bezár
 

220VOLT

2016. 06. 22.
1969 – szívünk előtt száll a kék madár
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
És akkor jön a nyár... És a vonatablakban máris kattognak a képek, mint alig pár éve a diafilmek kockái, Hófehérke, Csipkerózsika, Vérpiroska…      (a képekre kattintva indul a zene)

Ó, a szerelem – a Szerelem! A mindenkori töretlen gyereklányálom! A '60-as évek végén: hamvas, naiv, fekete-fehér. Háttere telisóhajtozott szűk osztályterem, szárazavaros őszi MOM-park, télen meg a leheletmutató hideglelős iskolai jégpálya, felette az örökkön zengő, megbízhatóan tavalyelőtti slágerek, egyik évben ha téged látlak, úgy érzem már, oly szép az egész világ, a másikban szervusztok régi barátok, szükségem lenne ma rátok, mondjátok el, hogy az élet szép. A jégen nárcisztikus fiú-magamutogatás: ki tud flippelni, mérlegbe állva hosszan csúszni egy lábon előre a lányok felé, vagy rájuk se hederítve szép szabályos félkörívben holdat kanyarintani. Botlani ér, kezet megfogni ér, derekat átölelni ér, erre jó a jég. És az egész felett az öbles hangkupola, nemtudok-náálad-néélkül-éélni-jöjjvisszaháát, várokráád.

Az idő végleg kivet a lányka-barátnős félszobákban végigbabázott szombat délutánokból: ez már a hetedik, a kisnővilágban az alkalmazkodás-vagy-lázadás legkeményebb küzdőtere. Ez az év egyenest elébe vet az alá-fölérendeltségek e tudatosan építkező kegyetlen rendszerének, amiben még két évet senyvedhetek a gimnáziumig. Ahhoz épp eleget, hogy tudjam, ki kicsoda benne.

Nohiszen, a lánytársadalmak berendezkedése... Senkinek ne legyen semmi illúziója efelől. Jaj, azok a kommersz udvarhölgyek! Például Kriszta, a fekete hajú hófehérke, s mindjárt mellette Márti, a sárga csutakcopflijával és a kis csitrikkel nagyzolóan flörtölő csini bátyjával, meg otthon az apróka morgós melós apjával és a mindig mosolygós takarítónő anyjával, akinek olyan súlyos gerincbaja van, hogy azt hisszük, vénasszony, annyira görbedten jár, de minden hajnalban felkel, hogy a felmosófának dőlve végigaraszoljon a modern budai irodaházak folyosóin.

IldiHanem az udvarhölgyek mit se számítanának, ha nem volna az úrnőjük: a mindünk felett regnáló proletárkirálylány, az egyedülálló anya lánya bálvány, diktátorunk, Ildi. A tupíros-pisze senki-valaki, aki látszólag mindenkivel csak játszik. Akitől mindenki fél, tán még én is egy darabig. Kitűnő tanuló, és mégis, mégse az: ő nem a nemnapközis kádergyerek-jótanulók egyike, hanem csak úgy, minden társadalmi fedezet nélkül okos. Rettegetten éles eszű, kihívó modorú, és kőkeményen közönséges hangnemben beszél velünk, megalázóan, kíméletlenül. Nem is értem. Mintha nem volna elég, amije van. Minden lány neki gazsulál, aki nem, arra is hatással van, minden fiú őt akarja, minden fiúval ki is kezd, de aztán, ahogy behódolnak, nem érdeklik tovább. Valami mást keres. 

Az ő udvarában én, mint valami félfüggetlen kreatív egyén, mondjuk úgy, egy szolgáltatás vagyok: madárjós, csillagnéző, ilyesmi, amilyennek bármelyik trónus körül hasznát veszik. Nem hódolok közvetlenül, de ha kérik, lerajzolom a sokkal-szebb-őket, vagy készülő drámámba írom bele idealizált figurájukat, amiért cserébe életben hagynak. Ettől fogva, már pusztán ezért örök hálával kell adóznom a művészetnek: a szabadságomat köszönhetem neki. Fogalmam sincs arról, hogy a cárnőnek nem oszt lapot a társadalmi helyzete. Fogalmam sincs róla, hogy bármikor cserélne velem.

Jó családból... - testvéreimmel Lellén 1969-ben

Nem tudom, milyen jó nekem... - testvéreimmel Lellén, 1969

Ahogy a művészetnek, úgy a hazugságnak is nagyon hálás lehetek: ha nincs más, az önérzet konzerválására az is épp megfelel. Én életemben soha annyit nem hazudtam, mint ekkor, a felső tagozatos törzsi beavatás idején. Mert például ha Kriszta azzal jön be, hogy Memphisből rózsaszín zenélő Elvis-tolltartót kapott, csak most épp otthonhagyta, hát akkor én meg egy londoni képeslapot kaptam William Burleightől, amit be is hozok. Ez a fiú alakítja a piros arcú, sötétbarna hajú Bokát a gyönyörű Pál utcai fiúk-filmben, amiben a brit gyerekszínészek kápráztatnak el minket, magyar kiscsajokat. És ezzel kész az egyensúly, sőt már szinte meg is borul az élet bölcs rendje, hisz miféle dolog, hogy ez az olajos hajú szívtipró épp nekem ír, nekem, ez a szép pofájú lányok-kedvence (már persze aki a filmből pont a fénylő képű, feketegyémánt-szemű Bokát kedveli, és nem a snájdig-szőke áruló Gerébet). Ezen az egész udvartartás kiakad, nehezen teszik túl magukat rajta – bár aztán mégis sikerül, amikor kiderítik, hogy a nyáron a Mártinak öt fiút volt alkalma felszednie a SZOT munkásüdülőben.

Tökéletes ideál - Boka, azaz William Burleigh, 1969

Tökéletes ideál:  Boka, azaz William Burleigh, 1969

Meg kéne már írni A Pál utcai lányokat. És lehet, hogy abban mindkét oldalon egy-egy vörösinges brancs állna, ádázul egymással szemben: nem biztos, hogy a kiscsajokból is kitelne egy afféle jó csapat, mint a fiúkból, élén az Igazságossal és a Hőssel, akikből tán egy is elég ahhoz, hogy együtt jó legyen. Hetedikben nekem is jut végre egy, akivel a szabadságban meg tudom értetni magam. Pedig már majdnem késő: ebben az utolsóelőtti általános iskolás évben lesz szövetségesem az egyetlen valóban független lány, a James. Mert az én drága lánycimborám, a nyílt vigyorú, nyurga-magas Kővári Gabi fiú becenevet visel, mintha valami külön jelet arra, hogy ő más, mint az osztálybeli csajbrancs. Idős apjával egy óriási lakásban élnek ketten, kicsivel följebb az iskolától, a nagy ablakokon innen végtelen könyvtár, mély öreg fotelok, túl meg a budai hegyek – csak évtizedek múlva tudom meg, hogy Gabi örökbefogadott lánya a Kővári ügyvéd úrnak.

A JamesA Jamessal végre rendesen kívülállhatok: ő úgy evez, tökéletesen vízhatlan, érett lélekként a helyi hierarchia háborgó tengerén, hogy nincs hajótörésveszély, nincs zátony – mellette megint valószínűnek érzem, hogy létezem. A James gondolkodás nélkül ütközik meg bármelyik Übü-lánnyal, amelyik belé akad, mindenféle önjelölt hatalmat hangosan kinevet. Én pedig ismét meglelem vele a játékvilágot, ami a többi elmásolt kis majmokból abszolút hiányzik: nemcsak nem tanulták, hanem valami félreértelmezett felnőttességgel újra és újra meg is tagadják. Pedig ebben az egész sine nob. bagázsban senki másban nincs felnőttség, csak a Jamesban. Ez a vicces neve – ejtsd, ahogy írva van: a James – egy hülye viccből ragadt rá. Ki vagy te? – kérdezem, miután először összenevetünk. Én vagyok a James – kántálja a viccbéli választ riasztó öblösre vett hangon fonetikusan, és nekem, száműzetésemben itt, a maskarás makik szigetén, a következő ezer évre ez a név lesz a szabadság, a humor és minden érdemes dolgok titkos jele. Azóta tudom, hogy a felpuffadt önkény összemegy a nevetésre. Mint ahogy egyébként a művészetre is – vagy hát arra legalábbis tágít a szorításon.

