bezár
 

irodalom

2014. 12. 17.
Krasznahorkai: én fejben írok
Szendy Péter és Krasznahorkai László beszélgetése Derridáról, Nietzschéről központozásról… és általában az életről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A téma végtelen címet kapta a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett est, melyen Szendy Péter filozófus, zenetörténész és Krasznahorkai László író beszélgettek életről, irodalomról, műfordításról, zenéről, filozófiáról… a téma valóban végtelennek tűnt két ilyen kvalitású embert hallgatva – akik mellesleg egymás gondolatmeneteit is értő barátok.

A Párizsban élő és tanító Szendyt magával ragadta a Krasznahorkai műveiben felfedezett belső ritmus és a regénytémái, ezért kezdte el Krasznahorkai írásait franciára fordítani. Krasznahorkai mosolyogva idézte föl, hogy azonnal barátokká váltak, ahogy találkoztak annak idején Párizsban.

 Az első mondatok után Derridára, Szendy kedvelt filozófusára és egyúttal kutatási területére fordult a szó. Elárulta, hogy éppen most ünnepelték Franciaországban a filozófus halálának tízedik évfordulóját. Derrida szavait idézve méltatta az irodalom kifejező erejét, aki  szerint csak az irodalomban lehet mindent elmondani, még a lehetetlent is. „Van benne abszolút felelőtlenség, de abszolút felelősség is”.

Szendy, mivel egyetemi évei alatt követte Derrida előadásait, már fiatalon közel érezte magához a filozófus eszmerendszerét. Sőt, közös pont volt számukra a zene szeretete. Megragadta Derridának a nyelvvel való kapcsolata, felismerte, hogy egykori tanárában volt valami ázsiai természetű kettősség, átérezte a filozófia kínját: az állításnak és annak ellentettjének feszültségét, a mondanivaló érvénytelenségének lehetőségét.

 „Amikor őt olvasom, olyan érzésem van, mintha téged olvasnálak” – vallotta be  Krasznahorkainak, majd hozzátette: Derrida a filozófia és az irodalom határán mozgott, őt is, ahogy Krasznahorkai Lászlót, elsősorban a szöveg érdekelte.

Szendy nem csak Derridát, hanem Nietzschét is nagyra értékeli, és az ő műveit olvasva is tud párhuzamot vonni Krasznahorkai írásaival. A nihilizmus, mégpedig az úgynevezett aktív nihilizmus az, melyet közösnek lát a szövegeikben: „Nem csupán értékrombolásról van itt szó, hanem a szöveg, a mondat végére való „elmenésnek”, elébe menésnek, holott a végtelenbe futnak a szövegek, a mondatok, lehetetlen kirakni az utolsó pontot.”

Krasznahorkai-Szendy

A szöveg és a zene kapcsolata is nagyon foglalkoztatja, de még inkább a ritmusok és a mondatok közti szünetek, a hallgatás, illetve a szöveg, a ritmus átformáló hatása: „Olyanná válok a szöveg által, amilyen nem voltam előtte, de nem csak a szöveg tartalma miatt, hanem a ritmusa végett is. Másképp leszek központozva, ritmikailag összerakva.”

Krasznahorkai annyit fűzött hozzá, hogy ő nem nagyon szokott önmagáról gondolkodni, és még a megírt, eltett könyveitől is igyekszik eltávolodni. „Én fejben írok gyerekkorom óta”, árulta el, hozzátéve, hogy sok szöveget képes megjegyezni, melyeket csak később vet papírra, miután gondolataiban már formát öltöttek.  

Úgy érzi, el kell felejtenie az előző köteteit, mert nem találja őket megfelelőnek, főként ritmikailag. „Vannak olyan írók, akiknek tetszik a saját könyvük?” Tette fel költői a kérdést.

Nietzchét úgy aposztrofálta, hogy „maga volt a szenvedély”, ami belőle viszont hiányzik, belső fékekkel és mechanizmusokkal van tele, melyektől Nietzsche szabad volt. „Én nem vagyok érdekes saját magam számára, én valóban író vagyok, engem csak úgy érint a valóság, hogy leírom” – érvelt, bár nem tagadta, hogy számára is érdekesek a német filozófus gondolatai, sőt, fiatal korában csodálta.

Szendy rámutatott még egy közös pontra Krasznahorkai és Nietzsche szövegeiben: a központozás jellegzetes kezelése. Ez Nietzschét is nagyon érdekelte. Krasznahorkainak a hosszú mondatai és a minimalista központozás mintegy védjegyévé váltak. Emellett a regényalakok szövegeinek felértékelődése a narrációval, leíró részekkel szemben. Az ő elve az, hogy a könyv legyen az, amit megjeleníteni óhajt, ezért se szeret a narrációval foglalkozni, amit csak lehet, átruház a regényhősökre: „A mű nem elbeszélés-struktúra, a mű azonos a megjelenítendő világgal. A szöveg és a mondott szöveg legyen azonos”  – fejtette ki a Sátántangó szerzője.

Megosztotta azt is, mit hiányol a kortárs prózairodalomból: az a dada és az avantgárd által átértékelt és formabontó szövegkezelést, a felszabadító hatást, melyről mintha elfeledkeztek volna a kortárs írók: „Visszacsempésződött a realista irodalom.” Ő viszont ennek a 20. századi folyamatnak a nem-felejtőjeként tekint magára.

Az est vége felé személyesebb témákra tértek át: Kiderült, hogy míg Szendy a szó nemes értelmében szereti és igenli az életet, addig Krasznahorkai számára az élet inkább a megfigyelés tárgya. Az élettel szorosan összekapcsolódik a szégyen megélése is. Krasznahorkai tudni akarta, hogy barátjának, aki tele van „nyugalommal és eleganciával”, van-e olyan szokása, amely miatt szégyenkezik?

A filozófus elmondta, hogy egy ideig sokat foglalkozott divatos slágerekkel, könyvet is írt belőlük, s azért szégyenkezik emiatt, mert valami üresség és közönségesség van ezekben a slágerekben, őt pedig mégis vonzotta ez az üresség.

Miután Szendy visszadobta a kérdést az írónak, csak annyit válaszolt, hogy ő úgy szabadul meg a szégyentől, hogy tárggyá teszi, leírja.

Zárásként megkérte Szendy, hogy olvasson fel a számára legkedvesebb, Megy a világ kötetéből, mégpedig A sebességről című részt.

Fotó: Bach Máté

nyomtat

Szerzők

-- Csepcsányi Éva --


További írások a rovatból

irodalom

Telt házas rendezvény keretében mutatták be a Műút folyóirat öt legutóbbi lapszámát
Lapis József: Elég, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2022
Vaktérkép

Más művészeti ágakról

Interjú Szabó Tibor Benjáminnal
Megjelent a Csaknekedkislány új albuma
Andrei Kutsila Amikor a virágok nem hallgatnak című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés