bezár
 

színház

2015. 10. 15.
Harminc ember A konyhában
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Napi kétezer adag. Az sok? – kérdezi ingerülten A konyha című darabban az egyik szereplő. A válasz maga a történet. Szakácsok, cukrászok, pincérnők, séf, takarító és a tulajdonos, különböző sorsok, különböző karakterek, különböző származás, de egy közös cél: a vendég a lehető legjobban érezze magát az étteremben. A Pesti Magyar Színház évadnyitó premierjére az új igazgató, Zalán János a brit kortárs szerző, Arnold Wesker művét választotta.  

A konyha dolgozói minden tőlük telhetőt – néha erőn felül is – megtesznek, közben pedig próbálnak boldogulni, boldognak lenni, nem megbolondulni. Utóbbi nem sikerül: főhősünk, Peter szerelmes. Választottja, Monique nem elég, hogy "házinyúl", még férjes asszony is. Tanúi vagyunk szakács és pincérnő romantikus évődéseinek, civakodásainak, ám amúgy is viharos viszonyuk – eleget téve a színházi elvárásnak – hamar drámába csap át, miután a nő nemhogy nem mondja meg férjének, hogy válni akar, mert terhes lett Petertől, hanem kiderül, a tudta nélkül vetette el gyereküket. Ez kiveri a biztosítékot – a rendező Lengyel Ferencnek köszönhetően, szó szerint. Ráadásul keretbe foglalja az előadást: szakács az első jelenetben megszereli az elektromos foglalatot, lőn fény, a végén pedig tényleg kimegy a biztosíték, a konyha sötétbe borul. Peter meg kiborul, konyhakéssel kiront a vacsorázó vendégekhez, nyílt színen próbál öngyilkosságot elkövetni, felvágja az ereit, de túléli.

Szkéné színház

A teret látványosan betöltő konyha mögött a nagy ablakokat árnyjátékokra használják. Végig látható, amint árnyakként látszódó emberek az asztaloknál esznek-isznak, a pincérnők felszolgálnak, és a csúcspontnál, ahogy a főhős, kezében a késsel ámokfutásba kezd, le-föl rohangál az asztalok között, hogy az árnyképből kibontakozva, hús-vér emberként előtűnjön a színpadon. Az erős látvány egyébként nem véletlen, a díszlettervező, Szabolcs János elsősorban filmes munkáiról ismert.

Az előadás a konyhatulajdonos, Eperjes Károly nagyjelenetével zárul: a parancsolgató, tekintélyelvű főnökből egyszeriben megtört roncs lesz tulajdona romjai fölött – még a plafon is rászakad. Játékát csak dicsérni tudom, eltalálja, nem játssza túl a zsarnokfőnököt, kimért megjelenése a színen valóban tekintélyt ébreszt. A többiek is hozzák a magukét. Tordy Géza egyetlen jelenetbe ugrik be, konyhai maradékot kunyeráló hajléktalant alakít hitelesen. Tetszik a két szerelmes energikus játéka: Balsai Móni főhősnőként itt is feltűnő jelenség (ahogyan a Rókatündér című mozifilmben is az volt), Takács Géza hitelesen adja a szerelem sötét vermébe esett és az ipari mennyiségben megfőzött ételekbe belefáradt, reményvesztett konyhai dolgozót. A mellékszerepekben is találni jól ismert neveket és jó teljesítményeket: Kálid Artúrét, Hunyadkürti Istvánét, Yu Debinét, Benkő Nóráét vagy Gáspár Katáét.

Ez utóbbit a nyáron szerződtette a színház, a napokban megjelent interjújában mesélt A konyháról – a Színművészetiről kikerülve, ebben szerepel először a társulattal: „Egyszerre harmincan vagyunk fent a színpadon, az egész olyan, mint egy jól működő hangyaboly, ahol mindenki tudja a dolgát, és közben folyamatosan figyel a másikra. Sokszor csak két-három szót intézünk a másikhoz: Három csirkecomb! – kiáltjuk, ezért a végszavazás teljes koncentrációt igényel. A darab mondanivalója sokrétű: benne van az egész élet, a konyha a társadalom miniatűr modellje. Kérdések sorát veti fel: Hogyan képes együtt dolgozni a sokféle országból verbuválódott csapat? Mennyire húzunk szét? Egy ember meg tud őrülni úgy, hogy senkinek sem tűnik föl? Vagy esetleg nem is akarják észrevenni a többiek a szétesését?"

Eltalálják a zenét is. Nincs sok betétdal, de azok mind ütősek, és nem csak azért, mert többször is dobzene az aláfestés, ahogy kedvenc részem alatt is: a dobok egyre gyorsulnak, egyre hangosabbak, az elkészült fogások futószalag módjára érkeznek a kiadó részbe, ahonnan az uniformist viselő, csinos, de fásult arcú pincérnők egy pördüléssel, egyre sietősebben, mégis teljesen egyformán veszik át a tányérokat. Jó rendezői megoldás, hogy az uniformizálás ellentéteként, a munkába érkezéskor megjeleníti a lányokat utcai ruhájukban, pillanatokra megmutatva különböző egyéniségüket. Közben szépen adagolva, folyamatosan elhangzanak olyan életbölcsességek, mint: „Ilyen az élet, bébi! Mindenkinek igaza van." A darabot harminc évvel ezelőtt éppen a Magyar Színház épületében mutatta be az akkori Nemzeti Színház. London, szerte a világból ideérkező és letelepedő, étteremben dolgozó külföldiek, szerelmi csalódás – mindez ma is nagyon aktuális!

 

Az előadás vakok és gyengénlátók számára akadálymentesített, mobilalkalmazás és audionarráció segítségével. Az élményt teljesebbé teszi, hogy nemcsak a színészek beszédét hallják, de a narrációval "képet kapnak" a színpadi mozgásokról, a vizuális megoldásokról és a szöveg nélküli jelenetekről is.

 

Arnold Wesker: A konyha

 

Marango: Eperjes Károly

Monique: Balsai Móni

Peter: Takács Péter

Magi: Jegercsik Csaba

Max: Szűcs Sándor

Bertha: Tóth Éva

Frank: Hunyadkürti István

Alfredo: Tahi József

Hans: Pavelits Béla

Kevin: Gémes Antos

Gaston: Kálid Artúr

Michael: Tóth Sándor

Nicholas: Ágoston Péter

Paul: Fillár István

Raymondo: Rancsó Dezső

Chef: Yu Debin

Anne: Benkő Nóra

Dimitri: Horváth Illés

Főpincér: Szatmári Attila

Csavargó: Tordy Géza

Mangolis: Szőke Richárd

Molly: Figeczki Vanda

Violet: Bede Fazekas Anna

Winnie: Kadlót Zsófia

Hettie: Schmidt Sára

Gwen: Kiss Anna Laura

Daphne: Gáspár Kata

Cynthia: M. Simon Andra

Betty: Tóth Zsuzsanna

Jackie: Farkas Nóra

 

Díszlet: Szabolcs János

Jelmez: Kovács Yvette Alida

Mozgás: Gyenes Ildikó

Zene: Vecsei László

Dramaturg: Deres Péter

Videolátvány: Török Marcell

 

Rendező: Lengyel Ferenc

 

Bemutató: 2015. október 2.

Pesti Magyar Színház

 

Fotó: Zsigmond László

nyomtat

Szerzők

-- Kiss Annamária --

Független újságíró vagyok. Történelem és francia nyelv szakos bölcsészként végeztem, tanulmányaim során újságírással is foglalkoztam. A Prae-nek 2015 óta rendszeresen írok színikritikát. Külső munkatársként dolgozom a Glamournak. Blogom: My Little Walhalla. Mottóm: a kultúra nem hab a tortán, hanem maga a torta.


További írások a rovatból

avagy A spacio-temporalitás liminalitásának reprezentációja David Greig Prudenciájának Kovács D. Dániel által teremtett színpadi víziójában...
Hodászi Ádám: Kikönnyítve című drámája az Apertúra Bázison
Bűn és bűnhődés az Örkény Színházban
Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza az Örkény Stúdióban

Más művészeti ágakról

irodalom

Hegymegi Flóra és Horváth Florencia beszélgetése a Kötetlenül sorozat keretében
George Miller: Furiosa – Történet a Mad Maxből


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés