A modern sci-fi irodalom klasszikusa Isaac Asimov Alapítványa és William Gibson Neurománca mellett Frank Herbert A Dűnéje, amely ugyanúgy hatott a Star Warsra, mint Asimov alkotása. Sőt a rossz nyelvek szerint George Lucas a kelleténél több motívumot merített A Dűnéből, azaz plagizált. Igaz, Lucas képes volt arra, amire a szerző könyvének adaptálói sokáig nem igazán. Sikeresen teremtett meg egy szerteágazó sci-fi, vagy inkább science-fantasy filmmítoszt, amelyben ugyanúgy van gonosz galaktikus Birodalom, mint A Dűnében, és ezt ugyanúgy egy különleges képességekkel rendelkező kiválasztott, Luke Skywalker döntheti romba, aki Herbert klasszikusában a Kwisatz Haderachnak feleltethető meg.

Hogy miért akarták olyan, markáns, egyedi világlátású és művészi koncepcióval rendelkező szerzők, mint Alejandro Jodorowsky (A vakond) és David Lynch (Twin Peaks) megfilmesíteni Herbert sci-fijét, az összetett kérdés. Hogy miért nem sikerült ez, azt talán egyszerűbb is megválaszolni, ha elolvassuk a regényt. A Dűne filozofikus, sok látomásjelenetet felvonultató történet, ugyanakkor intrikákkal van teli és rengeteg karakterrel, valamint cselekményszállal rendelkezik, talán jobban is működne élőszereplős sorozatban, mint az Alapítvány. Volt is, lesz is még ilyen (pontosabban előzményszéria készül az HBO Maxra), de egy biztos: Denis Villeneuve megtörte az átkot, mert a 2021-es Dűne után elkészíthette az adaptáció második felét, és ez bizonyítja, hogy lehet jó filmet rendezni Frank Herbert alkotásából. Persze ennek megvan az ára.

Paul Atreides és Jessica, édesanyja az Arrakis őslakosai, a fremenek társaságában igyekeznek túlélni a hatalmat magukhoz ragadó Harkonnenek további támadásait. Hogy a Star Wars-analógiánál maradjunk: Stilgar, a sziecs, a Paulékat befogadó törzs vezetője pont úgy hisz Paulban mint kiválasztottban és a köré szőtt próféciában, ahogy Qui-Gon Jinn a Baljós árnyakban hitt a kis Anakin Skywalkerben, akiből majd később Darth Vader, a Birodalom császárának jobbkeze válik. A fiúval amúgy szimpatizáló Chani és sok más fremen viszont erősen kételkedik abban, hogy egy kívülről jött nemesi család sarja lenne a megváltó, aki elpusztítja a zsarnokokat és újraéleszti, kvázi Édenkertté változtatja az Arrakist. Paul is kételkedik, mert borzalmas látomások gyötrik, amelyek miatt maga is retteg, hogy ennek a világnak a „Darth Vaderjévé” válik. Nincs sok idő a töprengésre, mert Harkonnen báró másik, még a Vadállatnak becézett Glossu Rabbannál is vérszomjasabb unokaöccsét, Feyd-Rauthát küldi a bolygóra, hogy „tegyen rendet”, így Paul kénytelen lesz gyors döntést hozni, ha meg akarja menteni nemcsak a fremeneket, de még életben maradt szeretteit is.

Christopher Nolan azt nyilatkozta a Dűne: Második részről, hogy szerinte ez úgy viszonyul a 2021-es filmhez, mint A Birodalom visszavág az Egy új reményhez, a legelső Csillagok háborúja-epizódhoz. Ez pedig nem túlzás Nolan részéről, mivel az új Dűne a sok rajongó által a legjobbnak tartott Star Wars-filmhez hasonlóan emeli a téteket és komplikálja a történetet. Sőt, bizonyos szempontból inkább a legkomorabb, legsötétebb Csillagok háborújához, A Sith-ek bosszújához szerencsésebb hasonlítani a Dűne folytatását, mivel ez korántsem klasszikus mese, amelyben a hős győzedelmeskedik a gonosztevők felett.

A Dűne: Második rész még csak nem is sötét mese, hanem inkább tanmese, parabola arról, hogy a hatalom mit művel az egyénnel, ha az megízleli annak ízét.

