Persze, ez a mutatvány önmagában még nem túl radikális. A shutter kattanására dermedő világ a fotós médium házi adottsága, de nem elhanyagolható kérdés hogy tulajdonképpen mi is az, ami a lencse végén ülő valósággal ilyenkor történni szokott. A kreatív műfajok méricskélésében a fotográfia megítélése – a művészetfilozófia stressz-tesztjeinek kitéve – nem keveset senyved amiatt, hogy a faltól falig szaturált képi termékekben egyre kevésbé tükröződik a valós, temporális lét. A posztmodern kor áttetsző, digitális díszleteiben készülő kép nagyobb részben reprodukció, mint egyedi alkotás; többször technikai, mintsem konceptuális vívmány.

Klikk! Az élő szövet kötött objektummá zsugorodik. Az időben megélt tapasztalat valahol elszivárog, helyére pedig a képiség frontális, hirtelen látványai és ingerei kerülnek. Az emberi anatómia apró rezgéseiben, az asztalról leeső tárgyban és az 1956-os forradalomról való megemlékezésben eseménységük a közös szál: valami, amire igencsak receptívek vagyunk, de ami nem fordítható bizonyos veszteségek nélkül a képi szingularitás nyelvére. Jó ötlet a tátongó reprezentációs szakadékot helyben hagyni? Mihez kezdhet mégis az alkotó?

A Tökéletes Jelen hasonló érdeklődésből ajánl fel különböző megoldásokat az eltűnt idő talányára. Deák Dorottya „Két nap Budapest” sorozata egy konceptuális margóra jegyzetelt élménybeszámolóval ad kontextust a dokumentációnak: a kiállítótérben található könyveken átívelő alkotás első körben egy szokványos hétköznapot, majd egy október 23.-ai ünnepnapot örökít meg. A két nap magától értetődő dinamikus szembeállítását ügyesen spékeli meg Deák helyválasztása és inspirált kompozíciós érzéke, ami szövevényesebb, társadalmi tudatú diskurzív párosokat és együtteseket hoz létre. A képeket az alkotó kézzel írott megfigyelései és hangulatfestő szösszenetei egészítik ki – egy merész vállalás, ha belegondolunk abba hogy az adalékszöveg önkényes műfaja olykor képes komolyan torzítani a „tiszta fotó” benyomásain.

A sorozat kivitelezése időnként hasonlít a szocmédiás bejegyzések bevett módszerére, melyben a kép inkább illusztráció vagy invitáció, ami az automatikusan „őszintébb” tartalomközvetítő – a mellé írott szöveg – irányába terelget minket, de a képek saját minőségének tekintetében ez a terelés inkább veszteséges. A Georges Perec inspirálta kommentárral tűzdelt sejtelmes utcaképek, tömegek és átszellemült arcok többnyire megférnek egymás mellett, de csak ritkán lépnek szövetségre: elmarad a médiumok közti átfogó szintézis, és ennek nyomán a befogadó inkább szorítkozik arra, hogy a képeket – előzetes értelmezés nélkül – a szövegen keresztül dekódolja, vagy azokról teljesen leválasztva vegye magához. Deák munkája a személyes beszámolón keresztül szert tesz az idő gazdag minőségeire, de amiről közben lemondani látszik, az az interpretáció, a képen keresztüli teljes megélés lehetősége.

Tóth-Heyn Áron a problémát egészen ellentétesen közelíti meg: az In Presence a pillanatkép hártyás súlytalanságát bővíti és önti önálló tárgyakba. A monolitikus fémlemezekre acetonos lézernyomattal rögzített, „megkövült képi nyomok” játékosan groteszk, szinte „overkill” kiterjesztései az érzékelés legapróbb egységeinek. A nehezen kivehető képek helybeni megtekintését szinte kizárólag archaeológ szöszmötöléssel és szemöldökráncolással lehet végezni; vannak bizonyos finom formai sugalmak: neuronszálak, erezetek, taktilis vonások és nyomások, amik önmaguk jogán is vizuális allegóriákká válnak a percepción kívüli akciók milliárdjaiból összeálló idő természetére.

Végül maga a fémlemez lesz az a központi artefaktum, ami tárgyi (és nem vizuális) megjelenésével ad temporális dimenziót Tóth-Heyn mondanivalójának, és a lemezre applikált képek ehhez igazodva, cserepadról figyelve támogatják a médiumok közötti békés hatalomátadást.

A Tökéletes Jelen kijelölt feladata sosem volt könnyű – vagy éppenséggel reális – de megvalósulásában tartogat olyan tanulságokat, melyek a kortárs fotó egyetemének határait kicsivel tágabbra húzzák. A fotó, melynek lelke a digitalitás lossless másológépében elveszni látszott, a produktív anyagságban, a létrehozásban pótolt alkotói idő tonikjától támad fel. A kiállítás kedves tulajdonsága az az önismeret, amivel egy meta-művészi szinten, alkotói nézőpontból képes mesélni a fotó ontológiai küzdelmeiről.