Emlékszem, jó pár évvel ezelőtt egy cd-t biztos magammal vittem minden házibuliba, hátha akad egy-két hozzám hasonló zenemán-lúzer, akinek (amíg a többiek esetleg becsajoznak) lesújthatom az arcát partykiller zenémmel. Ez volt Victor Wooten első szólóalbuma, A Show of hands.

Mindig kéjesen vártam a pillanatot, hogy megkérdezzék: hány basszusgitár is van a felvételen? Hogy végre flegmán elmondhassam, hogy egy, egyetlen egy, és nagyra nyíljanak a szemek, és újra meg újra meg kelljen hallgatni nagy „ilyen nincs”-ezés közben, s bólogatni, hogy de bizony Ő is csak két kézzel született.

Talán a hetvenes években érezhettek így a zenészek és zenefüggők, amikor meghallották Jaco Pastorius Donna Leejét. Mert vitathatatlan, hogy Jaco óta Victor produkálja a leglátványosabb innovációkat a basszusgitározás terén (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=4dWb-aCWR8U[text]video[/a]). A legenda szerint már hároméves korában egy külön neki készített mini basszusgitáron tanulta a funky-groovot, a papa-mama szavak mellett. Bátyja, Regi tanította, mint ahogy a család többi tagját is. Ötévesen lépett először a színpadra négy testvérével (Regi, Roy, Rudy és Joseph), a Wooten Brothers családi formációban.

1988-ban ismerkedett meg Béla Fleckkel, akivel megalapították a Béla Fleck and The Flecktones nevű világhírű fúziós csapatot (lásd például [a]http://www.youtube.com/watch?v=K84qTXugaSk[text]a videót[/a]). Azóta számos albumot adtak ki együtt, és nyertek négy Grammyt (no meg felléptek az A38-on). Ám Vic, mint szóló művész sem volt rest, hiszen rengeteg projektben vett részt (pl.: Vital Tech Tones, Bass Extremes), és a jazz élet számos élő legendája mellett tépte már a négyhúrost.

Nesze nektek háttér, most már tudhatjátok, hogy kiről maradtatok le! De hogy miről, az most jön csak.

Tapasztalt hajólátogatóként már hét előtt megérkeztem a nyolc órára hirdetett koncertre. Ez be is jött, mert nyolc után pár perccel már Victorék taposták a színpad szélén felejtett pulcsimat. No de ne siessünk előre. Tudniillik az estén az első kontaktom egy sztár végtaggal – még a koncert előtt jóval – az első sorban várva történt, amikoris Mike Stern és Anthony Jackson jelent meg mellettem, és Anthony-t fel kellett segíteni a színpadra, mert fájt a lába - szegénynek. Jöttek megnézni a haverok buliját.

Na de szerencsére nem vagyok tinilány, így ájulás helyett tovább vártam, és volt miért.

A koncert első pár akkordját megszakítás követte, amiben felhívták a közönség figyelmét – a színpadra hívott Mester Miklós segítségével –, hogy senki ne kamerázzon. Sajnos ez egyeseknek nem volt elég, így a show-t még egyszer le kellett állítani egy hosszabb fejmosás miatt.

Ekkor egyezséget kötöttek velünk, közönséggel, hogy: ha nem kamerázunk, akkor életünk legjobb koncertében lesz részünk, és olyan témákat hallunk, amit senki, sehol máshol.

Amúgy a leendő operatőröket leszámítva elég korrekt közönség volt jelen. Otthon maradt a kedvenc orkfajtám, mely a számok közötti másodperceket előszeretettel használja arra, hogy valami kedves kommenttel örvendeztesse meg a színpadon állókat, és égesse a közönség arcbőrét. (Mint pl. Victor első magyarországi fellépésén, a januári [a]http://www.prae.hu/prae/forum.php?tid=34&hea=b[text]Flecktones[/a] koncerten,[/a] ahol a basszusszólók közben állandóan ismerkedni vágyók legelmésebb beszólása a "Bugs Bunny" volt – Victor nagyobbacska fogainak címezve ezt.)

Szóval a kezdeti kellemetlenségek után felcsendültek az első ütemek, majd a legelképesztőbb szünetekkel állt meg, és indult újra meg újra a téma, az őrületig fokozva, és egyből bizonyítva, hogy milyen hihetetlen összeszokott csapatról van itt szó.

A tört ritmusú intró után felcsendültek a Wootenék funk-jazz muzsikájára jellemző húzós, pörgős, tört témák, bravúros szólókkal tarkítva.

Persze a legnagyobb hangsúly Victor basszusjátékán volt: kiemelt szerepet kapott az általa kifejlesztett slap-technika. Hüvelykujjával ördögi sebességet diktáló „double thumb” és „open-hammer-pluckok” – vagyis húrokat ütő-verő-tépő őrületek –, tapping (kétkezes játék a gitárnyakon), és úgy általában a zseniális ritmusokat és őrült tempót ötvöző basszusjáték (amiből nem csinál titkot, sőt sok helyen [a]http://www.youtube.com/watch?v=yXSB0yDlS54[text]tanítja is[/a]).

Külön köszönet a hangosítóknak, hogy mindehhez remek hangzás párosult, de a többi zenész is megérdemelne egy-egy külön cikket, hiszen mindegyik virtuóz és újító a saját hangszerén. Ott van Regi, aki mindazt megcsinálja, amit Victor, csak gitáron, megfűszerezve teljesen egyedi gitárhangzásával és káoszba hajló szólóival. Joseph, a szintis – aki Whitney Houston legelső lemezén is közreműködött – maga a megtestesült soul, a funkosabb témákat gyakran cifrázta a (hetvenes évek horrorfilm zenéiből mindenki számára jól ismert) tyereminnel.

Természetesen Victor mellett az összes tag kapott lehetőséget, hogy megmutassa, mit tud a hangszerén: mondanom sem kell, hogy mindegyikük világa csodálatos a virtuozitás mellett – roppant jó kedélyű, örömteli zene. És a dobszóló sem maradhatott el, amibe aztán Victor is beszállt, és nyomtak egy kis „válaszolgatós”, közös darabot.

Sorra került egy hosszabb szám is, amelybe besűrítették a leghíresebb nótákat, illetve azok motívumait és a Victor szólókarrierjéből származó zenéket. Sok témáról csak most hittem el, hogy tényleg le lehet játszani. Victor összes megjelent albumáról játszottak: többek között a Bass Tribute című számot is a legújabb, Soul Circus című albumról. E szám különlegessége, hogy Victor köszönetet mond benne a legnagyobb basszusgitár-istenségeknek: nem csak a dalszövegben, hanem a rájuk jellemző basszusjátékkal is megidézte szellemüket. Saját számaikon kívül számos jól ismert slágert játszottak (Ain’t no sunshine, Sexmashine, Godzilla filmzene) – természetesen mindegyiket jól megfunkolva és szólókkal színesítve.

Volt nagy örömködés, miután felcsendültek Marcus Miller People make the world go ’round első hangjai, és a függöny mögül egyszer csak megjelent Bob Franceschini, a Mike Stern Band szaxofonosa, és jammelt egy óriásit a mi nagy örömünkre. Volt egy másik vendég is aznap este, méghozzá Victor kislánya, Kaila személyében, akivel duettben adták elő a békéről szóló közös számukat. Túl azon, hogy a kislány zabálnivaló, még a hideget is jól meg tudja futtatni az ember hátán, ahogy cérnavékony hangocskájával világbékét és szeretetet hirdet.

A számos szóló mellett kaptunk egy kis ízelítőt abból is, hogyan épít Victorunk hangsávtornyot – a loop recordernek nevezett csodamasinájával. Ezt a hangrögzítési segédeszközt sokan használják manapság a szólóikhoz, hiszen a segítségével teljes zeneműveket lehet élőben rögtönözni akár egyetlen hangszerrel, vagy pusztán hanggal.

Varázslatos volt nézni, amint Victor a két másodperccel ezelőtti Victor zeneéjére rétegez újabb és újabb gondolatot, amiből a végére már szinte felfoghatatlan ritmus és dallamhalmaz keletkezett, és amitől az emberek – katartikus révületükben – csak vinnyogni tudtak, mert amikor azt hittük nincs tovább, ő még mindig tudott fokozni rajta.

A zenén kívül a színpadi show is profi volt. Gyakran tarkították a dalokat közös tánckoreográfiával, gitárlebegtetéssel, és ezeken túl olyan cirkuszi mutatványnak is beillő show-elemekkel, mint a gitárpörgetés a nyak körül, vagy amikor Regi és Victor egymás gitárját tartva olyan sebességgel tapping-eltek, mintha tűzforró lenne a gitárnyak.

És mindezt hihetetlen könnyedséggel, lendülettel és jókedvvel, amitől a buli végén még Victor felesége is táncra perdült a kislányával együtt a színpadon. Egy szó mint száz, vérbeli profi, két és fél órás showt láthattunk tele funkkal, soullal, jazzel, páratlan és nem öncélú virtuozitással, jókedvvel, színpadi látvánnyal, humorral és sok-sok szeretettel, amiből még a koncert végére is maradt bőven, amikor egyenként végigjárták a színpad mindkét felét, és percekig csak pacsiztak az emberekkel.

Pacsiztam volna a Smart Music-os arcokkal – azaz Mester Miklóssal és Szepesi Mátyással – is szívesen, hiszen a télapó után ők váltják valóra a legtöbb álmomat. Ezer köszönet, és csak így tovább!