Ha a kevésbé megnyerő benyomásokról kell nyilatkoznom, általánosságban elmondható, hogy sajnos számtalan művész és galéria ragadt le a már három éve is újdonságként emlegetett látásmódnál, amit magamban csak monokróm apokalipszisnek nevezek. Fekete és fehér, ember nélküliség, épületek felülnézetből, egyszerű szembeállítások: élet-halál, gazdagság-szegénység. Igen ám, csak amíg például Mednyánszky fehér korszaka plasztikus kifejezőeszköz volt a maga helyén és idejében, a mai fekete-fehérség már nem hat újdonságként és nem feltétlenül ad hozzá a jelentéstartalomhoz. Pedig számtalan galéria képviseli az irányzat művészeit. A rengetegből csak néhányat említve a világ minden tájáról: Theca Lugano (Svájc), a bukaresti Zorzini (Románia), a Photoport Bratislava (Szlovákia) által kiállított Thomas Klepoch fatáblába vésett, feketére festett rémikonjai, Arteco Catania (Olaszország).

Ugyanez a helyzet a jelenkori emberábrázolással: kaotikus és embertelen helyzetekben arctalan alakok – mint a romániai Jezna Gallery által kiállított Veres Szabolcs harsány festményein, vagy maszkos figurák, mint a Photoport Bratislava (Szlovákia) által kiállított koponyaálarcos lovaspólózó férfiakat ábrázoló színes printek, a Zorzininak sikerült ebbe a rossz merítésbe is belenyúlni Szász Sándor kiállított munkáival. Az arctalanság és elveszettség allegóriája valóban egyre érvényesebb a kitágult, globalizált világra, mégis, az ábrázolás direktsége inkább sokkoló, mint elgondolkodtató.

Nagy meglepetések is értek mind a képzőművészeti, mind a fotótárlat frontjain. A fényképészeti részlegen feltűnt egy kevéssé ismert magyar galéria, az újlipótvárosi TOBE Gallery. Náluk már korábban kiállított külföldi fotósok munkáit hozták el az Art Marketre. Az egyik galériatulajdonos, Tomas Opitz saját, acélos csillogású munkái fogtak meg. Mint kiderült, olyan speciális kidolgozású képeket készített, amelyeket itthon nem tudnak előállítani a szakemberek. Elmondása szerint Miamiba küldte fotográfiáit, hogy szublimációs eljárással képeit nagyon tiszta, finom kidolgozású alumíniumlemezekre nyomtassák. Fotóiról finom háló mögé rejtett meztelen férfiak bámulnak ki a szemlélőre. Tomas az építkezéskor használt reklámhálók mögé állította modelljeit. Venezuelai magyarként azt látja, hogy hazánkban ez a téma még ma is tabu. A háló mögé rejtés, a férfiak sejtelmes tekintete arra hívja fel a figyelmet, hogy a képek láttán ne állítsunk fel kapásból előítéleteket. A test szép. A fotográfia kreatív megjelenítési formája pedig az az eszköz, ami gazdagítja a fotózásban rejlő lehetőségeket.

A második nagy meglepetést a berlini DAM Galéria okozta, amely kimondottan digitális művészettel foglalkozik. Azt gondolnánk, a digitális művészet a jelen, de leginkább a jövő műfaja, de erre a DAM csúnyán rácáfolt, ráadásul egy magyar képzőművésznő munkáival. Ennek kapcsán szóba is elegyedtem a galéria igazgatójával, Wolf Lieserrel. Mint megtudtam, Molnár Vera számítógépes programozással vezérelt rajzait már 1968 (!) óta készíti. Amikor a pályáját kezdte, egy számítógépnek egy egész szoba kellett. Molnár Vera idén múlt 90 éves, nemrégiben még alkotott, ma is jó egészségnek örvend, a plotter rajzolta művészetet pedig közel 40 év alatt csúcsra fejlesztette.

Zömében sötét és harsány alkotások vannak jelen. Kell is a figyelemfelkeltés, hiszen a jelenkor vizuális világa – a gyorsan vágott filmek, mozgalmas jelenetek, villódzó tévéreklámok, interneten áradó információs dömping – megköveteli a szuggesztív ábrázolást. Mégis leragadtam a szlovák Photoport Bratislava standjának egyik sarkában. Finom és realisztikus emberábrázolás szürreális megjelenítéssel, az ember a középpontban, akinek arca is van, mégpedig mindnek szorongó. Ácsorgás, alvás, kenyérvásárlás, falnak támaszkodás, váll lehorzsolása, ruhateregetés, a társas magány finom szürrealizmusa. Pasztellszínek. Annak ellenére, hogy mindez megbújik a stand sarkában, a nézőt odavonzza a vásznak elé. A halk szavú alkotó, Rastislav Podhorsky egy mondatban összefoglalta, mi volt a célja a festményekkel és rajzokkal: bepillantást nyerni a mindennapi, realisztikus aktusok mögé és valamilyen formában dokumentálni azokat.

A következő meglepetés akkor ért, amikor a budapesti Inda Galéria standjánál körülnéztem. Csáky Marianne vágódeszkapornóját külön fal mögé kellett rejteni az explicit tartalom miatt. Csontó Lajos fotói és Böröcz András üvegszobrai is izgalmasak voltak. Miután körülnéztem, a galerista elárulta, hogy minden alkotójuktól a 90-es években készült munkákat hozták el. Nem tűnt fel. Ez két dolgot jelenthet: a 90-es évek óta nem mozdult előre a képzőművészet vagy ez az alkotói kör megelőzve saját korát nagyon előre dolgozott. Mindenesetre szép fricska az Inda Galériától.

A berlini Tammen & Partner is okozott sok örömöt és kevés nemtetszést. Dietmar Brixy harsány nonfiguratív képei kevés üzenettel szolgáltak, viszont az amúgy is a szokványostól eltérő képzőművészetet felkaroló galéria jól választott, amikor Anke Eilergerhard szilikonból és porcelánból készített szobrait kiállította. Anke mindent tud arról, hogy lehet a giccset iróniába hajlítani. Claudia Fahrenkemper szellemes páncélos portréi és Marion Eichmann cukrászdát, utcarészletet ábrázoló óriási papír kollázsai is nagyon szórakoztatóak. Ezeket az alkotásokat a finom humor teszi különlegessé. Merész dolog a humort a képzőművészet igájába hajtani, mert a képzőművészeti produktumot könnyen profánná, lapossá, ízléstelenné teheti, ám az említett három művésznő ügyesen keveri a szellemességet a szellemiségbe.

Végül jöjjön a budapesti Várfok Galéria által képviselt Kazi Roland Hiedelem verklije. Fa, fém, tekerni kell egy kart, ami a fogaskerekek áttételein keresztül áramot generál a videó lejátszó számára, ami a szerb határ menti hiedelmek történetét részletezi képekben, miközben a tekerés által a faszobrok is életre kelnek, és egy kellemes női hang meséli a mondákat, babonákat, hiedelmeket. Egyszerre van ebben jelen a kézművesség, a technika, a társadalomkritika és a miszticizmus, de még tekergetni is jó, pedig kell hozzá kitartás is.

Figyeltem a magyar és külföldi kiállítási anyagokat, és azt kell mondjam, nemzetközi viszonylatban semmiben sem vagyunk lemaradva képzőművészet és fotográfia terén. Olyannyira nem, hogy számos külföldi galéria hozta el magyar vagy határon túli magyar alkotók munkáit. A tárlat egységes és lényegesen színvonalasabb volt, mint a korábbi években. Hiánypótló. Kár, hogy csak néhány napig látható.

Art Market Budapest művészeti vásár, Millenáris B, C, D épületegyüttes, Budapest, 2014. október 9. és 12.

Fotó: Mészáros László