A dirigálás – mely alapvetően negatív érzetet kelt – egyébként erős kifejezés az ő esetében. Vele kapcsolatban inkább azon járt az eszem, milyen vidáman telhettek a koncertet megelőző próbák. Hollerung Gábort egy zeneiskolai karmesterként tudnám elképzelni (ezzel egy pillanatig sem kicsinyítve érdemét), hiszen nagyszerű pedagógiai érzékével nemcsak a zene- és énekkart, hanem a közönség lelkesedését is folyamatosan fenntartotta. Mintegy a közönséget vezényelve, hallva annak bizonytalanságát, tapsra buzdította a nagyérdeműt a darab közben illetve végén. 

A koncertet két izgalmas, már-már a feledés homályába merült darab tette ki. (Petrovics Emilnek nemcsak ez a műve, hanem a szerző nevének bárminemű említése is igen ritka manapság a koncertfüzetekben.) Az Arisztophanész-drámából született egyfelvonásos opera szövegkönyvét Devecseri Gábor alakította librettó-formává, az eredmény pedig egy koncertszerűen játszott vígopera lett, melynek, bár különösebb cselekménye nincs, a darab rengeteg embert „megmozgat”. (Nem számoltam össze, de kb. 120 ember „szerepelt” a darabban.)

A Budafoki Dohnányi Zenekar teljes egészében beterítette a színpadot, szegény szólóénekesek (Szakács Ildikó, Megyesi Schwartz Lúcia, Horváth István) alig fértek el a hangszerek között. A Budapesti Akadémiai Kórustársaság énekkara és a Cantemus Vegyeskar pedig felkerült a második emeleti karzatra, amit az esetek többségében a közönség foglal el. (A helyszűkén némiképp segíthetett volna, ha Juronics Tamás alapvetően az Orff-darabhoz tervezett díszlete ekkor még nem kerül fel a színpadra.)

A Petrovics-darab egészen egyszerűen felemelő volt! Persze, hogy valakinek ez legyen a véleménye a darabról, talán kell, hogy szeresse a musicaleket, ugyanis a mű eredetileg musicalnek íródott, ahol a zenészeken, énekesen kívül táncosok is szerepeltek. A műsorfüzet szerkesztői egyébként mintha nem lennének tisztában az átalakítással, feketén-fehéren olvasható, hogy: „Az énekesek és a táncosok összetett játéka az antik színházat idézik fel.” (Vagy lehetséges, hogy csak én nem vettem észre őket, és a zenekari árokban voltak…)

A jobbomon egy külföldi huszonévesekből álló csapat ült, ahova időről időre odakukkantottam, figyelve, milyen reakciót váltanak ki belőlük a látottak és hallottak. Nem azt mondom, hogy mindenki, de a legtöbben csillogó szemmel, sokszor mosolyogva szemlélték a színpadot. Sajnos a mosolygó szempárok nemcsak az élvezetes zenének és szövegnek szóltak (igaz, a magyar szöveg nem volt feliratozva, és a kézbe kapott nyomtatott verzióban is csak a magyar szerepelt), hanem Horváth István karakterének és hangjának is.

Annak ellenére, hogy egy vígoperáról volt szó, mégis egy Rossini-darabban tudnám őt elképzelni, ott, ahol színészi játékával tenne hozzá a hang nyújtotta teljesítményhez. Jelen esetben, ahol „csak” állni kellett és énekelni, inkább komikusnak tűnt. Ahogy láttam, a külföldi fiatalok is hasonló véleményen voltak.

A szólóénekesek közül ezen az estén Szakács Ildikó énekelt a legtöbbet, hiszen ő a szünet utáni Orff-darabban is visszatért. Hangja végig magabiztos volt, sem abban, sem színészi játékában nem éreztem modorosságot vagy erőltetettséget. Megyesi Schwartz Lúcia mezzoszoprán hangjáról a darab kezdetén nem tudtam eldönteni, hogy megbicsaklott, vagy az operaénekesnek csak elfogyott a levegője. Azután viszont problémamentesen vitte végig a darabot.

A Budafoki Dohnányi Zenekaron belül egyik hangszercsoportot sem szeretném kiemelni: nem különösebben emlékezetesen, de mindenképpen magas színvonalon és egyenletes minőségben játszottak. Mivel a nézőtéren elöl, annak is azon az oldalán ültem, ahol az ütőhangszerek álltak közel hozzám, néhányszor azon kaptam magam, hogy az őket megszólaltató zenészeket figyelem és azt, micsoda koncentráltság szükségeltetik a hangszerek jó időben történő megszólaltatásához. (A fegyelmezettség egyébként az egész zenekarra jellemző, köszönhetően Hollerung Gábor általam említett - feltehetően jó - pedagógiai érzékének, meg persze a karmester és zenekara tehetségének.)

A szünet után egy sokkal szellősebb, ám hasonlóan vidám darabbal találkozhattam. Carl Orff Catulli Carminája abba a Trionfi elnevezésű triptichonba illeszkedik, melybe az agyonjátszott, de megunhatatlan Carmina Burana is tartozik. A Catulli Carmina zeneileg kevésbé erős, mint a Petrovics-darab vagy akár a Carmina Burana, így a tánc kifejezetten jót tett a műnek.

Ebben a darabban ugyanis valóban vannak táncosok, sőt ők kapták a főszerepet. A Szegedi Kortárs Balett tagjai közül 5 lány és 5 fiú lépett színpadra. A fiúk amolyan „szerencsétlen bölcsész vagyok, de egy multihoz szerződtem le” fizimiskával rendelkeztek (szemüveg, öltöny, nyakkendő, fehér bőr), a lányok pedig a pajzán kisördögöket testesítették meg (fekete-fehér ruha, vörösre festett bőr).

A lányok jelmeze egyébként a maga egyszerűségében volt nagyszerű: végre nem „mutogatós” fajta, hanem visszafogott, mégis egyedi stílusú (a darab alatt sokszor eszembe jutott, hogy ezt akár én is elhordanám).

A szerencsétlen, könnyen átverhető fiúkkal szemben ott vannak az agyafúrt, ördögi lányok. Nekem a táncosok fehérre, illetve pirosra festése már a koncertet hirdető plakáton is soknak tűnt (nem valamiféle feminista érzelgősség miatt, egészen egyszerűen, mert csúnya). A darab szórakoztató volt, mégis elmaradt a Petrovics-műtől: a tréfálkozás, grimaszok, se-veled-se-nélküled effektusok kb. 20 perc után erőltetettnek tűntek.

A táncosok egyébként pontosan és egyszerre mozogtak. A magyar operajátszásban mostanság igen divatosnak vélt esernyők (ld. Carmen kritikámat) itt elég jól beépültek a szcénába (már csak azért is, mert itt egyedüli színpadi eszközként szerepeltek). És ami lenyűgöző volt, az az énekes és táncos produkciók maximális összehangoltsága. Amit a szólista vagy a kórus énekelt, azt most a táncos fejezte ki beszédes mozgásával. A gond csak annyi volt, hogy túl sokat beszélt…

Hollerung Gábor, a Talamba Ütőegyüttesre kicserélődött zenekar és a két szólista énekes ezúttal az árokba „süllyedt”. A tenor szerepben most Varga Donát tetszelgett, akinek jóval erősebb, magabiztosabb hangja volt, mint Horváth Istvánnak. Szakács Ildikó teljesítményéről pedig már beszéltem.

A közönség egyébként a két művet hasonlóként értékelte: nagy bánatomra egyiknél sem volt őrjöngő lelkesedés (a külföldiek nélkül már-már visszafogottként lehetett volna definiálni a tapsot), mely főleg a Petrovics-darabnál lett volna indokolt, amit Hollerung Gábor – megérdemelten és láthatóan – elvárt volna.

Mindegy, már az is nagyszerű, hogy az idén 10 éves Müpában ismét szinte teltház volt, és az intézmény újra egy magas színvonalú koncertnek biztosított helyszínt. A Budapesti Tavaszi Fesztivál programszervezői előtt pedig le a kalappal, hogy ilyen, igazi csemegének számító darabokat iktattak műsorukba.

A műsoron:

Petrovics Emil: Lysistraté

Carl Orff: Catulli Carmina

Közreműködött:

Szakács Ildikó (szoprán), Megyesi Schwartz Lúcia (mezzoszoprán), Horváth István, Varga Donát (tenor), Szegedi Kortárs Balett, Budafoki Dohnányi Zenekar, BudapestI Akadémiai Kórustársaság (karigazgató: Tőri Csaba), Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma), Talamba Ütőegyüttes

Táncoltak: Hajszán Kitti, Czár Gergely, Hortobágyi Brigitta, Majer Gábor, Takács Zsófia, Zsadon Flóra, Stáry Katalin, Horváth M. Gergő, Csetényi Vencel, Hegedűs Tamás

Dísztletkoncepció: Juronics Tamás

Jelmez: Bianca Imelda Jeremias

Rendező-koreográfus: Juronics Tamás

Vezényelt: Hollerung Gábor