A Dűnét már csak azért is nehéz adaptálni, mert annak első két könyve, nagyjából a regény kétharmada bevezetés egy nagyobb, eposzi méretű történethez, ilyen módon kevés akciót kínál. Bár az új adaptáció első részét sokan dicsérték, érződik rajta: Villeneuve is küszködött azzal, hogy ebből a regényből olyan filmet készítsen, amelynek van létjogosultsága a nagyvásznon, akár IMAX formátumban is. Persze amikor elszabadul a pokol, amikor a Harkonnenek megindítják az inváziót és megvalósítják az összeesküvés tervét, akkor lélegzetelállító a látvány és az akció, de a két és fél órából ez csak az utolsó harminc–negyven perc. Ilyen módon hiába fényévekkel jobb a végeredmény, mint David Lynch katasztrofális filmmonstruma esetében, Villeneuve 2021-ben még nem tudta teljes mértékben meggyőzni a közönséget, hogy a film a legalkalmasabb médium Frank Herbert klasszikusának az adaptációjához.

A Dűne: Második rész mintegy „kiszívja” a befogadóból ezeket a kételyeket már a nyitójelentben. Egy okos rajtaütésnek lehetünk a szemtanúi, amelynek keretében a fremenek és a Harkonnenek rohamosztagosai feszülnek egymásnak. Ez a rajtaütés pedig nem is annyira a cselekményvilágon belüli terv miatt tekinthető okosnak vagy inkább briliánsnak, hanem a rendezés minősége miatt. Villeneuve elképesztően profi módon építette fel a feszültséget akcióról akcióra, sőt kockáról kockára, így már ez a nyitójelenet berántja a nézőt, és nem is ereszti az utolsó snittig. A direktor pedig tartja ezt a magas színvonalat a több mint két és fél órás játékidő alatt, ezért ahogy a történet hősei nem menekülhetnek az elkerülhetetlen háború elől, úgy a befogadó sem szabadulhat a Dűne 2. intenzív sodrásától.

Denis Villeneuve persze eddig is bizonyította már, hogy ő nem puszta látványfilmes, hanem Nolanhez hasonló „kommerciális szerző”. Brit kollégájához és nagy tisztelőjéhez mérhető pályája elején Villeneuve is bűnügyi filmekkel és pszichothrillerekkel kezdte, elég csak a Fogságbanra, az Ellenségre és a Sicarióra gondolni. Ezek izgalmas és feszült zsánerfilmek, ugyanakkor komoly karakterdrámák bomlanak ki bennük, akár csak az Érkezésben és a Szárnyas fejvadász 2049-ben, amelyek az életműben nagyobb váltást jelentenek műfaji szempontból, hiszen utóbbiak már sci-fik. Villeneuve nem divatból veti meg a Marvel-filmeket, nála a szuperhősös történetekkel ellentétben a látványos összecsapások nem célok, hanem eszközök.

Persze egyáltalán nem érheti panasz egyik művét sem, ha harci koreográfiákról vagy akciójelenetekről van szó, sőt a Dűne: Második rész az életmű csúcsa ebből a szempontból. Mesterien komponáltak a közelharci összecsapások, legyen szó óriási fűszerkitermelő gépezet lánctalpai között az ellenség hátába lopakodó fremenekről vagy az előzetesekben sem titkolt kardpárbajról Feyd-Rautha és Paul között. Ez utóbbi különösen erős jelenet, bár nem különösebben explicit, de a döfések és az egymásnak feszülő pengék sercenése már csak amiatt is fajsúlyosabb bármelyik átlagos hollywoodi műfajfilmben látott vívásnál, ahogyan Villeneuve és operatőre, Greig Fraser megvalósították ezeket. Az állítás pedig ugyanígy érvényes a nagy tömegeket felvonultató csatákra is, bár ezekből keveset kap a mozinéző, de éppen ezért lenyűgözőek és szemkápráztatóak, főleg IMAX óriásvásznon.

A grandiózus jelenetek csak a Dűne: Második részének egy szeletét képezik, még ha iszonyatosan sűrű is a cselekmény, így fellélegezni is alig van időnk. De ettől a film nem válik fárasztóvá, mivel Villeneuve és írótársa, Jon Spaihts jól felosztották a cselekményt. Azaz a küzdelmek frontján folyamatosan emelkednek a tétek, ezek között pedig jut kellő idő arra, hogy az alkotók kibontsák a történetet és a karakterdrámákat. Inkább talán érdemes úgy fogalmazni, hogy még pont elég idő jut ezekre, mert a Dűne 2. egyetlen nagy hibája az, hogy óhatatlanul is át kell ugrania a regény azon cselekményrészeit, amelyek megtörnék az adaptáció ritmusát. Összességében viszont működik a sztori, amelyből kikerekedik ugyanaz a parabola, amelyet már Herbert is felvázolt alapművében.

A Dűne bár egyértelműen „megihlette” George Lucast, ez tagadhatatlan a kísértetiesen hasonló motívumok miatt, mégis, a Star Wars Herbert sci-fijének az antitézise. A Csillagok háborúja, legyen szó a klasszikus trilógiáról, az előzményfilmekről vagy a Disney-féle folytatásokról, általában arról szól, hogy a kiválasztott – jusson bármilyen mélyre is –, végül egyensúlyt hoz az Erőben, ami ebben a történetben azt jelenti, hogy az Erő sötét oldala jelentős hátrányba kerül (hogy ez valójában mennyire nem egyensúlyi állapot, az egy másik cikk témája lehetne). A Dűne, így Villeneuve adaptációja is elutasítja ezt a népmesei leegyszerűsítést, története inkább a 20. századi latin-amerikai forradalmakkal, sőt a Szovjetunió történelmével, illetve a cári Oroszország bukásával állítható párhuzamba. A Dűne 2. pedig ez által nemcsak a Star Wars, hanem a Dűne, az első rész antitézise is. Ha annak a nézése közben azt gondoltuk, hogy az elnyomott fremenek a „morálisan jók” a gonosztevő Harkonnenekkel szemben, akkor a folytatás kijózanít. Az arrakisi őslakosok ebben a sztoriban inkább a bolsevikokra, Che Guevara híveire vagy az iszlám fundamentalista terroristákra emlékeztetnek. Ez utóbbi analógia azért sem belemagyarázás, mert maga Frank Herbert is „dzsihádként” emlegeti a szent háborújukat, amit az Arrakis visszaszerzéséért akarnak indítani szentírásukra és próféciáikra hagyatkozva.

A Dűne: Második rész így tehát történelmi tanmese is, amely a zsánerkeretek között ugyan, de az ideológiailag motivált forradalmi akciót és erőszakot elemezi. Akár a valós történelemben, úgy ezúttal is nehéz egy idő után eldönteni, hogy kinek a pártján áll az igazság, egyáltalán létezik-e még olyan, hogy igazság, vagy a potenciális győztes határozza meg, aki a történelmet is írja.

Persze a Harkonnenek zsarnokok, ehhez nem fér kétség, főleg Feyd-Rautha, aki a teljes testi transzformáción átesett, abszolút átszellemült Austin Butler (Elvis) félelmetes (és zseniális) alakításában egy szadista őrült, az élet semmi számára, kiváltképp, ha az ellenségek kiirtásáról van szó. Ám a Dűne 2.-ben az a remek és félelmetes, hogy egy idő után a fremenek, a lázadók oldalán álló karaktereket, „hősöket” is Feyd-Rauthához és társaihoz hasonlónak kezdi el láttatni a film.

Természetesen ez a probléma a legérzékletesebben Paulnál jelenik meg, és Timothée Chalamet ennek a drámai fejlődésnek köszönhetően mutathatja meg ismét, hogy tud ő színészkedni, ha kap végre egy igazán érdekes szerepet. Ugyan az alkotók Herbert nyomán behoznak egy különleges „varázsitalt”, amely kihat azoknak a személyiségére, akik megisszák, de ez csak katalizátor. Valójában Paul látomásai, a borzalmas (lehetséges) jövő megpillantása és az ebből fakadó vívódás a karakter mozgatórugói. Ilyen módon akár Anakin A Sith-ek bosszújában – szintén víziók gyötrik, csak ott egyszerűbbek: szerelme halálának rémképei –, úgy a Dűne idealista főhőse is őrjítő helyzetbe kerül. Azaz tudja, milyen háborút szíthat, ha a forradalom élére áll, de ezzel kontrasztban azt is tudja, hogy ha nem cselekszik a jelenben, akkor lehet, hogy a Harkonnenek lemészárolják a szeretteit.

Tulajdonképpen az ő drámájában ott rejlik az a kérdés is, lehet-e az elnyomó ellen forradalmi erőszakot alkalmazni akár olyan áron is, hogy tömegeket mészárolnak le a lázadás sikeressége érdekében. Míg a Star Wars egyáltalán nem reflektált például arra, hogy hány ártatlan áldozata volt a Halálcsillagok elleni akcióknak (ezt a kérdést csak a Shop-stop Randalje teszi fel), addig a Dűne: Második rész ezt központi dilemmává teszi. Kész választ vagy válaszokat pedig nem ad, mert erről a nézőnek kell elgondolkodnia. Íme, az Oppenheimer után egy újabb (potenciális) blockbuster, amelyet a vetítés után nem fogunk elfelejteni, mint egy átlagos popcornfilmet, hanem lehet, hogy még napokig vitázunk rajta mozipartnerünkkel. Villeneuve igen is szembesíti azzal a mozinézőt, hogy háborúban és forradalomban nincsenek „jók” és „ rosszak”, mivel mindkét oldalon jellemzők a túlkapások, a rossz döntések, a vérengzések.

Valamit valamiért? Jobb ma megölni százezreket, mint hagyni, hogy holnap a zsarnokok legyilkoljanak milliókat? Valóban érvényes lenne a Sztálinnak tulajdonított mondás, hogy egy ember halála tragédia, millióké statisztika? Ezekre a dilemmákra nem lehet egyértelmű válaszokat adni, és szerencsére a film sem ad.

A Dűne: Második rész szembesíti minket ezzel a kényes kérdéskörrel, és a mű szó szerinti értelemben is ránk tekint, „a vesénkbe lát”, mivel a szintén nem egyértelműen pozitív vagy negatív hősnő, Zendaya remekül megformált Chanija majdnem a kamerába néz a film egyik szomorú, katartikus kulcsjelenetében. Ő ugyan nem kap olyan hangsúlyt a cselekmény során, mint Paul, a zseniális Javier Bardem Stilgarja, a kiváló Rebecca Ferguson által alakított Jessica vagy a Harkonnenek, mégis az egyik legfontosabb karakter, mert külső, kritikus pozíciót képvisel. Kritikus a próféciával, kritikus Paullal szemben is. Nem ért egyet az elnyomással, de a fanatikus lázadással sem. Józan és realista figura, aki éppen ezért nem tud megmozgatni tömegeket, mivel, mint arra a Dűne: Második rész is rávilágít, a tömegek nem az igazságra kíváncsiak, hanem arra, amit hallani akarnak, amire vágynak. Ismét csak: az emberi történelem is számos alkalommal bizonyította, hogy ez így működik sajnos, nem is kell messzire mennünk, hiszen Putyin is ezért képes az orosz nép jelentős hányadát az Ukrajna elleni agresszióhoz megnyerni.

A Dűne: Második rész tehát egyszerre látványos és gondolatébresztő alkotás, amelyet az Oppenheimerhez hasonlóan nem lehet csak úgy, másfél liter kólát szürcsölgetve és nachost majszolva „elfogyasztani”. Ugyanakkor joggal érheti az a kritika, hogy még így, a háromórás játékidőhöz közeli terjedelemben is felszínes a könyvhöz képest. Ez persze minden adaptációnál elkerülhetetlen, de a Dűne 2.-nél különösen érződik a probléma. Villeneuve és alkotótársa sokszor túl nagyokat ugranak a regény cselekményében. Egyik szereplő elindul egy nagyobb utazásra, majd nem sokkal később már csatában látható. Bizonyos karakterek pedig elnagyoltakká váltak az egyszerűsítések következtében.

Stellan Skarsgård Vladimir Harkonnenjének eredetije Herbertnél dörzsölt intrikus, aki még saját unokaöccseit is összeugrasztja, hogy megszilárdítsa az Arrakis felett a hatalmát. A filmben sajnos csak tömény undort kelt, nem sikerül megmutatni őt a maga komplexitásában. És bár Butler Feyd-Rauthájának az a pár igen erős jelenése hatásosan jellemzi a figurát, a regényben – persze ahhoz képest, hogy ott is egy szadista őrült – mégis többdimenziós negatív hős, a Dűne 2.-ben inkább egysíkú. De ismét csak megvédeni lehet ezen a fronton Villeneuve-t: választhatott, hogy ragaszkodik-e az eredeti sztorihoz vagy feláldoz dolgokat annak érdekében, hogy egy működőképes filmet alkosson. A Dűne: Második részt látva kijelenthető, hogy helyes döntést hozott. Műve hibáit és hiányosságait pedig fogjuk fel úgy: ezek is arra inspirálják a nézőt, hogy megismerkedjen Frank Herbert klasszikusával. Ugyanúgy nem fogja megbánni, ahogy azt sem, hogy jegyet váltott a Dűne folytatására.

A cikkhez felhasznált képek az InterComtól és az OutNow-ról származnak