bezár
 

zene

2016. 02. 03.
Csak így tovább
Pannon Filharmonikusok: Fiesta y siesta. 2016. január 22. Müpa
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Újabban sokat dicsértem a PFZ-t és utálom ismételni magam, ám ezúttal olyan zenei élményben volt részem, hogy bárhogy is ódzkodom tőle: nem maradt más választásom. Kompenzálásként kulturális különbségekről meg überelésről is szó lesz írásomban.

Ugyan voltam a PFZ karácsonyi koncertjén Pécsett, ám akkor úgy döntöttem, hogy nem írom meg. Nem mintha nem lett volna kiváló, egyszerűen abba a kategóriába esett (mármint részemről), amiről nem sokat lehet azon kívül elmondani, hogy káprázatos. Na meg az esemény intimitása: az ilyen bensőségekről jobb nem írni.

Aztán az év első budapesti PFZ-koncertje előtt elég nagy dilemmában voltam, mivel a műsor különösnek, és ettől meglehetősen izgalmasnak látszott, megfejelve egy művel, amire nem szívesen vállalkozom önként. Végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatom az estét, és nagyon jól döntöttem.

A véletlen úgy hozta, hogy régi angol cimborámmal mentem a koncertre, akivel egykor, még egy luxemburgi utcazenélés alkalmával ismerkedtem össze, majd Magyarországra költözött, ahol egy este agyonverték a taxisok, és akkor eltűnt egy pár évre. Nemrég visszaköltözött Budapestre, és azóta néha elhívom egy-egy klasszikus koncertre, mivel tudom, hogy zenél, ám meglehetősen hiányos releváns ismeretekben: az első közös élményünkön volt például először klasszikus koncerten.

Amellett, hogy egyébként a barátom, több szempontból is hasznos a jelenléte. Egyrészt nyelvgyakorlás. Másrészt segít kiszakadni az itt-és-mostból. Harmadsorban pedig egy olyan szem- és fülpár, amely többszörösen is más kulturális alapon állva értelmezi és éli át azt, amit én próbálok megítélni.

Nem húzom az időt, beültünk a koncertre, és kezdődött a műsor. Az első darab (Ravel: Alborada del gracioso) egyáltalán nem olyan volt, amit a klasszikus zene alatt szokás érteni. Nem csak spanyol zene volt, hanem olyan modern, olyan változékony és annyira ötletekkel teli, hogy - elég távoli hasonlattal - egy mai akciófilm is megirigyelhette volna.

Évek óta vitázok zenész-zeneszerző barátaimmal a PFZ kiválóságán, és a legfőbb vád ellenük az szokott lenni, hogy nem egyenletes a teljesítményük. Ezt azért kívántam most felemlegetni, mert a koncert elején, az első darab után abban már biztos lehettem, hogy miután két, az elejétől az utolsó pillanatáig kivételesen ragyogó koncerten ültem már végig, egy ilyen kezdet után elmondhatom, még egy későbbi esetleges leülepedés után is, hogy megérte.

Kevésbé a karmesterre (Gilbert Varga) figyeltem, mivel annak ellenére, hogy spanyol emberként spanyol zenét vezényelt, nem volt különösebben energikus, izgága, macsó, vagy bármi, egész egyszerűen végezte a dolgát - és kiválóan.

A PFZ pedig olyan tökéletesen játszott, ahogyan nagyon-nagyon kevés zenekar tud. Kezdve ott, hogy ugyan vagy száz ember játszik a színpadon, ám amikor a zene megszólal, egyetlen egy hangszert hallunk, ami a zenekar. Folytatva azzal, hogy ennek a "hangszernek" olyan dinamikája van, amihez sorokon keresztül kellene irkálnom a p-ket meg f-eket, köztük olyan érzékeny és természetes átmenettel, hogy az maga a csoda. Most pedig, egyetlen darabon belül is világossá vált, hogy olyan stiláris érzékenységgel és változatossággal, hogy arra nem találok szavakat. (Gondolom, most érett be az, hogy hosszú évek óta játszanak operettet, operát - köztük az Armel Operaverseny rezidens zenekaraként kortárs operákat - és poposabb műfajokkal is kísérleteznek.)

Rá se néztem szomszédomra, az angol srácra, mert azt gondoltam, ha vannak fülei a hallásra, akkor világosan tudja, hogy kivételes élményben van részünk. De következett még egy darab - Édouard Lalo: d-moll gordonkaverseny - a szünetig.

Bevallom, az egyik ok, ami miatt a koncert mellett döntöttem, az a csellista volt, akit még nem hallottam. Ugyanakkor azt gondolom, hogy meglehetősen magas elvárásaim vannak a hangszer játékosaival szemben, mivel volt szerencsém néhány zseniális zenészt meghallgatni.

Igazából ennél a darabnál vált nagyon is érezhetővé a spanyol jelleg. Compas (mondjuk „ütem”) és temple (mondjuk hangolás) volt, na meg temperamentum. Ám abban a pillanatban, hogy a concerto zenekari bevezetőjéből kezdett kiemelkedni a cselló hangja, leginkább a nemrég elhunyt Paco de Lucia jutott az eszembe, illetve a flamenco gitár. De ez nem gitár volt, hanem cselló, illetve nem is cselló, mert azon nem lehet így játszani, ez képtelenség, inkább valami öszvér-hangszer.

Attól függetlenül, hagy valóban concertót hallottunk, azaz a zenekarból nőtt ki a szólista és oda is merült alá, hogy a maga helyén újra feltámadjon és így tovább, és a zenekar klasszikus zenekar volt, alapvetően nem sok hangnemváltás, moduláció történt, inkább modális váltások, és uralkodóan harmonikus moll.

Szóval klasszikus, dodekafon és mindenféle kortárs zenén edzett hallásomnak egy idő után egy kicsit unalmas volt, „zeneileg” nem ragadott meg, de azt gondolom, nem is ez volt a cél. Egy fiestán vettem részt, ahol átélhettem a flamenco gitár és a cselló metamorfózisát.

Amint azt említettem, hallottam már néhány zseniális csellóművészt, mostanában is. Nem gondoltam, hogy ezek után még érhetnek meglepetések – most megkaptam. A PFZ pedig olyat csinált, amit megint csak nagyon kevés zenekar tud ilyen szinten: a háttérbe húzódott.

Aztán kellő ünneplés, egy rövid ráadás darab, amiben egészen más és meglepő oldaláról mutatta meg a fiatal szólista valóban hihetetlen teljesítményét, és elérkezett a szünet.

Kedves angol barátomat a lehető legjobb koncertekre vittem el, talán az első alkalom kivételével, amit egy közepesen jó hazai Szimfonikusok játszott, és akkor el volt hülve tőle, mivel életében először hallott ennyi zenészt, és élőben, trükkök nélkül úgy játszani, hogy az valóban egységet, különös hangszíneket alkot. Bár ekkor is észrevette a hibákat, amiket akkor felsoroltam neki, a későbbi, jóval szinvonalasabb koncerteken aztán azt is meghallotta, hogy miért szeretik olyan sokan ezt a zenét.

A szünetben egymásra néztünk, és nagyon világos volt, szavakba sem kellett önteni, hogy ez volt az „első” klasszikus élménye. Egy kicsit nehezebb volt elmagyaráznom neki, hogy zeneileg miért „unatkoztam” a zseniális concerto alatt.

Hogy rövidre fogjam a mondókámat, beültünk a második félidőre, ahol következett egy ugyan hangszeres virtuozitásban jóval kevésbé kiemelkedő, ám zeneileg is izgalmas darab (Joaquín Turina: La oración del torero), ahol kezdtem érezni, hogy az egész estés szórakozást nagyon jól szervezték meg, hiszen egy ütős nyitás után olyan virtuóz csúcspontban volt részünk, amiben talán még soha, úgyhogy nem árt egy picit készülődni az indulásra. A csúcspont után természetesen lejtett a pálya, az előbbi darabokat egyszerűen nem lehetett überelni. Szóval visszatértünk a klasszikus, „zenei” kerékvágásba, és kiváló előadásban volt részünk, amikor jött a mumus. A zenekarról azért nem írok, mert amit lehetett, azt már elmondtam róluk: hozták a formájukat, ezúttal az előtérben.

