Ulfkotte igen hatásosan indította el a beszélgetést: felhívta a közönség figyelmét arra, hogy egy évvel ezelőtt ugyanitt ültek, és a korrupció mellett futólag érintették a menekültipar kérdéskörét is. Még azt is megjegyezte, hogy akkor néhányan megmosolyogták ezt az általa használt kifejezést, de azóta gyökeresen megváltoztak a dolgok, és ma  senkinek sem jutna eszébe nevetni rajta.

Már ebből is látszik, hogy a könyvbemutatón súlyos kérdések hangzottak el, talán még súlyosabb válaszokkal – minden elkendőző gesztus az ajtón kívül rekedt. A szerző pedig, hogy ne adjon támadási felületet, az első percekben leszögezte: nem akar senkit sem kifejezetten pozitív, sem negatív színben feltüntetni, és őszintén azt gondolja, hogy a ténylegesen menekülőkön segíteni kell. Ugyanakkor nyíltan kijelentette, hogy a migráció nem a puszta véletlen folytán öltött óriási méreteket, ahogyan azt a politikusok és az egyes újságírók állítják.

„A népvándorlás nem új jelenség. Húsz-harminc éve már látogattam menekülttáborokat, és akkor is feltűnt, hogy az ott élő embereket arra bátorítják, jöjjenek Európába” – nyilatkozta a szerző, aki ezután hosszabban fejtegette személyes tapasztalatait. Az alapvető kérdés ekkor még mindig a levegőben lógott: ki számít ténylegesen menekültnek? 

„Ha a Genfi egyezményben foglaltakhoz igazítjuk Európa működését, akkor nagyon konkrét meghatározással találjuk szembe magunkat: azok, akik keresztülutaznak Európán, nem menekülnek, hiszen sorozatosan békés országokon haladnak át” – hangzott a válasz.

Ulfkotte emellett igyekezett rávilágítani arra, hogy a különböző sajtóorgánumok milyen gazdag eszköztárral próbálják manipulálni az embereket, miközben elfedik a legelemibb részleteket: „Az újságírók úgy szeretnék beállítani, hogy csak olyan országokból jönnek hozzánk emberek, ahol háború van: Irakból, Szíriából, Afganisztánból. De ha megfigyeljük, könnyedén észrevehetjük, hogy máshonnan is érkeznek.” Ugyanakkor ő maga is beismeri, mennyire nehéz lehet eligazodni abban a médiadömpingben, amely körülvesz bennünket. Véleménye szerint egy átlag tévénéző magától értetődően úgy hiszi, hogy „a politikusok keresztényi szeretetből, együttérzésből nyitnak a bevándorlók felé, miközben valójában a pénz mozgat mindent, elég, ha csak a gyógyszeriparra gondolunk.” Érvelése alátámasztására olyan életszerű példákat hozott, amelyek a könyvében is szerepelnek.

Érdekesség, hogy míg A menekültipar Németországban tökéletesen visszhangtalan maradt – legalábbis a média részéről –, hiába került a bestseller listák élére, addig Magyarországon rengeteg újságíró kíváncsi rá. A szerzőt a német reakciószegénység egyáltalán nem zavarja, sőt, profitál is belőle, hiszen egy olyan könyv, amivel szemben némasággal tüntetnek, az mindig jobban érdekli az olvasókat, mint bármelyik másik. Ugyanakkor erősen kihangsúlyozta azt, mennyire elhatárolódik a demagógiától, hiszen célja nem az emberek befolyásolása, csupán az, hogy a nyilvánosság végre betekintést kapjon mindabba, ami eddig tabutéma volt.

Fotó: Bach Máté