PRAE.HU: Két évvel ezelőtt készült veled egy interjú, amiben Ottlik Gézát említetted, mint egy olyan írót, aki a „súlyt jelenti léted alján." A könyvben Lia is Ottlikot olvas. A mai fiataloknak mit jelent Ottlik világa?

Nem tudom, nem is biztos, hogy ismerik, de annak idején én is másképp olvastam. Viszont A regényről című írásában van egy mondat: „A regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából.“ Számomra ez nagyon fontos mondat – az egész esszé az –, de ez a mondat nem csupán azt mondja el, amit magam is gondolok a regényről, írásról, hanem azt is, amit a tabunak titulált témákról mondunk: meg kell szakítani a hallgatást.

PRAE.HU: Nemcsak Ottlik idéződik meg a regényben, hanem például a Tüskevár, meg kortárs művek is. Miért pont a Tüskevár?

A Tüskevár adta magát egy párbeszédben, ki akartam húzni először, végül maradt.

Lia számomra amolyan modern Tutajos, csak neki nincs ott a berek, a világos és egyértelmű szabályaival. Nincs átlátható, érthető világa, viszonyítási pontjai. A kortárs művek kapcsán rengeteget vitáztunk (meg nevettünk) Dávid Ádámmal, a szerkesztőmmel, hogy melyik művet hagyjuk cím szerint is benne, kell-e egyáltalán. Végül John Green maradt, a többit kidobtuk.

PRAE.HU: Eriknek miért van idegen neve (Wolfstein), mikor mindenki más „magyaros“ nevet kapott?

Wolfstein, azaz farkaskő. Lehúzza Liát, aki az elején ebédet visz a nagyijának… Utalás Hanika könyvére, a Soha senkinekre. Előrevetíti a regény cselekményét. A többiek neve is beszélő név egy kicsit: Mohácsi Máté, aki a végén a mailjével a „vészt“ okozza. Gergő meg Borbély, lecsupaszítja a valóságot, simábbá, egyszerűbbé teszi.

PRAE.HU: Kik hatottak még rád az írás során?

Tavaly készíthettem egy interjút Gregor Sanderrel ­– magyarul sajnos nem olvasható egy könyve sem –, de a személye és a könyve: a Was gewesen wäre (Mi lett volna) több szempontból is nagy hatással volt rám. Többek közt, arról is szól a könyv, hogy mi történik, ha felnőttként újra találkozik valaki az első szerelmével. Másrészt pedig a szexjeleneteket olyan természetességgel építi bele a regénye szövetébe, (miközben teljesen plasztikus leírások,) ami mintául szolgált a Kötéltánc jeleneteinek megírása során. Függetlenül attól, hogy az övé felnőtteknek szóló könyv. Bár nem hiszem, hogy kamaszoknak másképp kellene írni…

PRAE.HU: De a Kötéltánc erőszakról is szól…

Igen. Arról is.

PRAE.HU: „Azóta tudom, hogy síkosítót kell használni. Meg, állítólag szerelmet." Versus: „egy pillanatra elhittem, tényleg elhittem, hogy valaki szeret. Csak úgy, magamért.” Lia végül elhitte. Sokat hallunk a mai fiatalok szexuális problémáiról. Hogyan tudjuk, ha tudjuk ebben őket ma segíteni? 

Nem, Lia nem hitte el. Pont ebben rejlik a tragédiája, hogy nem hiszi el, hogy ő is lehet Júlia. Banális a válaszom a kérdésedre: őszinteséggel. Önazonossággal.

Régi, kedvenc példám, amikor a kis ötödikeseknek magyaróra előtt felvilágosító órájuk volt a védőnővel. Bennük maradtak a kérdéseik. Azt találtuk ki, hogy személyes kérdést nem tehetnek fel, de mindenre válaszolok, vagy legalábbis megpróbálok. Elment az egész óra, de amikor a végén kiböktem, hogy a „tananyag”, azaz Janus Pannonius is írt erotikus verseket, másnap a fél ötödikes évfolyam Janus Pannonius-kötettel rohangált, és felháborodva kérték rajtam számon az állításom. Szerintem azóta is értik a metafora, szimbólum és allegória fogalmát.

Én hiszek az őszinte beszédben, az őszinte írásban. Ezzel tudunk segíteni, hogy odafigyelünk, meghallgatunk és válaszolunk. Akkor, amikor ők kérdeznek. A munka megvár, a kamaszaink, gyerekeink nem.

PRAE.HU: Honnan a blogforma? Miért az?

Kezdetben kísérleteztem más elbeszélői hanggal, módszerrel, de nem működött. Ez viszont igen. Az egyetlen rizikó abban volt/van, hogy az olvasóban esetleg nem tudatosul, hogy egysíkú, egy nézőpontú az elbeszélés, tehát kétségbe kell vonni az ítéletek, megállapítások hitelét. Ezért került a fülszövegbe a „torz tükör“.

PRAE.HU: A megfelelés a szülőknek, a  vidéki polgári világnak, és a fiúnak, akinek egy „normális" kirakat lány kell... Mit gondolsz a megfelelésről? Kinek akarnak/tudnak a mai gyerekek megfelelni?

Őszintén remélem, hogy saját maguknak. De szerintem nincs már vidéki polgári világ. Rengeteg, homlokegyenest ellenkező inger éri a fiatalokat, elég, ha csak a virtuális valóságot nézzük, a hétköznapokról szót sem ejtve, amiben mi felnőttek sem bírunk sokszor eligazodni, pedig nekünk még van „súly a létezésünk alján”.

Nemrég ért véget az Író Cimborákon a Szószerelő projekt, amit Kertész Edinával szerveztünk, szerkesztettünk. A középiskolások dolgoztak együtt felnőtt írókkal, költőkkel. A diákok kiálltak magukért, a véleményükért, miközben kreatívak és kooperatívak maradtak. Szinte sajnáljuk, hogy véget ért. És nem csak mi, felnőttek...

PRAE.HU: Miért írtad meg a Kötéltáncot?

Hálás vagyok a kérdésért, mert így meg tudom köszönni, azoknak, akik elindítottak az írás felé. Egyrészt Tasnádi Emesének, aki 2013 tavaszán megkérdezte, hogy írok-e valamit a függőségről az Író Cimboráknak. Dóka Péternek, aki elolvasta azt az írást, és az első reakciója az volt, hogy „tehetséges vagy“. Én meg elhittem, pedig aztán szétszedte a szöveget. Dian Vikinek, aki komolyan vett, amikor előálltam a regény ötletével, és számon is kérte rajtam. És Pacskovszky Zsoltnak, egyrészt egy, a Szabadesésről szóló interjúban elhangzott mondatáért, másrészt neki mutattam meg, a kiadón kívül a kéziratot. Ő írta a könyv ajánlóját is. És végül, de legfőképpen Rét Vikinek.

Egyiküknek sem fogom tudni eléggé megköszönni.

PRAE.HU: Min dolgozol most?

Egy újabb regényt ígértem a Mórának: nagyon foglalkoztat Ofélia alakja, azt látom, a mai fiúk, férfiak mintha mind töprengő Hamletek lennének. De maga a sztori sokkal izgalmasabb. Alig várom, hogy végre írhassam. Remélem, a nyáron lesz rá időm, de hogy könyv lesz-e belőle, azt majd a kiadó eldönti.

Illetve készen van már AligPötty első része, ami nem meseregény, hanem sorozat. És van egy másik tervem: csajos és gusztustalan. Most azt írom épp, egyelőre különféle cetlikre, teljesen agyament, a sok komolyság után nagyon élvezem.