Különös, és azt hiszem nagyon jellemző az átlag emberre, hogy az egyik legismertebb klasszikus zene a Bolero. Ha jól emlékszem, Adorno beszélt annak idején arról, amikor a háziasszony opera áriákat énekel a rádió mellett. Szóval én – személy szerint – azt gondolom, hogy itt egyfajta zenei blöffről van szó, és nem véletlen, hogy kevés pályatársa tartotta megvalósíthatónak Ravel zenei ötletét. Persze azt is el kell ismernem, hogy az egyik legsikeresebb blöff volt, a zeneszerző bizonyos értelemben a PR és a reklámszakma doyenje és prófétája.

Tudniillik Ravel írt egy nagyon is tetszetős és fülbemászó dallamot, majd egy egész nagyzenekarral ezt az egyetlen dallamot játszotta, változatlanul, kizárólag a hangszerelésen változtatva, olyan 16 percen át. Szeretném azt a közembert, aki szerint a Bolero a zeneirodalom csúcsa, beültetni egy előadására. A rádióban azért népszerű a mű, mert jó időben fel és lekeverik, hogy ne váljon unalmassá. A dallam pedig ragad. (A sznobokról most nem beszélek.)

Persze eszembe jut, hogy Ravel nem csak a reklám trükkök prófétája, hanem a minimalizmus atyja is. Egyetlen apró különbséggel: nála a ritmus, a bolero üteme is 16 percen át ugyanaz. Attól eltekintve, hogy a zene pianóból egyre fortébbá válik, míg végül tuttiba torkol, a dinamikai fokozáson és az egyre különbözőbb hangszerek előtérbe kerülésén kívül nem nagyon van más változás. Ugyan jóval kevesebb, ha jól számolom csupán három hangot használ, de sokkal izgalmasabb a minimalista Steve Reich Music for 18 Musicians című kompozíciója, nem kis részben a "ritmus" miatt.

Gondolom, már eljött az a pillanat, amikor a klasszikus zene értője és rajongója plajbászt kezd ragadni, és kis hazánkban megszokott nyelven komment háborút indít ellenem.

Csak annyit tudok ehhez hozzáfűzni, hogy talán érti a kedves olvasó, hogy PFZ-rajongásom ellenére miért hezitáltam a koncert előtt. Egyetlen dologgal nem számoltam, a PFZ tudásával. Mint halálraítélt, aki belátván hiábavalóságát, feladja a küzdelmet, hátradőltem székemben. Aztán egyszer csak kezdtem felfigyelni arra, hogy ez a hatalmas zenekar milyen hihetetlen finomsággal adagolja a hangerőt. 16 percen át, a négy vagy hat p-ről úgy jutottak el a négy vagy hat f-ig, hogy az egy volt, úgy értem nem csupán egyetlen zenekar, hanem egyetlen, osztatlan, oszthatatlan és magától értetődően természetes fokozódás, hogy amikor elérte a non plus ultrát, abban a pillanatban véget ért a zene. Kotta szerint, és az előadás természete szerint is.

Nem untatom tovább az olvasót a közönség ovációjával, ami természetes volt. Ahogy azt sem kell már említenem, hogy angol barátom számára egyértelművé vált, hogy ez az első, hogy ilyet még életében nem hallott. Csak azt az utolsó darabot nem szerette, az ellen ágált, annak a helyét nem értette. Ennek a megbeszélése még órákig tartott.

Egymás után, harmadszor hallom a PFZ olyan koncertjét, amin az elsőtől a leges-legutolsó pillanatig egyszerűen tökéletesek. Ezúttal (a karácsonyi koncert is kivétel volt ebből a szempontból, de kevésbé meggyőző) vendégkarmesterrel játszottak, és azt kell mondanom, hogy olyan szinten, hogy az nagyjából lenullázta eddigi zenei tapasztalataimat.

Azt azért nem mondom, hogy ez volt az első, amit hallottam. De nagyon alaposan el kell gondolkodnom, és nem sok eredménnyel jövök elő, ha az a kérdés, hogy mi volt előtte.

Feltették az i-re a pontot: meglehetősen szokatlan, szinte egzotikus műsorral álltak elő, ami ráadásul modern is, és ez itt nem túl jó előjel. Aztán olyan szinten abszolválták a feladatot egy rendkívül jól felépített műsorban, hogy az példa nélküli. Csak így tovább!

Gilbert Varga

Pannon Filharmonikusok: Fiesta y siesta

Minden műsorra tűzött zenemű Spanyolország egy-egy arcát mutatja meg. A Gilbert Varga karmester által dirigált program a régi századforduló francia-spanyol zenei kapcsolatain alapul, ugyanis a hangverseny zeneszerzői között említhetünk egy francia földön született, baszk-svájci származású zeneszerzőt, Maurice Ravelt, a spanyol gyökerekkel bíró, de francia Édouard Lalót, a baszk Jesús Guridit és a hamisíthatatlanul spanyol Joauín Turinát.  Maurice Ravel bár francia földön született, származása miatt már otthon megismerkedett a baszk hagyománnyal, az ő zeneművei keretezik a koncert műsorát.

A nyitókompozíció, az Alborada del gracioso, vagyis az udvari bolond szerenádja a spanyol irodalom egyik alapműfaját, a groteszk szerelmes dalt eleveníti fel, miközben egyfajta szerenádparódiának is tekinthető. Édouard Laló nem parodizálja a nagy elődöket, sokkal inkább inspirációt merített Beethoven, Schubert és Schumann munkásságából. A műsorban szereplő d-moll gordonkaversenye a példaképek szimfóniáinak nyomát viseli magán. 

Joaquín Turina Lalóhoz hasonlóan a francia zenei iskolán nevelkedett, A torreádor imája című műve mégsem a párizsi Conservatorire hatását, hanem egy madridi bikaviadal emlékét jeleníti meg. A La oración del torero egyik legékesebb példája a spanyol népzene Turina művészetére gyakorolt hatásának.

Jesús Guridi Bidaola a 20. századi spanyol és baszk zene egyik kulcsfigurája volt azzal együtt is, hogy neve a hazáján kívül nem cseng túl ismerősen a zenekedvelők körében. Stílusát a wagneri későromantika és a baszk népi kultúra együtt alakította. Ennek iskolapéldája, A Tíz baszk dallam szerzői pályájának csúcspontján keletkezett, s kortársai elsősorban annak hangszereléséért dicsérték, a kritika pedig Rimszkij-Korszakov, Ravel és Sztravinszkij műveihez mérte Guridi kompozícióját.

A hangversenyt záró Ravel-mű, a Bolero egy mérsékelt tempójú spanyol táncműfajt idéz meg. A művet azonosító, sokak számára jól ismert dallam Ravel leleménye. A szerző azzal fokozza a végtelenségig a mű előadásakor szinte tapintható feszültséget, hogy bár a 16 perces kompozícióban a dallam mindvégig változatlan marad, mindig újabb és újabb hangszínen, illetve más és más hangszer által szólal meg, és a kíséret is egyre fokozódik, mígnem a tarthatatlanság határán a darab és a koncert is véget ér.

 

Fiesta y siesta
2016. január 22. péntek, 19:30, Müpa − Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Bp.
2016. január 23. szombat, 18:00, Kodály Központ – Hangversenyterem, Pécs

Ravel: Alborada del gracioso
Édouard Lalo: d-moll gordonkaverseny
Joaquín Turina: La oración del torero (A torreádor imája)
Jesús Guridi: Diez melodías vascas (Tíz baszk melódia)
Ravel: Bolero

Közreműködik: Narek Hakhnazaryan - gordonka
Vezényel: Gilbert Varga

 

Ravel: Alborada del gracioso

Maurice Ravel (1875-1937) a francia Pireneusok lábánál fekvő, a spanyol határtól csupán néhány kilométerre elterülő Cibuore-ban született. Bár a baszk anyától és svájci apától származó Ravel nagyon fiatalon Párizsba költözött,, szülőfalujának fekvése zenéjének egyfajta szimbóluma is lehetne: művészete legalább annyira spanyol, mint amennyire francia gyökerű. Az Alborada del gracioso eredetileg az 1905-ös Miroirs (Tükrök) című zongoraciklus negyedik számaként keletkezett. A sorozat legnagyobb népszerűségnek örvendő darabját szerzője kifejezetten a híres orosz balettfenomén, Szergej Gyagilev kérésére hangszerelte meg 1918-ban. A mű címében szereplő alborada a francia aubade-dal és a trubadúrok albadalaival rokon, egyfajta reggeli szerenádot jelöl. Azonban míg a francia műfajok alapeleme az, hogy a lírai én – egy éjjeli őr vagy egy jóbarát – figyelmezteti a szerelmeseket a hajnal közeledtére (és az egymástól való elválás pillanatára), addig a sokkal újabb gyökerű, spanyol hagyományból származó alborada csupán hajnalban előadott, ünnepi zenét jelent, mellyel egy eseményt vagy személyt – vagy mindkettőt, például a menyasszonyt esküvője napján – celebráltak. Ravel művének címében azonban szerepel a del gracioso (az udvari bolondé) kitétel is, azaz ez a mű valójában a spanyol irodalom egyik alaptípusának, a groteszk szerelmesnek a dala, és egyfajta alboradaparódiának is tekinthető.

 

Édouard Lalo: d-moll gordonkaverseny

Édouard Lalo (1823-1892) szintén egy spanyol származású, francia család gyermeke, így nem meglepő, hogy műveinek egyik ösztönzője szintén a spanyol népművészet volt. Kevésbé magától értetődő azonban, hogy francia iskolázottsága ellenére közvetlen inspirációját nem a párizsi Conservatoire akkori tanárainak műviből, hanem Beethoven, Schubert és Schumann zenéjéből merítette. Az 1876-ban írt d-moll gordonkaversenye a példaképek szimfóniáinak nyomán lassú bevezetővel kezdődik; az ebben felcsendülő téma egyben a rákövetkező gyors rész formaalkotó pillére is. Az intermezzónak nevezett középső tétel maga is tartalmaz egy közjátékot, egy élénk scherzoszakaszt. A zárótétel szintén lassú bevezetővel indul, azonban akárcsak Beethoven IX. szimfóniájának fináléja, Lalo versenyműve is a gordonka recitativójával kezdődik. A gyors főrészben a borús d-moll hangnem a fényes D-dúrba vált át.

 

Joaquín Turina: La oración del torero (A torreádor imája)

A sevillai származású Joaquín Turina (1882-1949) Ravelhez és Lalóhoz hasonlóan szintén Párizsban tanult, de a Conservatoire elvégzése után visszaköltözött Madridba. Az op. 34-es La oración del torero (A torreádor imája) az egyik legismertebb műve és egyik legékesebb példája a spanyol népzene műzenére gyakorolt hatásának. Turina visszaemlékezése szerint a művet egy madridi bikaviadal hatására írta, és azt a jelenetet szerette volna zenével visszaadni, amikor közvetlenül az arénába belépés előtt a halállal szembenéző torreádos imádkozik. Az 1925-ben keletkezett művet szerzője eredetileg egy csupa laúdból – körteformájával és dupla húrjaival a mandolinra emlékeztető spanyol népi lantból – álló együttesre írta, de a következő évben áthangszerelte a hangversenyéletbe jobban illeszkedő vonósnégyesre és vonószenekarra is.

 

Jesús Guridi: Diez melodías vascas (Tíz baszk melódia)

Ugyan Turinához hasonlóan Jesús Guridi Bidaola (1886-1961) neve sem cseng túl ismerősen hazáján kívül, valójában a 20. század spanyol és baszk zenéjének egyik kulcsfigurája volt. Zenei stílusát a wagneri későromantika mellett a baszk népi kultúra alakította. A népi dallamokat felhasználó Diez melodias vascas (Tíz baszk dallam) szerzője pályájának csúcsán, 1941-ben keletkezett. Guridi eddigre már túl volt több opera, számtalan balett és jónéhány oratórium megírásán. A felcsendülő művét kortársai elsősorban hangszereléséért dicsérték; korának kritikusai Rimszkij-Korszakov, Ravel és Sztravinszkij fő műveihez hasonlították Guridi kompozícióját.

 

Ravel: Bolero

Ravel és a spanyol zene kapcsán a legtöbb embernek valószínűleg nem a hangverseny elején hallott Miroirs sorozat leghíresebb száma, hanem az 1928 nyarán keletkezett Bolero jut eszébe. Ez a zenemű szintén egy táncművésznek köszönheti létrejöttét: ezúttal a La Valse-ot is sikerre vivő Ida Rubinstein volt a megrendelő. Ravelnek ezzel lehetősége nyílt egyik régóta dédelgetett tervének megvalósítására, vagyis egy olyan zenekari mű megírására, amelyben egyetlen témán mutathatná be harmóniai és hangszerelésbeli eszköztárát. A témaként szolgáló dallam Ravel saját leleménye, mely a nagyjából 16 perces darab folyamán végig változatlan alakban, de mindig más hangszínnel szólal meg: először fuvolán, majd klarinéton, fagotton, Esz-klarinéton, oboa d’amorén, trombitán és különféle szaxofonokon, miközben az eredetileg a kisdob által megszólaltatott kíséret is egyre fokozódik. A darab vége felé lépnek be a még erőteljesebb fa- és rézfúvósok, hogy azután a teljes nagyzenekar vigye tovább a feszültséget. A fokozás egy ponton túl azonban nem folytatható: a darab végül hirtelen „összeomlik”, és ezzel le is zárul.

 

Gilbert Varga világhírű hegedűművész az elegáns karmesterpálca-kezelésről híres. Mint vendég- és mint állandó karmester a világ számos jelentős zenekarával koncertezett. Rendszeresen vezényli Houston, St. Louis, Atlanta, Milwaukee, Minnesota, Utah és Nashville zenekarait, gyakran dolgozik együtt többek között Berlin, Lipcse, Frankfurt, Köln, Madrid, Budapest, Brüsszel és Glasgow zenekaraival. 1997 és 2000 között a Malmői Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója volt, 2013-ban nevezték ki a Taipei Szimfonikus Zenekar vezető karmesterévé. A kritikák újra és újra azért dicsérik, hogy képes színek és érzelmek széles skáláját kihozni a zenekarból. Gyakran mutat be a 19. század végén, illetve a 20. század elején írt balett-szviteket, zenei költeményeket és szimfóniákat. Diszkográfiájában különböző lemezkiadóknál (ASV, Koch International és Claves Records) készült felvételek találhatók. A 2011-ben a Naïve Recordsnál megjelent, Ravel és Prokofjev versenyműveit tartalmazó felvétele a berlini Deutsches Symphonie Orchesterrel és Anna Vinnickajával a BBC Magazine-tól öt csillagot kapott.

 

Narek Hakhnazaryan 2011-ben robbant be a nemzetközi zenei életbe, amikor 22 éves korában 1. díjat és aranyérmet nyert a XIV. Nemzetközi Csajkovszkij Versenyen. A Daily Telegraph szerint játéka „a muzikalitás és a technikai tudás egyesítésének csodája”. Zenész családban született Örményországban, tanulmányait Jerevánban, később a Moszkvai Konzervatóriumban végezte, 2011-ben a New England Conservatory of Musicban is előadóművészi diplomát szerzett. Fellépett a világ legjobb zenekaraival, többek között a Londoni Szimfonikus Zenekarral, a Chicagói Szimfonikusokkal, a Rottrdami Filharmonikusokkal, a Szöuli Filharmonikusokkal, a Torontói Szimfonikus Zenekarral,  a Mariinszkij Zenekarral, a milánói Filarmonica della Scalával és az Orchestre National de Toulouse-zal. Kamara- és duókoncerteken szerepelt olyan hangversenytermekben, mint a Salle Pleyel Paris, a londoni Wigmore Hall, a berlini Konzerthaus, a bécsi Konzerthaus, az amszterdami Concertgebouw, a tokiói Oji Hall és a New York-i Carnegie Hall, valamint a Tivoli, a Mecklenburg-Vorpommern, a Ravinia, a Mikkeli, a City of London és a Verbier Fesztiválon.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról
Bánkitó, fesztiválemlék
zene

A zenész és barátai A zenész és barátai
Aradi Zsolt: Gasner János* emlékére

Más művészeti ágakról

art&design

Ne legyen diszkrét Ne legyen diszkrét
Bob Dylan: „Életem az utca, ahol járok" / Reök-palota, Szeged
irodalom

Boszorkánymesterek Boszorkánymesterek
Harry Partch vs Gergely Edit*
Interjú Néder Panni színházrendezővel a személyességről, intimitásról, Berlinről, autobiografikus színházról
art&design

Ami általános, ami emberi Ami általános, ami emberi
Interjú Ember Sárival lehetséges megközelítésekről, utazásokról, önazonosságról, piaccal való megbékélésről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés