bezár
 

film

2015. 10. 27.
Lenyűgöző ellentétek szigete
TAIWAN DOX – Tajvani Dokumentumfilm Napok a Toldi és a DocuArt mozikban október 29-31. között
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Lenyűgöző ellentétek szigete Október 29. és 31. között kerül megrendezésre a Toldi Moziban és a DocuArtban a Tajpej Képviseleti Iroda és a Palantír Film Alapítvány által szervezett TAIWAN DOX (Tajvani Dokumentumfilm Napok). 

A hongkongi filmipar előretörése miatt hanyatló tajvani filmgyártás a '80-as években lendült fel újra, nagyrészt a tajvani új hullám alkotóinak (Edward Yang, Hou Hsziao-Hszien), később pedig az ún. 7-Up generációs rendezőknek (Yee Chin-Yen, Ang Lee) köszönhetően. Mindeközben a dokumentumfilm-készítés is fejlődött, és az elkészült alkotások már nem a társadalmi kérdéseket bagatellizáló uralkodó osztály szócsöveiként működtek, hanem az új generációt lépviselő fiatal alkotóknak köszönhetően egyre kifejezőbben dolgozták fel a valós, szociális problémákat, és egyre életszerűbb karaktereket helyeztek a középpontba. Erre jó példa a '90-es évek egyik legismertebb tajvani dokumentumfilm-készítőjének, Dong Cheng-liangnak a munkássága is, aki a társadalmi ellentéteket mutatta be egyre kifinomultabb eszközökkel. Cheng-liang a Tajvan és Fucsien között fekvő Kinmen szigetén született, ami miatt örök kívülálló maradt, így Tajvantól elidegenedve tudta bemutatni a kinmeniek helyzetét, és az esetlegesen felmerülő belső, társadalmi feszültségeket.

Tajvani Dokumentumfilm Napok

A 2000-es években aztán a tajvani dokumentumfilmekben is egyre gyakrabban alkalmaztak játékfilmes megoldásokat, ez a hatás pedig fordított irányban is működött, ugyanis a tajvani dokumentumfilmek stílusváltása nagyban hozzájárult a játékfilmgyártás fejlődéséhez.

A kétévente megrendezésre kerülő Tajvani Dokumentumfilm Napokon bemutatott filmek átfogó képet adnak az ország múltjáról és jelenéről, kulturális sokszínűségéről, politikai, társadalmi berendezkedéséről és történelméről, lakosságának belső világáról, és a legfiatalabb generációknak a hagyományokhoz fűződő viszonyáról is.

A filmkínálat legmegrendítőbb alkotása talán Yin Tzan-tze Nagymamám hajtűje című műve, ami eredetileg házi családi videónak készült. A rendezőnő később döbbent rá arra, hogy az elejtett mondatok, a privát emlékezet számára rögzített felvételek mögött milyen egyetemes tanulságokkal bíró tragédia húzódik, aminek rokonai története ugyan csak egy részletét illusztrálja, azonban ennek ellenére jól szemlélteti a közel 600.000 család életében végbemenő tragikus változást. A rezignált, sőt, kifejezetten békés hangú elbeszélők szavaiból kirajzolódnak a száraz történelmi tények: 1949-ben, a kínai polgárháborút követően a Chiang Kai-shek vezette, legyőzött nacionalisták Tajvanra kényszerültek visszavonulni, közel 600.000 katonával, akik attól kezdve mintegy negyven éven át nem térhettek vissza a hazájukba, és nem találkozhattak, sőt, még csak levelet sem válthattak otthon maradt hozzátartozóikkal.

Yin Tzan-tze filmjét áthatja a személyesség: végig egyértelmű, hogy saját családja története képezi a film alapötletét, és szülei szerepelnek a filmben, akik inkább beszélnek a lányukhoz, mint a nagyközönséghez, azonban ez nem válik az igazmondás akadályává, és úgy tűnik, a történések spontán módon, rendezői beavatkozás nélkül bontakoznak ki, ő maga pedig aktív, a történéseket befolyásoló szereplőként még a közös, családi eseményeken sem jelenik meg. Mindvégig egyértelmű tehát, hogy szülei történetét látjuk, és a rendező generációja legfeljebb csak megfigyelőként lehet jelen.

Az intim családi perspektívát Yin Tzan-tze nem száraz statisztikai adatok, történelmi tények közlésével tágítja ki, hanem az önmagukról gondoskodni képtelen veteránokat ellátó otthonban készült felvételek, illetve a volt katonákkal – köztük édesapja egyik legjobb barátjával – készített beszélő fejes interjúrészletek közlésével. A mesteri szerkesztésnek köszönhetően ezek az elemek mindig a legmegfelelőbb pontokon tágítják a perspektívát, és mindig a legjobbkor mutatnak rá arra, hogy az egyéni tragédiák egy nagyon is egyetemes egésznek a részei, és a rendező hozzátartozóinak a története csak egy példa arra, ami közel 600.000 családban végbement. Nagyon megrendítő látni a felvételeken a járni, sőt, egyedül nem egyszer felülni is képtelen veteránokat, akik közül sokan a határok megnyílása után sem juthattak haza, mivel negyven év elteltével már egyszerűen nem voltak olyan fizikai állapotban, hogy akár egyszer is hazalátogathassanak.

Yin Tzan-tze filmje többek között azért is ennyire erős, mert egyáltalán nem egyoldalú, és nem dramatizálja túl a bemutatott történeteket: a felesége halálán zokogó dalszerző mellett többször látunk olyan, mindkét karját elvesztett veteránt is, aki végtagjának megmaradt csonkjaival önfeledten szájharmonikázik.

A Nagymamám hajtűje nagy ívű, egyetemes alkotás, ami megkísérel választ adni arra is, hogy a fiatalabb családtagok számára miért fontos elődeik múltjának feldolgozása, hogy a tragédiák okozta sebek ne öröklődjenek úgy generációról generációra, mint egy anyákról gyermekükre szálló hajtű.

Ting-fu Huang Sárga doboz című 2006-os filmje a Nagymamám hajtűjéhez képest sokkal egysíkúbb képi megoldásokkal, nem egyszer rögzített kameraállásokkal dolgozik. A statikus megoldásoknak azonban atmoszférateremtő jelentőségük van, és a Tajvan egyik autópályája mellett dolgozó, lenge öltözékben bételdiót és egyéb harapnivalókat, illetve frissítőket áruló lányok egyhangú, monoton munkanapjait hivatott minél érzékletesebben bemutatni. A kamera nem egyszer olyan, mintha a kint dolgozó lányt bentről figyelő társának az unott, elmélázó, az ehhez hasonló szituációt unásig ismerő tekintete lenne, akinek a figyelmét már nem tudja felkelteni egy-egy lefékező autó vagy ügyetlen bók. A rendező nem egyszer elidőz a puritán fülke egyszerű berendezési tárgyain, vagy a bolt üvegfalain, illetve a bent rekedt legyeken, érzékeltetve a lányok bezártságát és kilátástalanságát. A rendezői narratíva meghatározó eleme az is, hogy a szereplők végig névtelenek maradnak, és egyikük karaktere sem rajzolódik ki előttünk, nem ismerjük meg őket jobban, mint egy bételdiót vásároló, a fülkénél esetleg naponta megálló autós.

Az Osztálytársak című 2009-es film különlegessége, hogy inkább az ismeretterjesztő, mint a kreatív dokumentumfilm műfajába sorolható, ugyanis a rendező, Wu Shwu-Mey oktatásügyi aktivista saját kísérleti integrált oktatási módszerét és annak közel húsz év távlatából megfigyelhető eredményét mutatja be. Shwu-Mey profi stábbal dolgozott, így az alkotásban igen figyelemreméltó képi, illetve szerkesztési megoldásokat figyelhetünk meg. A film a rendező által kidolgozott módszer szerinti óvodában, illetve általános iskolában tanult diákok élettörténetét mutatja be húsz év távlatából. A kialakított osztályok különlegessége az volt, hogy a tanulók harmada fogyatékkal élő gyermekek közül került ki. A régi, tanórákon készült felvételek és a volt tanulókat bemutató, jelen idejű portrék nagyon jól kiegészítik, nem egyszer magyarázzák egymást, és egyértelműen kiderül, hogy az „egészséges” diákok a módszernek köszönhetően sokkal elfogadóbbak lettek, könnyebben tudnak segíteni egymásnak és másoknak, míg a speciális nevelési igényű tanulók jóval könnyebben beilleszkedtek a társadalomba, ma már mindannyian értékes munkát végező dolgozó emberek. Az pedig valamennyi diákban közös, hogy mindannyian úgy emlékeznek vissza az együtt töltött évekre, mint életük egyik legszebb és legharmonikusabb időszakára, amelyből rengeteget tanultak.

A Tajvani Dokumentumfilm Napokon még számtalan érdekes témával foglalkozó, figyelemre méltó filmet láthatnak az érdeklődők, többek között a japán megszállás időszakának tajvani popzene iparáról, baseball rajongó gyerekekről, vagy éppen az igazi mély barátságról, testvéri gondolkodásról. A rendezvény valamennyi vetítése és programja ingyenes, az eseményt pedig szombat este egy tajvani zenét játszó DJ zárja.

Részletek a facebookon, valamint a Toldi mozi és a DocuArt honlapján.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Izsó Zita --


További írások a rovatból

David Wark Griffith: Letört bimbók
Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség
Interjú Halász Glória filmrendezővel nyitottságról, szerzőiség és hitelesség egyensúlyáról, valamint az önmagunkba vetett hitről

Más művészeti ágakról

Erdély Jakab: Anyád hogy van? Diplomakiállítás Dr. Geréb Ágnes életéről
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Más ország, más fények Más ország, más fények
Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről
színház

Győztes játszma Győztes játszma
Beszélgetés Nagy Józseffel a kortárs tánc alakulásáról, iskolákról és lehetőségekről, kétlakiságról és a fiatalok helyzetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés