bezár
 

film

2014. 10. 22.
Egy művészlélek junkie története
Interjú Pedro Lenz íróval és Adamik Lajos műfordítóval
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Pedro Lenz, A portás én vagyok című regény szerzője szülővárosának jellegzetes, svájci német tájnyelvén ír – úgy, ahogy körülötte mindenki beszél. Érzékenységgel megáldott művész, aki élő hétköznapi nyelven, friss és őszinte hangnemben úgy tudja elmesélni egy börtönből szabadult drogos életét, hogy közben az olvasó megszereti a főszereplőt.

Adamik Lajos műfordítónak köszönhetően a regény most magyar fordításban is megjelent. Sabine Boss rendező pedig – az íróval közreműködve – a film nyelvére adaptálta az érzékeny junkie történetét. A portás én vagyok című filmet a Szemrevaló Filmfesztiválon mutatták be. Pedro Lenz íróval és Adamik Lajos műfordítóval a magyar nyelven megjelent regény és a filmadaptáció bemutatója kapcsán beszélgettünk.

PRAE.HU: Azontúl, hogy olyan nyelvet és akcentust használ a könyvben, ahogy az emberek valójában beszélnek, nekem az is nagyon tetszett, hogy egy őszinte és szenzibilis főhős szemszögéből írja le a történetet. Hogyan tudja ennyire beleképzelni magát egy karakter bőrébe?

A nyelven, a beszéden keresztül tudom jól megérteni az embereket. Kétnyelvű környezetből származom, gyerekkoromban spanyolul beszéltünk otthon, németül pedig megtanultam. Tehát a mostani anyanyelvemet, a svájci németet tulajdonképpen hallás és odafigyelés által kellett elsajátítanom. Akkoriban nagyon oda kellett figyelnem arra, hogyan beszélnek az emberek, hogy észrevegyem a kis különbségeket és az apró részleteket is megértsem. Így alakult ki az a képességem, hogy abból, ahogy az emberek beszélnek, hamar meg tudom ismerni őket. Ezért is kezdtem el tájnyelven írni, vagyis azon a nyelven, ahogy körülöttem az emberek beszélnek.

PRAE.HU: Ha saját tapasztalatai alapján írt, akkor önéletrajzi elemek is vannak a regényben?

Valóban tettem egy kitérőt az életemben. A szokásos utat kellett volna végigjárnom – érettségi, egyetem –,  de én mégis abbahagytam az iskolát, és tizenhat éves koromban kőművesnek álltam. Így egyik napról a másikra egy hétköznapi, polgári családból egy egészen másfajta világba kerültem.

Már fiatalon úgy dolgoztam, mint egy felnőtt, kerestem egy kis pénzt is, esténként pedig a felnőttekkel ültem együtt a kocsmában. Hallgattam a történeteiket, és magamba szívtam, mint egy szivacs. A könyvben ez a társaság, ezek az alakok vannak benne. Persze nem feltétlenül felelnek meg minden részletükben a valóságnak, de azokról az emberekről írtam, akiket akkoriban a szülővárosomban, ebben a svájci, Langenthal nevű kisvárosban (a regényben Schummertal) megismertem. Felkeltettek bennem egy érzést. Ma is jól emlékszem erre a félelemmel vegyes csodálatra.

Emlékszem ezekre a junkie-kra, akiknek mindig muszáj volt valamilyen történetet előadniuk. Például azt mondták: „Hé haver, adj kölcsön szombatig egy ötvenest!” Aztán eljött a szombat, és kérdeztem őket, hogy hol az ötven frankom, mire muszáj volt valami történetet kitalálniuk arról, hogy éppen miért nem tudják megadni a pénzt. Szükségük volt ezekre a mesékre.

Marcus Signer és Pascal Ulli A portás én vagyok című filmben

Marcus Signer és Pascal Ulli A portás én vagyok című filmben

PRAE.HU: A főszereplő tájnyelven beszél, egy egyszerű fickó, aki ráadásul most szabadult a börtönből. Azokban a részekben, ahol mondjuk Édith Piafról, Steinbeckről vagy Charlie Chaplinről mesél, mégis kiderül róla, hogy érzékeny a művészetre. Ezek szerint egy junkie is lehet költői?

Nem hiszem, hogy azoknak az embereknek, akik tanulatlanok, ne lehetne művészi érzékenységük. Ismerek olyan embereket, akiknek bár semmilyen filmes képzettségük sincs, mégis, ha megnéznek egy Buster Keaton filmet, azt mondják: "Hé, ez nem is olyan egyszerű. Ez nem csak vicces, hanem van benne valamiféle szomorúság is.” Anélkül, hogy bármit tudnának a filmművészet történetéről.

Az említett művészek persze személyes hommage-ok is a részemről. Chaplin, Piaf, Steinbeck – azokról írtam, akik nekem valamiért fontosak. Az új könyvem például, amin most dolgozom, egy helyi festőművészről fog szólni. Megint egy helyi figura, és ebben az esetben is beszélhetek majd az olyan, számomra kedves művészekről, mint például Goya.

PRAE.HU: Határozottan érződik a regényén az emberszeretet. Az Ön számára az emberszeretet azt jelenti, hogy csodálja valakinek a képességeit, vagy inkább az emberi esendőség miatt tud együtt érezni embertársaival és netalántán a szomszédjával is jóban van?

Ez egy nagyon fontos kérdés. Természetes, hogy csodálom azokat az embereket, akik valamiben tehetségesek, ez egyértelmű. Számomra azonban az emberi kapcsolatok nagyon fontosak: az esendőség, a hibák megbocsátása, a gyengeség elfogadása.

Észreveszem magamon, hogy keresem a közelséget az emberekkel a saját életemben, igen, a szomszédommal is. Például amikor Glasgowban éltem – ami számomra egy nagyváros –, egyből megkerestem a saját kis helyeimet: saját kis pékséget, újságost, kocsmát. Három hét után már úgy mentem oda, hogy „Hello Jimmy”, ő pedig visszaköszönt, hogy „Hello Pedro”. Akár ha New Yorkba költöznék, szerintem még ott is kiépítenék magam körül egy ilyen kis falut. Találnék magamnak ott is egy-két otthonos kis utcát.

Pedro Lenz író

Pedro Lenz

PRAE.HU: A nyelv, a jellegzetes svájci német akcentus nagyon fontos eleme a regénynek. Hogyan lehet ezt egy fordításba átvinni? Említette, hogy élt Glasgowban. A műnek egy glasgow-i akcentusban írt, angol nyelvű változata is van, amit Donal McLaughlin fordított (Naw Much of A Talker), de nálunk a magyar nyelvben nincs egy ennyire különböző, jellegzetes tájnyelv. Mi a fontos ilyenkor a fordításnál?

A nyelvi játék, a vicc számomra a fontos benne. Nem azt akartam hangoztatni, hogy ez valami nagyon egzotikus dolog lenne. Donalnak (McLaughlin) is azt mondtam, hogy úgy írja meg a könyvet, ahogy Glasgowban beszélnek. Nem kell tökéletes fordításnak lennie. Vagy ha itt Lajos (Adamik Lajos) azt mondja nekem, hogy ebben az országban nincsenek nagyon elterjedt dialektusok, akkor nem kell, hogy valamilyen kis falu tájnyelvén írjon. Egyszerűen csak úgy írjon, ahogy az emberek beszélnek.

Ma éppen szóba került, amikor beszélgettünk, hogy vannak a regényben lefordíthatatlan hasonlatok, ami nekem eszembe sem jutott. Ezeket egyes nyelveken újra ki kell találni. Ha például én Svájcban azt mondom, hogy „olyan sovány, hogy el lehet, szívni mint egy cigit”, ezt magyarul nem mondják, így helyette a fordításban az szerepel, hogy „olyan sovány, hogy a szél sem talál fogást rajta”. Vagy például amikor Goalie (magyarul a Portás, a főhős) azt bizonygatja, hogy nincs nála drog, eredetileg azt mondja, hogy „olyan tiszta vagyok, mint egy hegyi tó”, de Magyarországon pont nincsenek hegyi tavak, így az lett belőle, hogy „olyan tiszta vagyok, mint a Mária-kút vize szűrés után”. A magyar közönségnek az nem mondott volna semmit, hogy hegyi tó, ezért ki kellett találni helyette valami mást. Ezt kívánom a fordítótól, hogy maradjon egy kicsit vicces, de fordítsa le az adott környezetre.

Pedro Lenz

Pedro Lenz

Alapvetően minden fordítóban megbízom. Mindegyikük különböző eset. A magyar szövegbe például nem tudok beleszólni, de Lajossal (Adamik Lajos) hosszan elbeszélgettünk, és rögtön észrevettem, hogy ráérzett a karakter lényegére, és persze azt is tudtam, hogy profi fordító. Nem küldök rájuk kémeket, miközben fordítanak, vagy ilyesmi. Megbízom az írókban 100 %-ig. Az olasz fordítónő például minden héten felhívott, és küldött részleteket is, mert olaszul jól értek. Neki tudtam azt mondani, hogy ezt vagy azt írd másképpen. Néha pedig azt mondtam neki, hogy próbáld ki! Ha te azt úgy mondanád, akkor igen, te jobban tudod, mint én, hogy nálatok hogyan beszélnek. De vannak olyan fordítók is, akik csak már halott írók szövegeit fordítják. Akik nem dolgoznak együtt az eredeti szöveg írójával, mert azt mondják, hogy nekik csak a szöveg a fontos. Én azt mondom, hogy nekem mindegy.

