építészet
Nem a mi hibánk, mi nagyon jók voltunk, de a tulajnak kell a lakás, úgyhogy ez van, itt már nincs többé maradásunk, menni kell. Persze kaptunk egy hónapot, hogy találjunk magunknak másik helyet, én mégis akarva akaratlanul elkezdtem azon töprengeni, hogy mi lesz, ha mégsem találunk semmit, és hontalanná válunk. Persze ennyire nem volt drámai a helyzet, mégis folyamatosan ott motoszkált a fejemben a gondolat, és elkezdtem más szemmel figyelni a környezetemet. Mint potenciális hajléktalan, szinte már megszállottként fürkésztem az utcákat, tereket, híd alatti részeket szélvédett helyek után kutatva, ahol, ha az élet úgy hozza, meghúzhatnám magam egy éjszakára. Az este hajléktalanszállókká átalakuló aluljárók nem tűntek túl vonzónak, de mi a helyzet a város többi részével, a felszínnel? Hol, és hogyan tudnak megpihenni a hontalanok, melyek azok a területek, ahol mi csak padokat látunk, de ők egy fedelet a fejük fölött, amely árnyékot ad, s az eső ellen is megvéd. Mindig is úgy gondoltam, hogy az emberi leleményesség határtalan, s szükség törvényt bont alapon képesek vagyunk új, korábban elképzelhetetlen funkciókkal is felruházni a körülöttünk lévő tárgyakat. De mi van akkor, ha a környezetünk ellenszegül, ha lelepleződik a leleményességünk, és szisztematikusan akadályokat gördítenek elénk?
Hogy jobban érthető legyen az, amire gondolok, szeretnék felidézni egy cikket, amit a The Guardianban olvastam. Az író megemlít egy fogalmat, ami elég találó megnevezés, a ‘defensive architecture’. Hogy mi is ez pontosan? Talán úgy lehetne lefordítani, hogy ’védelmi vagy védekező építészet’, de mégis ki ellen? Megint jönnek a törökök? Vagy talán a tatárok jelentkeztek be egy újabb „járásra”? Ha így is lenne, ez a fajta ’defensive architecture’ aligha nyújtana védelmet ilyesfajta támadás ellen, mivel itt inkább arról van szó, hogy a nemkívánatos egyéneket, azaz hajléktalanokat próbálnák kiszorítani a városiak perifériájából. Ez egy passzív agresszív védekezési forma, amelynek fegyvere az építészet. Globális jelenség, amely a világ nagyobb városaiban ütötte fel a fejét.
New Yorkban, Hamburgban, és Guanghzouban például öntözőberendezéseket installáltak egyes épületek elé, amelyek automata rendszereiknek köszönhetően nem csak a környező növényzet vízellátását biztosítja, hanem az esetleg ott megpihenő hajléktalanokét is, persze az utóbbiaknak inkább átok ez, mint áldás, mivel az emberi szervezetnek nem lételeme a csurom vizes ruházat. Ez a módszer még kevésbé agresszív védekezési formák közé tartozik, hiszen a város lakóit közvetlenül nem érinti.
Arra viszont már felfigyelünk mi is, ha egy parkban, vagy buszmegállóban, vagy csak az utcán pihenésre szolgáló padok egyikét száműzik, vagy lecserélik egy sokkal kényelmetlenebb típusra. Biztosan mindenki találkozott már azokkal a fém padokkal, amiken ha túl sokáig ülünk, a húsvéti kötözött sokára emlékeztető nyomokat vés bőrünkbe a rácsos szerkezet. Az ilyen kültéri ülő alkalmatosságok erősen csökkentik a város lakóinak is a komfort zónáját, azokról nem is beszélve, akik nem csak ülni, hanem alkalmanként aludni is szeretnének ezeken a padokon. Ehhez hasonló jelenségnek mondható a parkok bekerítése. Rácsos kerítésekkel vesznek körbe minden zöld területet, hogy növeljék a környékbeliek biztonságérzetét, távol tartva a kóbor állatokat, s a nemkívánatos egyéneket. Tehát, miután szuper kényelmetlenné varázsoljuk parkjainkat, hogy az otthontalanok biztos ne ott találjanak otthonra, be is kerítjük azokat, meghiúsítva az esetleges visszatérési kísérleteket, így egyre inkább a külváros felé szorítva ki őket, ahol elhagyatott épületekben, vagy nagyobb bevásárló központok környékén próbálják meghúzni magukat, több-kevesebb sikerrel.
Nem is olyan rég egészen kis országunkig elért a felháborodási hullám, amely Angliából indult, mégpedig egy Tesco áruház nem egészen emberbarát üzletpolitikája miatt. Az üzletlánc egyik épületénél ugyanis állításuk szerint az alkoholfogyasztás és az alkoholos állapotban való ücsörgés megakadályozása érdekében acél tüskéket helyeztek el a bejárat melletti beugró részen.
De ugyanez előfordult Manchesterben is, ott is hasonló visszhanggal. Az így elhíresült tüskéknek nincs hosszú életük, hamar felszedetik őket, vagy lelkes emberjogi aktivisták leöntik őket betonnal, de ettől még a probléma nem oldódik meg. Egy-egy ilyen extrém eset, és ezrek által aláírt petíciók sem képesek megállítani ezt a folyamatot, amely igyekszik elrejteni a szemünk elől a társadalom perifériájára szorultakat.
A művészeti is próbált tiltakozni az embertelen design elemek ellen, a német művész, Fabian Brunsing tervezett egy ’ fizetős padot’ amely, mint ahogy a neve is mutatja, pénzérmékkel működik. A pad felső részéből fém szegek állnak ki, amelyek fizetés után eltűnnek egy adott időre, így addig ülhetünk a padon, míg nem érzünk egy kis szúró fájdalmat a hátsónknál. Pont, mint a dokinál! A művész weboldalán lévő információk szerint 0,50 €-ért vehetjük igénybe a padot, s ez az összeg körülbelül annyi időre elég, hogy egy almát megegyünk rajta. Ez a szarkasztikus alkotás végül nem túl sikeresen teljesítette küldetését, mivel a kínai Shangdong tartományban nagyon jó találmánynak tartották, és a Yantai Parkot gyorsan tele is pakolták pénzes padokkal. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mit gondolnak erről a parkot látogatók, hiszen nem csak a hajléktalanokat érinti kellemetlenül, hanem az ott lakókat is.
Ez is azt mutatja, hogy a’ defensive architechture’ veszélyes tendencia, amit nem szabadna hagyni, hogy elterjedjen, mivel egy idő után majd azt vesszük észre, hogy nem csak a nem kívánatos személyeket űzi ki a közterekről, hanem minket, városlakókat is.
Egyébként mire megírtam ezt a kis történetet, új albérletet is sikerült találni, ahol még macskánk is lehet, úgyhogy most az aprókat gyűjtögetem, hogy kiülhessek a parkba ezen a szép napos délutánon.