elhíresült, a történelembe fordulópontként bevonult, konspirációval, intrikákkal és milliók sorsáról határozó döntésekkel teli éjszaka színfalai mögé pillanthatunk be, és szinte real time-ban, határidő-dramaturgiától szorongatva követjük az események láncolatát – mintha a Délidőt ötvöznénk egy le Carré-történettel (A panamai szabó, Az elszánt diplomata). Miután hősünk felfedi magát, a film kamaradrámává válik. Protagonista és antagonista, jó és rossz harcát látjuk, de a hadviselés ezúttal pszichológiai, erőszak helyett diplomatikus párbeszéd a fegyvernem (erre utal az eredeti cím, a Diplomatie, azaz 'Diplomácia' is). A filmet főként dialógus viszi előre, mely néhol egészen humoros, olykor pedig egyenesen (morál)filozofikus magaslatokra hág, akár Platón munkássága is eszünkbe juthat róla. A dramaturgiára sem lehet panaszunk: idővel már nem is az elszánt diplomatával, hanem a morális dilemmával szembenéző náci tábornokkal azonosulunk. Háború és béke mellett a nácizmus természetrajzáról is hiteles képet kapunk.

A thrillerek feszültségével viszont adós marad a film, és nem csak azért, mert tudjuk, hogy a fény városa szerencsére nem semmisült meg 1944-ben. A kormányzó nem egy Hitler, még csak nem is Mengele, inkább csak egy Eichmann, azaz gonoszsága banális. E film inkább fontoskodó, mint fontos: lokálpatrióta, egzotizáló szerelmeslevél Párizshoz, buzgó tiszteletadás annak hős megmentői előtt, amit épp az ominózus éjszaka hetvenedik évfordulójára időzítettek. Valamint szembeötlően illik rendezője profiljába, akinek szerzőisége ezzel portékává kommercializálódik. E szóban forgó párizsi éjszakának a történetét kevesen ismerik, de azért filmünk nem teljesen hiánypótló, hisz már 1966-ban mozgóképre vitték az esetet (Párizs ég?) olyan színészek szereplésével, mint Delon, Belmondo és Welles. A II. világháború viszonylatában a film alapjául szolgáló esemény tehát alulreprezentáltnak sem nevezhető, pláne ahhoz képest, amilyen elképesztő jeleneteket láthatunk például Paul Verhoeven igaz történeteken alapuló világháborús filmjeiben, amilyen a Futás az életért vagy a Fekete könyv. Nem ad okot büszkeségre a B-filmeket idéző 88 perces játékidő sem – a Párizs ég? közel három óra hosszú volt.

Párizs "majdnem utolsó éjszakájának” különlegességét az adja, hogy a nácik ezúttal nem csak uralkodni, öldökölni és háborúzni akartak, hanem gazdag történelmet és felbecsülhetetlen kultúrát törölni el a Föld színéről. Az efféle radikalizmus ellen szóló – kissé didaktikus, nyitott kapukat döngető – üzenet viszont olyan propagandisztikus mozikat idéz meg, mint például Clooney rosszemlékű Kincsvadászokja, miközben filmünk hasonlíthatott volna az ugyancsak a művészet erejét demonstráló Becstelen Brigantykra is. A rendező ráadásul le sem tagadhatná, hogy színdarabot adaptált: a dialógusok, a dramaturgia és az alakítások elsőrangúak, de alapvetően egy kétfős kamaradrámát látunk, az ilyesmi pedig színházba való (hogy e film nem tartozott a legkockázatosabb projektek közé, azt jól példázza, hogy Arestrup és Dussollier színpadon is számos alkalommal játszották el a két főszerepet). Vannak ugyan külsők és akciójelenetek is a filmben, de azokat mintha csak azért forgatták volna le, hogy legyen mit belevágni a trailerbe, nehogy a potenciális néző rájöjjön: minimalista és költségkímélő, egyetlen szobában játszódó, két decens öregurat felvonultató kamaradrámára adja ki a mozijegy árát.

Aki nem bánja, ha színdarabot (ne adj' isten színházi közvetítést) láthat mozivásznon, az nem talál majd semmi kivetnivalót e filmben, aki viszont elvárja, hogy egy filmalkotó használja ki a választott művészeti ágazatában rejlő egyedi lehetőségeket, az legfeljebb profi ujjgyakorlatként gondol majd Schlöndorff munkájára.

Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie)
Színes, feliratos, francia-német filmdráma, 88 perc, 2014

Rendező: Volker Schlöndorff
Forgatókönyvíró: Volker Schlöndorff, Cyril Gely
Zeneszerző: Jörg Lemberg
Operatőr: Michel Amathieu
Producer: Marc de Bayser, Frank Le Wita
Vágó: Virginie Bruant

Szereplők: Niels Arestrup (Général von Choltitz), André Dussollier (Raoul Nordling)

Bemutató dátuma: 2014. augusztus 28.

Forgalmazó: Mozinet

Korhatár: 12