Adamik Lajos: Igen tényleg van ilyen. Voltam egyszer egy nemzetközi workshopon, és volt ott egy török fordító, aki addig csak halott szerzőket fordított. Jelen volt egy török író is, így először volt része abban az élményben, hogy egy élő szerzőnek fordított, és nagy sokk volt a számára, hogy a „szöveg” tényleg meg tud szólalni.

PL: Én csak hanggal együtt tudom a saját regényeimet elképzelni. Fel szoktam őket olvasni magamnak és a hangzásuk alapján javítom őket. Ezért örülök annak, amikor felolvasásokat is tartunk, akár más nyelven is. Nem azért, mert értem a szöveget, hanem mert egy felolvasásnál meghallom a szövegben a melódiát.

AL: Pedro nagyon elfoglalt, egy évben 200 felolvasást tart, és még hónapokkal előre is nehéz vele időpontot egyeztetni. Nagy szerencse volt, hogy most a Szemrevaló Filmfesztivál ideje alatt pont ráért, ezért jött a filmfesztivál keretében. Felolvasást sajnos most nem tartottunk. A könyv most jött ki (szeptember 30.) a nyomdából.

Lefordítottam a könyvet és utána megkaptam a film feliratozását is. Ott merült fel bennem igazán, hogy mikor Goalie felhívja Regit, hogy találkozzanak, vagyis hogy a lány felmehetne hozzá, mivel a barátja épp játékrepülőt röptet a reptéren, Regi azt mondja, hogy nem tud, mert épp ott van nála a „meine Schwester”. Ekkor gondolkodtam el rajta, hogy vajon ez a lánytestvér húg vagy nővér. Eszembe sem jutott hogy ez egy „fake”, egy kifogás, hogy valójában nincs is ott senki. Gondoltam meg kellene néznem a filmet, hogy lássam, hogy egy fiatalabb vagy egy idősebb nőről van-e szó. De a film sem segített volna, mivel valójában nincs is ott senki.

Adamik Lajos műfordító

Adamik Lajos

PRAE.HU: A filmes adaptáció megint egy másfajta nyelvre való fordítás. Mit tartott fontosnak ennek az eredetileg olyannyira a beszédre épülő történetnek a megfilmesítésénél?

Semmilyen filmes tapasztalatom nem volt. Amikor a rendezőnő, Sabine Boss megkeresett azzal, hogy filmet szeretne forgatni a könyvből, megkérdezte, hogy szeretnék-e részt venni a munkában, és ha igen, milyen formában. Én azt mondtam neki, hogy csinálhatnak valami újat. Megváltoztathatják a történetet, felcserélhetik, vagy kivehetnek fejezeteket, de szerettem volna, ha a könyv szellemisége megmarad, és nem lesz belőle valamiféle akciófilm. Az volt az érzésem, hogy a producer egy kicsit több lövöldözést szeretett volna a történetbe vinni. Akkor úgy döntöttem, hogy részt veszek a forgatókönyv megírásában. Mivel a filmes technikákról keveset tudok, a dialógokat írtam én. Voltak olyan filmes ötletek, amik nekem kevésbé tetszettek, például amikor Buddy a Portás fejére önti az erkélyről a vizet. Nekem nem tetszett, de a filmkészítők elmagyarázták, hogy a film koherenciája miatt van erre a jelenetre szükség. Nekem túl direkt, túl slapstickes volt, de aztán elmagyarázták, hogy miért fontos.

PRAE.HU: És az egyik karaktert el is játszotta. (A Francia nevű gengsztert alakította.)

(Nevet.) Igen, az egy „sör-ihletett” ötlet volt („Bieridee”), vagy „pálinka-ihletett” („Schnapsidee”). Így hívják nálunk ezt a kocsmában. Gondoltam, mindenkit megviccelek. Voltak, akik korábban azért kritizáltak, hogy nem tudok igazán szép németet, „Hochdeutschot” beszélni, gondoltam, ebből csinálok egy poént. Az egyetlen mondatom, amit FRANCIÁUL fogok elmondani a filmben, az lesz, hogy: „Sajnálom, de nem beszélek németül.” Svájcban sokan jót nevettek rajta a film vetítésén.

