Nem kell azért megijedni, Mark Helfrich rendező azért nem fogja kitúrni a Hollywoodi Zsenik Könyvéből (hát igen, az se lenne egy Háború és béke, már ami a hosszát illeti) a jövő egyetlen reménységét sem, de kétség nem fér hozzá, hogy akit nem zavarnak túlságosan a főként a punci-cici-popsi „szentháromság” köré szerveződő poénok, az igen jól fog szórakozni, ha megnézi A kabalapasit. No meg – valljuk be – azért az sem hátrány, ha az ember az ég adta világon nem vár semmivel sem többet a filmtől egy mulattató és (naná) romantikus másfél óránál.

Megér egy misét azért az a pacák (Steve Glenn) is, aki kitalálta a film alapötletét: egy szülinapi zsúron az üvegezés hevében egy – már tizenegy évesen is nyilván Brandon Lee- és black metal-rajongó – gót kislány (angyali amúgy civilben az a kis hölgy, tessék csak megnézni – [a]http://imdb.com/name/nm1199888[text]http://imdb.com/name/nm1199888[/a] –, többet dolgozhatott vele a sminkes, mint Jessica Albával, hogy ilyen ijesztő apró boszorkánnyá változtassa) megátkozza Charlie-t (Dane Cook). Az átok lényege: a srácnak később azon túl, hogy nem szerethet bele senkibe, direkt, extra szívatásként még azt is végig kelljen néznie, hogy minden ex-nője hozzámegy feleségül ahhoz a férfihoz, akivel Charlie-t elhagyva összejön.

Azt a fenti mondat végigolvasása közben már nyilván mindenki kitalálta, hogy az átok kiválóan működik. Erre rögtön azután jövünk rá, hogy feleszmélünk abból a sokkból, amit illúzióink elvesztése okozott: eleinte valami romantikus családi vígjátékot vizionálunk, amit majd pár év múlva a feleséggel meg a gyerekkel nézünk meg, ha leadja a tévé. Aztán, még mielőtt annyit mondhatnánk, hogy halivúd, rögtön kapunk nagytotálban egy pár fedetlen keblet és hozzá a világ legkevesebbet takaró bugyiját, majd – miután ezek gazdája (berágva a fellációt nem eléggé élvező Charlie-ra) elviharzott –, a vásznon megjelenik főhősünk, feltűnően merev vesszejét masszírozva. Nem az a műfaj, amire kapásból számítottunk, na.

A csajok – és itt kell megjegyezni: bár nem számoltuk (vagyis valahol hatvankilenc tájt elvesztettük a fonalat), de ez az a hollywoodi film, amiben még a Fashion TV egész estés divatbemutatójánál is több modell tűnik fel, hiába, Amerikában egyszerűen nincsenek csúnya nők, szóval a csajok egyre-másra kiszakítják magukat Charlie öleléséből, ahonnan ugye egyenes út vezet a házasság kötelékébe. Ez persze hősünk számára már önmagában is nyilván nyomasztó, de még inkább azzá válik, amikor feltűnik a színen Az Igazi, (polgári nevén Jessica „Sin City” Alba). Mit lehet tenni, hogy ne küldjük őt is rögvest más férfi jegygyűrűt válogató karjai közé? Ne dugjuk meg, nyilvánvaló, hiszen az átok „beleszeretés” meg „járni vele” maszlagjai persze mi másra utaltak volna, ha nem erre.

A hepiendig tehát rögös az út – Dane Cook, ez a fiatal Hugh Grantté maszkírozott bonviván az élet nehézségeinek enyhítésére pedig egy időre még meg is fogadja plasztikai sebész barátja tanácsát, mely szerint „ha a nők útja a farkadon át vezet a házassághoz, az nagyon frankó, használd ki!” (Említett cimbora egyébiránt cicifanatikus és megrögzött nőtaszító, a mikróban kissé felmelegített, meglékelt grapefruit az egyetlen, ami nem mond neki nemet a szexre – ha lenne szája, talán megtenné, de sajna Stu – Dan Fogler – nem azt vág rá a lékelőkéssel) Ám ez a hozzáállás mégsem válik be, nem ez lészen az mennyeknek kapuja, hiába gondolnánk. (Igen, a nők közben megneszelték az átkot, és valóban Charlie-t használják utolsó megállóként a házasélet előtt.) Úgyhogy a film végéig még vissza kell szerezni az időközben lelécelt Álmaink Nőjét, és meg kell keresni a kis gót lány rendes családanyává vedlett felnőtt kiadását is, hogy az kihúzza a vudubaba szívéből a gombostűt (és ez nem egy metafora volt).

Legyen bár a kritika akármilyen gonosz, hangozzék bár a történet elmesélve végtelenül betegnek, a film tényleg nem rossz, persze szigorúan a maga nemében. Van benne rengeteg szóvicc (szóvicc bizony, és nem is mind egy sémára, már ha értik, mire gondolok), vannak benne következetesen végigvitt és jól kitalált karakterek, vannak benne emberi mozzanatok, van benne két Jóbarátokból lopott jelenet, és az ugye már csak jó lehet. Emellett a romantikus szál sem giccses, pedig már épp kezdtük volna a hollywoodi filmek hatására rokon értelmű szavakként használni őket. És legfőképpen: a poénok tényleg mind betalálnak, egytől egyig. Ha az egész napos munka után ki akarják kapcsolni már jócskán lezsibbadt agyukat, és van szabad 96 percük, tegyenek egy próbát A kabalapasival. (Reklamálni pedig még a pénztártól való távozás után is lehet – csak ne hozzám jöjjenek a panasszal!)