A rendező a francia új hullám egyik nagy alakja, leghíresebb munkái a Szerelmem, Hiroshima és a Tavaly Marienbadban. Előbbi költői hangalámondásos narrációiról Malick juthat eszünkbe, utóbbi pedig ma is ugyanolyan keményvonalas művészfilmként hat, mint hajdanán. A Szeretni, inni és énekelni léha musicalnek néz ki francia címe alapján, valójában az angol Alan Ayckbourn Life of Riley című darabjának az adaptációja, akitől a rendező immár harmadjára adaptált az 1993-as Smoking/No smoking és a  2006-os Szívek után. Ezen feldolgozása hűségét jól példázza, hogy francia gyártás és nyelv ide vagy oda, Nagy-Britanniában játszódik.

A történet hatszereplős, három párt követ figyelemmel, akiket a címszereplő Riley köt össze laza baráti társasággá. A legtöbb játékidőt két amatőr színész, Colin és Kathryn karaktere kapja, akik egy nap megtudják, hogy barátjuk, George Riley halálos beteg, és hónapjai vannak hátra. A hír eléri a műkedvelő színtársulatban ugyancsak érdekelt Tamarát és Jacket (utóbbi George legjobb barátja), valamint a beteg férfi exét, Monicát és új partnerét Simeont. Egy színész kiválik a darabjukból, így George-nak adják a szerepet, eközben viszont mindhárom nő – sőt Jack és Tamara lánya, Tilly is – hirtelen jött és gyanús érdeklődést mutat a haldokló férfi iránt.

A cselekményt formai csavarok bolondítják meg: a címszereplő Riley-t soha nem látjuk, csak a többi karakter beszél róla, ez alapján kell őt felépítenünk a fejünkben. A társulat által játszott darabból sem látunk semmit, csak a kulisszák mögé nyerhetünk bepillantást. Resnais megtartja az eredeti darab struktúráját, három évszakra felosztva, fejezetekben mutatja be Riley élete alkonyát. Miután megszoktatja a közönséggel a film elidegenítő stílusát (néhány visszatérő külső helyszín, hat szereplő), végső kizökkentésként a fináléban félredobja a rutint (belsők, Tilly megjelenése). Amivel e film többet nyújt a darabnál, azok az adaptáció intermediális (társművészeti) és posztmodernista megoldásai, amilyenek a látványosan teátrális, stilizált díszletek, a hang-utómunkával reprodukált külvilág, a grafikus megalapozó beállítások (establishing shot) és hátterek.

Igazi antitalentumnak kell lennie egy rendezőnek ahhoz, hogy ne tudjon nézhető filmet készíteni egy alaposan kipróbált színdarabból vagy kritikailag elismert bestsellerből. Resnais azonban mindig is szerzői szándékokkal nyúlt társművészetekhez (elég a két nagy klasszikusa líraiságára gondolni), és ezúttal is kísérletező kedvű, játékos adaptációt készített. Nem leplezi, hogy színházat adaptál – mint pl. Az utolsó éjszaka Párizsban alkotói – hanem kihangsúlyozza azt. Nem egy színdarab cselekményét hasznosítja újra, sokkal inkább két művészeti ágazatot házasít össze. A filmbeli darabnak csak a szövegkönyvéből ismerhetünk meg részleteket, és azok is a filmbeli valóságra relfektálnak, a meta-dráma pedig lehetőséget ad Resnais számára, hogy eljátszadozzon a nézővel, aki sosem tudhatja, hogy mi realitás és mi a próbált színdarab része.

Még enélkül is erősen szerzői filmről beszélhetnénk. A cselekményben Resnais kedvenc témái köszönnek vissza. Riley nem véletlenül tüntet a hiányával, hisz nem is ő a fontos, hanem ahogy katalizátorként emlékeket, érzéseket, képzeteket vált ki a női szereplőkből (akik közül párnak korábban volt viszonya a címszereplővel) és rajtuk keresztül a férfiakból, titkokat, élethazugságokat leplezve le, csontvázakat borítva ki a szekrényből. Épp ilyesmiről (pl. percepciónk szubjektív és öntudatlan, így gyakran téves voltáról, fantazmagóriáinkról, a valóság megismerhetetlenségéről) szólt a Szerelmem, Hiroshima és a Tavaly Marienbadban is, hasonlóan eklektikus, szokatlan és szabálytalan elbeszélésben. E filmben a halál sötét dicsfényt von az egyébként – hisz hiányzik a cselekményből – tökéletesen érdektelen címszereplő köré. (A Riley élete eredeti cím ironikus, hisz a darabból alig tudunk meg valamit a címszereplőről.) Resnais megidézi korai remekművei képi világát is egy-egy légies, suhanó kocsizás alkalmával. A film hattyúdalnak, életmű-záró műnek is tökéletes, hisz a létezésből kifakuló Riley-t nehéz nem a szerzői rezignáció metaforájaként és a 91 évesen elhunyt Resnais alteregójaként tételezni, aki még épp megérte a film bemutatóját a tavalyi Berlinalén.

Szeretni, inni és énekelni (Aimer, boire et chanter / Life of Riley)
Színes, feliratos, francia vígjáték, 108 perc, 2013 

Rendező: Alain Resnais
Forgatókönyvíró: Alan Ayckbourn, Jean-Marie Besset, Laurent Herbiet, Alain Resnais
Operatőr: Dominique Bouilleret
Producer: Jean-Louis Livi
Vágó: Hervé de Luze

Szereplők: Hippolyte Girardot (Colin), Sabine Azéma (Kathryn), Sandrine Kiberlain (Monica), André Dussollier (Simeon), Alba Gaia Kraghede Bellugi (Tilly), Michel Vuillermoz (Jack)

Bemutató dátuma: 2015. március 5.

Forgalmazó: Cirko Film

12 éven aluliaknak nem ajánlott!