PRAE.HU: A könyvbeli Goalie egy nagydumás egyszerű fickó, de a filmben valahogy egy kicsit menőbb, hipsteresebb karakter lett. Egy titokzatos hipster. Ez kinek az ötlete volt?

Ennek egyszerű oka van. A színész, aki Goalie-t játssza, Marcus Signer, már húsz éve jó barátom, négy vagy öt színházi darabot is csináltunk együtt. Tudtam, hogy milyen környezetből jön, hogy milyen darabokban játszott, és ezektől nekem ő már majdnem Goalie is volt. Svájcban sok filmes cég van, akik mindig ugyanazt a három-négy sztárt foglalkoztatják. Mind ugyanúgy néznek ki, olyan, mintha kitalálták volna a kis közönség George Clooney-ját. Mindnek ugyanolyan arca van. Azt gondoltam, hogy ez nem lenne autentikus ennél a karakternél. Ezért kicsit James Dean-esre változtattuk.

Marcus Signer és Sonja Riesen A portás én vagyok című filmben

Marcus Signer és Sonja Riesen A portás én vagyok című filmben

PRAE.HU: Tehát a színészek kiválasztásában is részt vett. Nekem például nagyon tetszett Buddy (Christian Liniger). Őt pont úgy képzeltem el a könyv alapján, ahogy aztán a filmben megjelent.

Ajánlhattam színészeket, elmondhattam a véleményemet róluk, de a végső döntést a producer és a rendezőnő hozták meg. Érdekes volt például a Regulát alakító színésznő, Sonja Riesen esete. Amikor őt először láttam, akkor azt gondoltam, hogy „ú, ő semmiképp sem Regula” – annyira félénk volt. Aztán rájöttem, hogy pontosan olyan karakter, mint amilyenről a könyvben is írok. Amikor negyedszer, ötödször látod, akkor egyre szebb lesz. Nem olyan, aki belép egy terembe, és mindenki odafordul, hogy wow. Goalie szemében is egyre szebb lesz, ahogy szerelmes lesz belé.

A rendőrfőnököt alakító színész, Andreas Matti, ő megint jó barátom. Többször játszottak együtt Marcusszal (Signer), szerintem ezért is működött olyan jól az interakció kettejük között a filmben.

Az elején nem voltam teljesen elégedett a castinggal, de végül mégis jól sült el. Például a színészt, aki a Stofert, a punkot alakítja (Thomas Hostettler), őt különösen nem akartam. Ő egy nagyon extrovertált színész, egy showman. Színpadi show-kat csinál vérrel és zenével. Azt gondoltam, hogy ő nem tudja Stofert eljátszani, és mégis nagyon jól működött, amikor a legvégén pontosan egy ilyen extrovertált karakter egy kicsit szégyenkezve azt mondja, hogy: „Hé Goalie, azért minden rendben.” Szóval néhány színész tényleg nagyon meglepett.

Aki a pultost, Peschét alakítja, Michael Neuenschwander, ő nagy sztár Svájcban, szóval szegényt nem is fizettük ki rendesen. (Nevet.) A Buddyt játszó színész, Christian Liniger pedig megint egy másik eset. Ő a való életben bár más karakter, mégis mindig brutális idiótákat játszik. Az életben nagyon más, de hát kicsit idiótának néz ki. Ez a tény őt eléggé idegesíti, egyszer már szívesen eljátszana egy érzékenyebb karaktert is.

Marcus Signer, Thomas Hostettler, Michael Neuenschwander és Pascal Ulli A portás én vagyok című filmben

Marcus Signer, Thomas Hostettler, Michael Neuenschwander és Pascal Ulli

PRAE.HU: A regényben Goalie nem csak rengeteget beszél, hanem olvasóként a belső gondolatait is megismerjük. A filmben ezek a belső gondolatok többször voice overként verbalizálódnak. Mit gondol erről a megoldásról?

Valójában ezt én javasoltam, mert tudtam, hogy Marcusnak (Signer) annyira tökéletes hangja van. A rendező és a producer azt mondták, hogy „Áh, a voice over az a múlté, manapság nincs ilyen a filmekben”. De én ragaszkodtam hozzá. Mert pont ez a nehéz a forgatókönyvírásban. Lehet, hogy én dolgozom valamin hetekig, aztán valaki odajön, és azt mondja, hogy ezt meg miért így írtad? Azért ragaszkodtam a voice overhez, mert úgy gondoltam, jobban kifejezi a főszereplő gondolatait.

A gyerekekről szóló flashbackeket is pártoltam. Bár nem annyira tetszett az az ötlet, hogy ha nem is fekete-fehérben, de egy kicsit halványabb, szépia-színekben látjuk a múltbéli jeleneteket. De a könyvben is úgy szerepelnek ezek az emlékek, mintha flashbackek lennének. A gyerekkorról szóló részeknél mindig fennáll a veszélye annak, hogy giccses lesz, de szerencsére jó gyerekeket castingoltak ezekhez a jelenetekhez. Egy gyerek focicsapatból válogattuk ki a szereplőket.

AL: A Young Boys egy berni focicsapat és Pedro a szurkolói tábor kulturális követe. Így négy hete járt először Magyarországon, amikor a Young Boys 0:0-t játszott Debrecenben. Ők jutottak tovább, mert otthon már megverték a Debrecent az Európai Ligában. Egészen véletlenül, ennek a klubcsapatnak sárga-fekete a színe, pont az a szín, amit a könyvborító rajzán látható focista visel.

Pedro Lenz Pedro Lenz

PRAE.HU: Tehát a személyes kötődés miatt fontos a focimotívum a regényben.

PL: Igen, mondhatjuk, hogy ez megint egy önéletrajzi elem. Gyerekkoromban folyton fociztunk. Minden szabadidőnket focizással töltöttük, de nem voltam egy klubnak sem a tagja. Édesapám nem akarta, szerinte az olyan proli dolog. Már ekkor, gyerekekként megvolt a szerepek pontos leosztása. Ki a kapitány? Ki a kapus? Kit melyik csapat választ? Ki fut előre? Ki marad hátul? Amikor a könyvet írtam, az egyik ihletforrást a nagydumás junkie-k adták, de mellette az is eszembe jutott, hogy vajon mi lett azokból a gyerekekből, akikkel annak idején együtt fociztam. Az egyik lehet egyetemi professzor lett, a másik talán egy gyárban dolgozik. Gyerekként még abszolút nem gondolsz ilyesmire. Mindenki csak szimplán egy focicsapathoz tartozik. Szóval a foci is tényleg személyes dolog a könyvben.

Egyébként, amikor megjelent a könyv, akkor a terjesztő rám is szólt, hogy ne ez legyen a címe. Azt mondták, hogy könyveket inkább nők vesznek, és ha focis címe van, mint hogy „Goalie” (a könyv eredeti címe: Der Goalie bin ig; ahol a „Goalie”, a főhős neve, a goal-keeper, vagyis a kapus szlengváltozata), akkor senki nem fogja megvenni. Találjak ki egy másik címet. De engem az ilyen marketingfogások nem nagyon érdekeltek.

PRAE.HU: Hogy fogadta a közönség a filmet?

Féltem tőle, hogy milyen lesz a film. A közönség reakciói alapján azonban úgy érzem, hogy sikerült közvetítenie a regény szellemiségét, az ábrázolt érzelmeket.

Fotó: Bach Máté

A portás én vagyok (Der Goalie bin ig)

Színes, feliratos, svájci romantikus dráma, 88 perc, 2014

Rendező: Sabine Boss

Forgatókönyvíró: Sabine Boss, Jasmine Hoch, Pedro Lenz

Zeneszerző: Richard Köchli, Peter von Siebenthal

Operatőr: Michael Saxer

Vágó: Stefan Kalin

Szereplők: Marcus Signer (Goalie), Sonja Riesen (Regula), Pascal Ulli (Ueli), Michael Neuenschwander (Pesche), Thomas Hostettler (Stofer), Andreas Matti (Gross), Rebecca Indermaur (Marta), Christian Liniger (Buddy)

nyomtat

Szerzők

-- Simor Eszter --


További írások a rovatból

Élménybeszámoló a X. Friss Hús Budapest Rövidfilmfesztiválról
Baranyi Gábor Benő: Zanox – Kockázatok és mellékhatások
Interjú Kenyeres Bálinttal a magyar film helyzetéről, a folyamatos alkotás lehetetlenségéről és a szerzői film perifériára szorulásáról

Más művészeti ágakról

Interjú az idei Év Gyerekkönyve Díj egyik HUBBY különdíjasával, Pacskovszky Zsolttal
színház

17. Gyulai Shakespeare Fesztivál
art&design

Háttérinterjú Deák Erikával, a Deák Erika Galéria alapítójával a hazai művészeti képzésről, a pályakezdők lehetőségeiről és arról, hogy mit jelent galeristának lenni


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés