A franciák sápadt szépségéről, Julie Delpyről legalább a 90-es évek óta ismeretes, hogy lelkesen hajszolja a sokszínűséget. Tősgyökeres francia, választott hazája mégis Los Angeles, de már filmművészeti tanulmányait is New Yorkban folytatta. Kozmopolitasága mellett régóta igyekszik a filmkészítést is alaposan körbejárni, rendezéssel, forgatókönyvírással és zeneszerzéssel is foglalkozik, kiegészítve népszerű európai vagy amerikai illetőségű színészi alakításait. Forgatókönyvíróként Richard Linklater Mielőtt-triológiájának második részében, a 2004-es Mielőtt lemegy a nap című filmben is segédkezett, első nevesebb rendezői munkája pedig a 2007-es 2 nap Párizsban. Ha azonban a kezdeti rendezéseknél még nem is volt olyan nyilvánvaló – mert például a 2 nap Párizsban elég szórakoztató lett, és beillett volna korai zsengének –, a 2012-ben készült 2 nap New Yorkban idejére egyértelművé vált, hogy hiába Delpy alkotói buzgalma és megállíthatatlan mesélőkészsége, rendezőnőként valószínűleg sosem fog elsőrangú darabokat kitermelni magából. Csalódás volt viszont az a színvonalbeli visszaesés, mely innentől kezdve jellemezte őt, s mely ráadásul azt a nyamvadt utóérzést hagyja szüntelen maga után, hogy a művésznő szándékosan butítja régi, értékes ötleteit.

Tavalyi vígjátéka, az Így jártam a mostohámmal ezúttal visszakalauzol a francia illetőségű vidéki és fővárosi életbe. Története – ami egy kliséktől mentesebb verzióban még izgalmas is lehetne – a biarritz-i tengerparton kezdődik, majd a párizsi forgatagban folytatódik, s két eltérő életvitelű ember bonyodalmakkal nehezített összecsiszolódásáról szól. Delpy a divatszakmában tevékenykedő fővárosi Violette-et alakítja, aki egy tengerparti üdülés alkalmával megismerkedik az informatikus Jean-Renével (Dany Boon). Mindketten a negyvenes éveiket tapossák és mindketten magányosak, így gyorsan egymásnak esnek. Könnyednek szánt kalandjuk viszont komoly kapcsolatba torkollik, melynek egyetlen akadályát Violette furmányos fiacskája, Lolo (Vincent Lacoste) jelenti, mert ő a legpiszkosabb eszközöket bevetve próbálja kigolyózni Jean-Renét a családi fészekből, teszi mindezt komédiára hangolva. Ettől a műfajtól egyébként mostanában nem tud vagy nem is akar szabadulni Delpy, de a legfőbb probléma az, hogy ehhez kiegészítésként a szinglifilm-történet legelhasználtabb szennyeséből válogatja főként testiségre koncentráló poénjait. Az alpáriság már a 2 nap New Yorkban idején sem működött, semmiképpen sem lehet tehát Delpy naiv lelkesedésének rovására írni az új film melléfogásait.

Ráadásul, ha visszaemlékszünk arra, hogy részt vett néhány nem is olyan rossz forgatókönyv megírásában (pl. a Mielőtt lemegy a nap mellett a Mielőtt éjfélt üt az óra történetírásában is közreműködött, s még a 2 nap Párizsban és a Francia hétvége forgatókönyve sem volt tűzre való), világossá válhat, hogy Delpy tudná, mi a jó. A régi bravúros, ám felszabadítóan szókimondó párbeszédek helyett azonban megint csak bugyuta gusztustalanságok tolakszanak az arcunkba, bár szerencsére nem egyeduralkodó módon, mert Lolo akcióba lépését követően a pattogós dialógusok helyett inkább a helyzetkomikumok válnak uralkodóvá. Az Így jártam a mostohámmal majdnem egyetlen erényét a szereplők/főszereplők játéka képezi, hiszen szinte erőfeszítés nélkül rázzák ki kisujjukból a karaktereket. Ez viszont egyrészt nem újdonság, mert egyértelmű, hogy a tapasztalt Julie Delpy, Dany Boon, Vincent Lacoste és Karin Viard nem illetődik meg egy képességeiket jóval alulmúló filmben, másrészt pedig ez önmagában vajmi keveset javíthat a helyzeten. A két sarkalatos pont, ahol ezt a sztorit még fel lehetett volna húzni, éppen a Delpy által jegyzett forgatókönyv és rendezői munka, aminek hiányosságai feltételezhetően rosszul esnek a művésznő rajongóinak, emellett nem túl okos dolog rontani azon – egy kósza feltételezés szerint megalkuvások miatt –, amiben szakmailag brillírozni illene, ha már értünk hozzá.

Ám teljességgel lényegtelen, hogy a Delpy-rendezések legújabb darabja miért is sikeredett ennyire kommerszre, mert az ízléses frivolságot behelyettesítő közönségesség önmagában okafogyottá teszi a kérdést. Tudjuk mi azt, hogy Julie Delpy imádja a bonyolult érzelmeket és a szexualitás szabad szájú kibeszélését, s emellett a burjánzó családi problémák is fontos alapját képezik történeteinek, ilyen Lolo anyja iránt érzett eszelős ragaszkodása is. Ott pislákol valahol a szerzőnő spiritusza, mely felismerhetővé, besorolhatóvá teszi a produkciót, de nem igazán hozza azt, amit várnánk tőle. Visszaemlékezve a filmre elsőként olyan képek tolakszanak elő, mint ahogy a bővérű barátnő, Ariane (Karin Viard) belepisil a medencébe vagy Violette nyelvmozgásával orális szexet mímel a vonaton. Utána ugrik csak be néhány valóban vicces jelenet, például amikor a folyton ártatlan arcot vágó Lolo kisfiús alsónadrágban támaszkodik az ajtófélfának, s közben rosszban sántikál vagy a partydroggal megitatott Jean-René éppen Karl Lagerfelddel próbál szelfizni. Nagyvonalúbban, elegánsabban mindez jobban csúszott volna, ezzel a stílussal azonban olyan a film, mint Jean-René ablaka a történetben, mely az Eiffel-toronnyal „szemben” van, pontosan a Défense negyed közepén, ahonnan persze Párizs ékességéből semmi sem látszódik.

Így jártam a mostohámmal / Lolo

Színes, magyarul beszélő, francia vígjáték, 99 perc, 2015

Korhatár: 16 év

Rendező: Julie Delpy

Forgatókönyvíró: Julie Delpy és Eugénie Grandval

Operatőr: Thierry Arbogast

Producer: Michael Gentile

Vágó: Virginie Bruant

Szereplők: Julie Delpy, Dany Boon, Vincent Lacoste, Karin Viard, Antoine Lounguine, Christophe Vandevelde, Elise Larnicol

Bemutató dátuma: 2016. január 21.

Forgalmazó: ADS Service Kft.