A kertelemek többsége az ókorban is megtalálható volt, azonban a reneszánsz kertszervezés néhány alapvető dologban mégis más. Kert és ház például sokkal szorosabb egységet alkot. Előbbi mintegy bevezeti az embert a házba, így a kettőt mindenképpen egységben, lehetőleg együtt kellett megtervezni. A későbbiekben nagy jelentőséggel bírt az is, hogy lehetőleg egy ember tervezze a kertet és a villát.

A közös főtengelyre épített kert és épület között látványos kötelékek is voltak: gyakran ismétlődtek meg a homlokzat formai elemei a kertben, vízszintes síkra vetítve. A kert, akár a homlokzat, egy felület: az utak ennek művészi tagolásai és díszei, nem funkcionális szerepük a legfontosabb. Az utak számtalanszor járhatatlanul szűkké váltak, mutatva ezzel elsődleges esztétikai szerepüket. A kert és a ház közös tengelyének kulcsszerepére a kert formája és az ültetett növények egyaránt rájátszottak. A tengely vezeti a tekintetet, ami rendszerint egy szobron, egy kiemelt virágon, esetleg egy szökőkúton nyugszik meg.

A kertet falakkal vették körül, határolták le. A tengelyek legvégén így falfülke, esetleg rácsozott kitekintő ablak helyezkedik el, néha kis szoborral, általában vízzel, csobogóval. A szobrokat egyébként is nagyon szerették, már a reneszánszban kialakulnak olyan kertek, melyek tulajdonképpen szoborparkok.


Zöld növények: nem csak a szemnek

A főtengelytől távolabb eső területek kevésbé hangsúlyosak, oda kerülnek a „haszonnövények”: gyümölcsösök, zöldséges kertek, szőlőlugasok. A korai reneszánszban több a gyümölcsös, zöldséges, jól láthatók, a díszkert pedig még picike. Később, különösen a tehetős kerttulajdonosok kertjeiben megfordul ez az arány: a díszkert egyre nagyobbá válik, az egyre kisebb gyümölcsöst pedig próbálják elrejteni. Ugyanaz a kérdés vetődik fel, mint egy mai kert tervezésekor: eldugjuk-e, avagy hangsúlyozzuk, kiemeljük a zöldségeket?

Kedvelt növény a ciprus, borostyán, babér, citromfa, tiszafa. Főként olyan növényeket választottak, melyek eleve geometrikus formájúak voltak, vagy jól tűrték a nyírást, alakítást, hogy belepasszoljanak a szabályos idomokba. A szabályosra nyírt gyepfelület, a jól alakítható buxussövények voltak a leggyakoribbak.


Teraszok, lépcsők

A tereprendezésben nagy előrelépés történt a reneszánsz idején. A középkorban igyekeztek elegyengetni a kert felszínét, amennyiben lehetséges volt, akár teljesen vízszintesre, vagy enyhén lejtősre alakítani a területet. A teraszos kialakítást kizárólag a növénytermesztésben, a haszonkertekben alkalmazták.

A reneszánsz kezdetén az enyhe emelkedésű felszínt részesítették előnyben, ahol a magasabban fekvő, jó kilátást nyújtó villához alig észrevehetően emelkedő úton lehetett eljutni. Később azonban észrevették és kihasználták a teraszos kertkialakítás nyújtotta lehetséges esztétikai előnyöket. Ugyan az antik kertekben is alkalmaztak már teraszokat, de ezek az épületekkel nem tudtak szoros egységet képezni, ami a reneszánszban megoldottá vált. Látványos különbség, hogy az ókori kertekkel ellentétben a reneszánsz kertművészetben a teraszokat összekötő lépcsőket nem próbálták elrejteni, épp ellenkezőleg: díszítésként használták fel őket. A lépcsők hangsúlyosak, hatásos díszítő elemekké váltak, a támfalakban, lépcsőkben meg lehet ismételni a villaépület homlokzati díszítő elemeit: oszlopokat, pilléreket, fülkéket, szobrokat.

A teraszos kerttípust először az ismert reneszánsz építész – Bramante – alkalmazta a Belvedere kastély kertjében, melynek impozáns jellegét ma már sajnos csak elképzelni tudjuk a leírások alapján, mert a későbbi átépítések során sokat változott.

A Róma közelében elhelyezkedő Tivoliban található a Villa d’Este épület kertje, az első olyan igazán lenyűgöző kert, ami a reneszánsz kertek sajátosságait mutatja ma is, bár már nem teljesen olyan, mint megépítése idején. A Villa d’Este 1550-ben készült, Ippolito d’Este bíborosnak. Az épület viszonylag egyszerű építészeti formái mellett a gyönyörű kert még jobban érvényesül. A villa egy hegy magaslatán áll, előtte meredek lejtő terül el, alatta a közel sík területen a hatalmas kerttel. A hegytetőt és a sík területet óriási támfalakkal övezett teraszok kötik össze, a fő tengelyt adó legnagyobb út és a kisebb utak négyzet alaprajzú felületekre osztják a kertet.

A kert monumentalitását mutatja, hogy saját kútmestere volt Tommaso da Siena személyében, akinek nevéhez több reneszánsz kert vízi létesítményeinek megalkotása fűződik. Rengeteg szökőkút, vízfüggönyös barlangok, vízesések, vízoszlopok és egy víziorgona gazdagítja az elképesztő kertet, amit Pirro Ligorio nevű építész tervezett az épülettel együtt.


A „lovagias” franciák növénnyel is hímeznek

Az Itáliából kiinduló reneszánsz nem marad elszigetelt jelenség, idővel kiterjedt egész Európára: az egyes országokban helyi sajátosságokat felmutatva jelentkezik az építészetben és a kertépítészetben egyaránt.

Franciaországban például nem alakult ki a villaépítészet. Az akkori politikai viszonyok miatt a középkori vár típusa maradt fent, habár a dekoratív elemeket átvették Itáliából. Meglepő módon a lovagi kort, a lovagi eszményeket konzerválták a kultúra minden területén, aminek érdekes következményei voltak. A várakat például továbbra is várárok vette körül, így igen sajátos kert alakult ki: a nagyobb kertek a várfalon kívül voltak, melyeket kapun és hídon keresztül lehetett megközelíteni. A kezdetben talán korlátnak tűnő adottságot később a kertek részeként használják fel, s a várárokból óriási díszítő vízfelületeket hoznak létre. Aztán a vár tartozékai, mint a bástyák, várfalak, saroktornyok már csak díszítő elemek maradnak, a vizesárok is csak esztétikai szerepet tölt be, de ezekkel az elemekkel kialakul a sajátos jegyeket hordozó francia reneszánsz. Ami még lényeges: az itáliai léptéket túlnövik, minden nagyobb, mint Itáliában, főként a kert teraszainak, felületeinek nagysága.

Franciaországban teljesedik ki az egyes kertrészek – parterre-k – kialakításának hímzéses jellege. A beültetett növényekkel gyakorlatilag hímeznek: íveket, bástyákat, oszlopokat, ablakokat nyírnak az élő növényanyagból, amit főként buxussal lehet megtenni.


A szép, zöld, angol gyep

Angliába későn érkezik a reneszánsz. Itt is sokáig uralkodnak a középkori formák: várárkok, bástyák, tornyok. A szigetországra jellemző reneszánsz sajátossága mi lehetne más, mint a kertekben megjelenő teniszpályák?! Ekkor jön át Franciaországból a játék divatja, és angol sajátosságként a kertekben egyre gyakrabban jelenik meg a teniszezésre elkülönített gyepes tér, sövénnyel lehatárolva. Jellemző még, hogy az angol hajósok egyre gyakrabban hordanak haza idegen földrészekről idegen növényeket, ami fellendítette a tengeri hajózást. A kertkultusz meglétét jelzi, hogy Francis Bacon filozófus is sokat ír a kertkialakításról. Írásai egyikében a növényzetből legtöbbre becsüli a szép, rövidre nyírt gyepet, ezzel is hozzájárulva Anglia mindig zöld, rövidre nyírt, ápolt, tökéletes gyep imázsához.


Varázslatos magyar kert

A budavári királyi palota déli oldalán, az úgynevezett Olaszbástya, vagy Rondella szomszédságában megmaradt egy pici, bűbájos kert, mely ma is őrzi az egykori reneszánsz kertszerkezetet, és annak varázslatos hangulatát. Az apró, falakkal körülvett, védett hely, kicsi kúttal, különleges növényekkel egyenesen az építtető, Corvin Mátyás korába repít vissza, akinek a reneszánsz kertépítészet magyarországi elterjedésében is jelentős szerepe volt. Mátyás humanista, művészetekre fogékony gondolkodásának és itáliai kapcsolatainak köszönhetően az országban korán, és erőteljesen virágzott a reneszánsz kultúra. Saját, Itáliából jött udvari főépítésze, Chimenti Camicia tervezte többek között az akkori budai királyi palota továbbépítését, és a visegrádi várat is.

A budavári épületegyüttes nyugati és déli oldalán Chimenti Camicia által tervezett impozáns kertek terültek el, az udvar egyik traktusa alatt ciszternát létesítettek, ami táplálta a kutakat, vízi létesítményeket. A ciszterna fölött, mint egy zöldtetőként helyezkedett el Magyarország egyik függőkertje a kevés közül.

Valószínűleg ehhez, az úgynevezett titkos kerthez – giardino segretóhoz – kapcsolódhatott a délnyugati szárnyban elhelyezkedő királyi magánlakosztály.

Mátyás művészetpártoló gondolkodása halála után is követendő példaként, útként maradt fenn, hatással volt II. Ulászló királyra, Bakócz Tamásra, a Szapolyaiakra, a Báthoriakra és a kor mecénásaira.