Az egykori reklámfilmes szakember legutóbbi játékfilmje, a Scarlett Johansson főszereplésével készült A felszín alatt című különös, testhorrorba oltott misztikus sci-fi óta egy évtizede nem jelentkezett új bemutatóval. Az Érdekvédelmi területet hosszú éveken át fejlesztette Martin Amis 2014-es regénye nyomán, a végeredmény pedig már csak nyomokban emlékeztet a haláltáborban szolgálatot teljesítő náci tiszt és a táborparancsnok felesége között szövődő viszony történetére. A film megtartja fókuszában a tábor tőszomszédságában élő családot, a regény fikciós karaktereivel szemben azonban Glazer a történelmi hitelességet választva megnevezi Rudolf Höss parancsnokot (Christian Friedel) és feleségét, Hedwiget (Sandra Hüller), akik öt gyermekükkel élik idilli családi életüket a mesebeli vidéki házban – az auschwitzi haláltábortól mindössze egy kerítéssel elválasztva.

Az Érdekvédelmi terület cselekménye tehát egy dolgos családapa és szerettei mindennapjai körül forog. Részletekbe menően látjuk Höss parancsnokot gyermekeivel fürdőzni, az erdőben szedret szedni és reggel munkába menni a kiskapun át. Csakhogy a kapu túloldalán szisztematikus emberirtás folyik.

Témája okán Glazer rendezése szükségképpen holokausztfilm, ám ezen túlmenően – és legalább ennyire hangsúlyosan – az Érdekvédelmi terület egyszersmind karriertörténet is. Kellemetlen és nyomasztó kérdésfeltevés a társadalmi felemelkedés lehetőségeivel kapcsolatban, amely kérdés azóta sem veszített az aktualitásából. Azzal, hogy a film a témát a 20. századi történelem legdiabolikusabb pillanatába helyezi, azt éri el, hogy már-már parabolikus módon szélsőséges helyzetben vizsgálhatja meg az emberi természet működésmódját és a morál relativitását.

Glazer határozottan szakít a Schindler listájából ismert hagyományos holokausztfilm-esztétikával, a nemtelen borzalom primer érzelmekre ható, drámai ábrázolásával szemben kérdező – és időnként értelmező – filmet tár elénk, melynek képi világa a merev és távolságtartó kameraszögeknek köszönhetően eltartóvá és tárgyilagossá válik, és amelyben a kerítés túloldalán zajló iszonyat metonimikusan, pusztán a közvetlen közelségből adódó hangkulisszaként van jelen.

Glazer azonban nem áll meg az emberi morál kényes relativitásának távolságtartó vizsgálatánál, hanem zseniális kommentárt is fűz a témához egy történelmi léptékű flashforwarddal, amelyben élesen rávilágít arra a mechanizmusra is, amiként Auschwitz emlékezete mára spektákulummá vált, magát a létesítményt pedig már nem mint a pusztítás poklát, hanem mint látógatóközpontot, bizarr turisztikai attrakciót kell fenntartani, karbantartani.

A film kulcsjelenete az a hosszú, szenvtelenül tárgyilagos szekvencia, amelyben a ház úrnője, Hedwig a látogatóba érkező anyjának végigmutogatja vadonatúj otthonukat, mellyel a német nemzet első keleti telepeseiként birtokukba vették az „új életteret”, ahogyan azt a Führer rendelte. Az idős asszony álmélkodva és cseppet sem rejtegetett büszkeséggel követi a lányát a nagy házban és az azt körülvevő, medencével, üvegházzal, zöldségeskerttel tarkított, paradicsomi kertben. A frissen berendezett családi otthon rendelkezik a kor valamennyi státusszimbólumával, amelyeket mint a jól elvégzett munka megérdemelt gyümölcsét tartanak számon annak lakói.

A rendszerben való érvényesülés mikéntjének és a megkötött alkuknak a filmje ez, valamint annak a jogosultságtudatnak, amely kellemes, jóleső bizonyságba ringat bennünket azzal kapcsolatban, hogy bizony ez, ennyi nekünk igazán jár. Hiszen a fennálló rendszer hűséges és szorgalmas kiszolgálói vagyunk, akik a személyes boldogulásnak és a szűk környezetünk prosperitásának útját ily módon tudjuk biztosítani. Az Érdekvédelmi terület faragott, kerti kiskapuja arra emlékeztet, hogy minden, még önmagunk helye is a világban pusztán keretezés kérdése, ám időnként, ha mégoly gondosan be is futtattuk vadszőlővel a betonfalat, nem árthat megnézni, hogy pontosan mi is van mögötte.

Képek: ADS Service