James, 1969Mindketten jól rajzolunk, az aktuálisan divatos rajzfilmnek a figuráit: Flinstonékat, Incit és Fincit, a két egérkét, Turpi úrfit s a szemétkukák rettegett macskabrancsát is leskicceljük. Én csak kusza ceruzarajzokat tudok adni róluk, így túl valósak lesznek, annak meg ügyetlenek, és főleg sehogy sem akarnak a tévében látott alakokra hasonlítani. Ő viszont remek filctoll-vázlatokkal kápráztatja el a kisnőudvart. A kor sztárolt megjelenését ábrázoló áramvonalas skiccein magas, tűbe fűzhetően karcsú, tupíros modellek állnak be elénk lazán a trapéznadrágokban, karikacsattos vastag öves tunikákban, szemük előtt az elmaradhatatlan dilikukuccsal, az óriás napszemüveggel, ami nyolcadik végére mindünknek van már, és amit nemzetközi szinten majd Wajda Légyfogó-jában láthatok viszont. A James vázlatfüzetében szemmel láthatóan kirajzolódik ígéretes jövője: ez a készség elég fedezet a divattervezéstől a reklámszakmáig mindenre, ami csak dekoratív ábrázolást követel. Mikor plasztikus modellrajzai láttán a kommersz baronesszek azt kérik, hogy az ő arcukat tegye a hosszúcombú nőalakok fölé, a James kategorikusan kijelenti: Nem. Aztán még odaszól nekem jó hangosan, miután a csajok csalódottan elfordulnak: Hát mi vagyok én, szolga? 

Ezen a télen megélem legmélyebb szégyenpontomat, a félévi 3,7-es bizonyítványt. Ez kicsapja otthon a biztosítékot – de hát mit mondjak nekik? Hogy elvonta a figyelmemet a jégpálya, a tüdőnyitogató dalok, a kesztyűs szerelem? 

Kori

Sulikoripálya '69 -  a Minden ember boldog akar lenni jelen fejezet címét adó sorát Dobos Emőke hagyományozta a slágerirodalomra

Anyám azzal fenyeget, semmit nem kapok meg, amire karácsonyra vágytam. A fehér lakkcsizmát sem! Pedig azt nem lehet, az lehetetlen, hogy elmaradjon! Megvan a kétsoros gombolású „borsőrmester”-minikabát, megvan a sildes szövetsapka – és most nem lesz csizma? Csak nekem nem lesz boots made for walking? Persze, most sem kell csalódnom abban az istenies kegyelemben, amit a szüleim egész gyermekkorom minden megszorult helyzetében tanúsítottak végül: ott a fehér csizma a fa alatt. Csalódást már csak az okozhat, hogy az én vékonyka vádlimra egyáltalán nem feszül úgy, mint Nancy Sinatra lábára: csak harangozik benne a két alig formálódó pipaszár.

Aztán kisüt a nap, na végre, hogy tavasz van – és ez majdnem mindent visz: tél gyötrelmét, jégszerelmet, délutáni tanítás sötétjét, kötelező olvasmányok véget érni nem akaró betűtengerét, még a kisbirodalmi hierarchiaháborúkat is. Csak ki kell lesni az iskola ablakán, és máris enyhül a jobb jegyért vállalt feleletek kínja: a Kiss János utca fái zöldbe borulnak, a MOM-park kivirul, oldalán a fű mind kövérebbre nő a párhuzamosan lelapuló szánkónyomok között – hamarosan már kabát nélkül rajzunk ki a tollasodó gesztenyefák alá. És ha a zivatar nem engedi, hogy kint tanuljunk, a mindinkább szűkülő falak között már a gumizoknis dagadt lábain döcögő Mária néni, a közömbös vénlány felügyelő-tanárnő orrát is megüti a tanulószoba egyre harsányabb nemisége.

És akkor jön a nyár. A félévi szégyenfoltot sikerül végül kikozmetikáznom 4,2-re – indulhat a vakáció! És a vonatablakban máris kattognak a képek, mint alig pár éve a diafilmek kockái, Hófehérke, Csipkerózsika, Vérpiroska… És jöhet a keszthelyi kollégiumszálló, a lépcsőház fűszeres fűrészporszaga, az ebédlő szombat esti bulira átalakított hodálya, a zene, a gyerektestben először felhágó lázas ösztön, a tánc, és abban a Másik arcának, testének, érintésének semmihez sem hasonlítható első megtapasztalása.

Keszthely, 1969

Keszthely, '69 - itt, akkor, a Vájlington együttes legnagyobb slágere a Hungária együttes "Rémlátomás"-a volt 

Mészáros Lali. Ez a neve keszthelyi nagy románcomnak. Az olajos hajú, a feketegyémánt-szemű, a fénylő képű, zömök kiskölyök. Aki annyi idős, mint én – egy hajszállal alacsonyabb is nálam. De engem nem érdekelnek, se a jóképű bátyja, se a többi nyurguló, handabandázó kamaszok. Csak az a béna, forró csönd, ahogy a Lali bámul. Csak az a nedves kis tenyér, a barna kézfej. Ahogy egymás kezét szorongatva ballagunk komoran a parton, a Balaton először mutatja meg, hogy ha távolból felszállnak a sötétkék égre egy ragacsos sláger foszlányhangjai, miféle egészen más nosztalgiát képes teremteni ugyanaz a nyáresti víz a csillagokkal, ami eddig csak a gyerekszabadság gyönyörű terhével hasogatta a szívemet. És apám nem nevet ki, és nem mosolyodik el félrefordulva anyám. Értik – ők ilyenek. Jók. Felnőttek. Meg lehet bízni bennük. Az eszembe se jut, hogy még emlékeznek.

Két hét a világ, ha nyaralsz. Még ha egy végtelenségig tart is a búcsúeste lassútánca, míg a beat-suhancokból alkalmilag verbuválódott Vájlington együttes pattanásos énekese szívszaggató orrhangon végigénekli a Gondolsz-e majd rám-ot. Lali nagy szénszeme megtelik zaklató fénnyel, és amikor a direkt elcsuklatott hang odaér, hogy még látom arcodat, az én zöld szemeimbe is felgyűlik a könny. 

Gondolsz-e majd rám, '69

Gondolsz-e majd rám - a képre kattintva megszólal az Echo nagy slágere

Szeptemberben valami veszettség lesz úrrá mindünkön: utolsó év, hurrá, a végén szabadulunk! Ki-ki a maga jövője felé, de nyolc év után végre nem itt leszünk. Szervusztok, régi barátok… Az osztálykirándulás magaviseleti okokból egy rövid dunai hajókanyarra redukálódik, a Vígadó tértől a Vígadó térig, Csepelnél fordulva vissza. De még ez az egy-két órácska is elég ahhoz, hogy megbokrosodjunk: végigüvöltözzük a fedélzeti hangszóróval az Illés-lemezt, sárga rózsa, keresemaszót, Little Richards ahogy kikötés előtt még felharsan a Rock and Roll Rézi is, az egész osztály egyetlen körbe állva őrjöng, üvölt, dübörög. Csoda, hogy a Medve kibír bennünket: egész más most ez a világ, jobb lesz ha végre már megérted, az idő lassan-lassan eljár feletted – harsogjuk szegény osztályfőnökünk megrökönyödött képébe, ő meg csak zavartan félreles, próbál mosolyogni. Meg vagyunk győződve róla, hogy nagyon öreg már ehhez az egészhez. Pedig a Medve – keresztnevén Barnabás, ált. isk. matematika tanár, ez a korán kopaszodó, kissé merev fiatalember – még csak a következő év tavaszán nősül, amikor már a nyolcadik végéhez közeledünk. Még mindig csak a James meg én vagyunk ketten, akik nem félünk igazán az osztály hatalmaskodóitól, de független duettünk jótékony sugarai végül valami laza derűt hoznak abba a harcos kisvilágba, amibe a többiekkel össze vagyunk zárva. Így az utolsó évre egészen megenyhül, már-már élvezhetővé, de mindenképp elviselhetőbbé lesz a közös maradék idő. A tanulószobáról egyre egyszerűbb kilógni, Mária néni már azt se veszi észre – vagy úgy tesz –, ha mellette suhanunk ki az ajtón. És már nem a MOM-park a fő gyülekező hely: rászoktunk az Ugocsa-sarokra, ahol a kanyarban félkörbe rakott kőmellvédre remekül fel lehet ülni, hogy első cigarettánk keserves füstjét arcátlanul belefújjuk a budai nyilvánosság képébe. 

És amikor megjelenik körünkben az első Led Zeppelin lemez – ami a második, de hozzánk az egyik disszidens rokon csomagjából ez ér el előbb –, akkor végképp vége minden gyerekes konformizmusnak. Az az apró köhintés, és nyomban utána a géppuskasorozatként felhangzó zaklató riff mindent megváltoztattak. Nekem nagyjából az egész életemet. Az én nagy kedvencem a Heartbreaker – nem tudok szabadulni többé ettől a diszharmonikus hangzástól, a ráolvasás-szerű lüktetéstől, a sámán hangjától. Csodaszámba megy, alig merem elhinni, amikor pár hónap múlva már a Petőfi Rádió hétfői kívánságműsora, a Kettőtől hatig is toplistájára tűzi. Nehezen bírom ki, hogy lemenjen a vízállásjelentés – a Rába Apcnál, hajóvonták találkozása tilos –, már jóelőre belehajolok a Weimar Rádió hangszórójába, nehogy elszalasszam. Aztán nagyon lassan, de valahogy mégis két óra lesz, én feltekerem maximumra a Weimar gombját, és végre, szinte mindig az elsők között, ami azért jó, mert olyankor még senki nincs otthon, csak az öcsém meg én, feldübörög a kedvencem, eksztatikus gyönyört kavarva fel a szívemben.

Mind ugyanígy adjuk át magunkat az eddig nem ismert mélységeinkből  felkorbácsolódó szenvedélynek, és ezentúl szinte minden tanulószobás időt a Zuppiéknál töltünk. Őt a Márti aktuális fiúja, a minden lánynak tetsző Kereszt, az idegesen vibráló kezű dobos rántotta be a bandába. Ők ketten már tizenhat évesek, mindjárt végeznek a szakmunkásképzőben. Kereszt haja göndör szőke, a rock-karrierhez sokat ígérő csigák a vállát takarják. A nagyfiúszobának berendezett kis lukban olykor tízen is zsúfolódunk a poszterek alatt, izzadva, izgulva, teljes gyönyörbe zuhanva. Igaz, sokkal ártatlanabbak vagyunk, mint a tanárok és szülők gondolnák: nem egymást izgatjuk fel ennyire – a zene kábítószere az, ami így hat ránk, mi azzal a hanggal esünk örök szerelembe. Ha faggatni kezdenének a felnőttek, nem vallhatnánk mást, ott vöröslő fiúk és lányok, csak hogy mindünk első szeretője Robert Plant hangja volt.

ZEP

ZEP-poszterem 1969-ből, az ágyam fölötti falról - a képre kattintva megszólal a Heartbreaker

Azért a romantika is szépen szárba szökken. Márti még az évnyitón bejelentette, hogy a nyáron rekordot döntött: meg nem erősített saját forrása szerint tíz fiút csavart az ujja köré. Egyetlen hitele ennek az adatnak az lehet, hogy Márti vadászterülete már nem a SZOT munkásüdülő volt, hanem a nagy garázstelep, ahol az irodákat takarítva anyja mellett végzett nyári munkát. De felőlem ugyan fölszedhetett akár húsz fiút is – kit izgat az, ha az ember lányára Zsámbékon vár az igaz szerelme! Mészáros Lajos már tervezi, hogy miattam feljön Budapestre. Hogy majd itt lesz iparitanuló. Ám a hallgatag, nagy szemű Lali aztán mégis csak a jóképű bátyját küldi fel hozzánk, hogy az mondja el nekem, hogy a Lali nem szeret sem szerelmes, sem semmilyen levelet küldeni, se zsámbéki képeslapot, se bármi mást, amit írni kell, mert végtelen szégyelli a helyesírási hibáit. És hogy ő nem fog jönni, és már az se érdekli, hogy én lemegyek-e Zsámbékra meglátogatni őt, hisz ennek a szerelemnek úgyis az a sorsa, hogy a tüze elhamvadjon, mert nem igaz, hogy a távolság a nagyokat fellobbantja.

 


ITEM MCMLXIX

tanít a tested: kihallod belőle
kéj és szégyen a két új üzenet
mindig csak így együtt még egyelőre
ravaszul válogatni nem lehet
míg megszokod amit rendre kapsz tőle:
nemedről vérrel pecsételt lelet
fiúbarátok megfutnak előle
míg törzséből kivet saját nemed 
kipányvázatlan szabad szellemed okán
ezen juss át ha tudsz teve a tű fokán

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Falcsik Mari --


További írások a rovatból

220VOLT

Palicsi anzix Palicsi anzix
Hét emlék (életrajzi töredékek)
220VOLT

Fűh #3 Fűh #3
Röhögés > A hatujjú ember (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

Interjú Bazsó Adriennel színház-pedagógiáról, nyitottságról és kíváncsiságról, kezdésről és újrakezdésről
art&design

Rajtunk kívüli rend Rajtunk kívüli rend
Gálhidy Péter Sarokvas című kiállításáról (Megnyitó)
art&design

Értelmező szótár Értelmező szótár
Horváth László és Takács Máté Okkult Coaching című kiállításához


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés