Negyven perces késéssel indítunk, amit nyilván nem elegáns megjegyezni egy cikkben, nem is tenném, ha a beszélgetés feledtetné velem azokat a hosszú perceket, amiket a Műcsarnok alagsorában töltök néhány “sorstársammal”, várva, hogy az előző beszélgetés véget érjen. Pedig egyébként tudható, hogy sosem szerencsés egymás szájába szervezni az ezeket a programokat, mert előfordulhat, hogy az előző nagyon elhúzódik - aminek esélye az ilyen helyzetekben fokozódik. Ez Murphy - és ilyenkor a várakozás, az egy helyben toporgás csak feszültséget szül a következő programra érkezők körében.

No, de végül az előző hallgatóság kényelmes távozása és technikával való szokásos babrálás után elkezdődik a beszélgetés, és elég hamar kiderül számomra, hogy itt lényegében portrébeszélgetés zajlik - amelyen csak egy mondat, egy gondolatfoszlány erejéig esik szó a nyolcvanas évekről -, ami miatt egyébként nem háborognék, az anekdotázás és a versolvasás is érdekfeszítő, de én most nem ezért jöttem. Mert tényleg érdekes, ahogyan Szűcs Attila és Kemény István 1999-ben megismerkedtek, meg az is, ahogyan Szűcs 1995-ös Játszótér éjjel című munkájára Kemény 1997-es A világvége nappal című verse reflektál, sőt szívesen elhallgatom, hogy a festőnek mennyire meghatározó a Schaár Erzsébet - Pilinszky János: Tér és kapcsolat című kötet, de most úgy érzem, hogy ez egy másik beszélgetés témája kell, hogy legyen és nem azé, amin én épp ülök.

Néha ugyan elindul néhány gondolatcsíra, amelyekről úgy tűnik, hogy majd tényleg elterelik a beszélgetést a ‘80-as évek felé, de aztán mégsem így lesz, ezek a foszlányok kifejtetlenül semmivé lesznek. Bazsányi Sándor, a moderátor például megjegyzi, hogy Kemény ‘61-es és Szűcs ‘67-es születése folytán egészen másféle tapasztalatokat szerezhettek a ‘80-as évekről, azonban arról már alig esik szó, hogy melyek is ezek az eltérő benyomások. Azt ugyan megtudjuk, hogy Kemény a nyolcvanas éveken csak átevickélt, ezt a tíz évet az egyetemen ösztönlényként töltötte, míg Szűcs Miskolcon tengette napjait melankolikus környezetben, egy világban, ami folyton összeomlott körülötte, azonban sajnálatos módon a moderátor ezekre nem kérdez rá mélyebben. A kulcsszavak azért előkerülnek - a méz és melankólia, a lúzerség, a hanyatlás, a stíluspluralizmus, a szabadság, a forradalom -, azonban ezek az egész beszélgetés alatt üres tartályok maradnak, amelyekből éppen a lényeg hiányzik.

A beszélgetés tehát nem igazán sikerült, amit azért is sajnálok nagyon, mert a felvetett témában hatalmas potenciál van. A meghívott vendégek például elmesélhetnék, hogy milyen általános tapasztalataik voltak a ‘80-as években, hogy mennyire érezték megengedőnek vagy éppen kizárónak a rendszert. Hogy szerintük mennyiben változott meg a szocializmus a 60-as évekhez képest? Érezték-e, hogy a rendszer alapjai megdőlni látszanak? Érdekes lenne arról is faggatni őket, hogy milyen volt akkoriban az a művészvilág, amiben ők megfordultak, hogy mennyiben volt könnyebb vagy nehezebb akkor alkotni, műveket létrehozni és azokat nyilvános helyeken bemutatni? A valóságban hogyan működött a Támogatott-Tűrt-Tiltott hármasa? Vagy milyen volt az underground művészeti közösség? Meg lehetne kérdezni az írókat és a magukkal hozott másik alkotót, hogy milyen benyomásaik voltak a rendszerváltásról? Hogy tapasztaltak-e valamiféle változást a 90-es években? Hogy kontinuusnak gondolják-e el ezeket az évtizedeket vagy két összeegyeztethetetlen paradigmát látnak maguk előtt? Feltehetően az ilyen kérdésekkel operáló beszélgetés által szépen kirajzolódhatna egy általános kép a ‘80-as évekről és annak művészetéről. A téma kimeríthetetlennek tűnik, a meghívott vendégek pedig tényleg nagyon klasszak, ezért ha kicsit jobban rágyúrnának a kérdésekre, akkor valóban egy páratlan sorozat lehetne ezekből a beszélgetésekből.

A nyolcvanas évek ma című beszélgetéssorozat 1. alkalma, Műcsarnok, 2014. 01. 15. Bazsányi Sándor vendégei: Kemény István és Szűcs Attila

Fotó: Bach Máté