PRAE.HU: A magyar olvasóközönség számára a Mintha követ ennél (Kalligram Kiadó, 2026) az első köteted, amelyet fordításban olvashat, így kezdésként arra szeretnélek kérni, mesélj egy keveset magadról és az eddig megjelent köteteidről.

A Mintha követ ennél (Jakbyś kamień jadła, 2002) című könyv az egyike annak a négy könyvnek, amelyben háborúkról és azok következményeiről írok.

Ez volt az első könyvem, amit ebben a témában írtam, és amit Lengyelországban 2002-ben adtak ki. Arról szól, milyen árat fizettek a bosnyák nők ‒ édesanyák, lányok, feleségek ‒ a délszláv háború után.

Ezt követően Ruandába utaztam, ahol tizenöt évvel korábban zajlott le az utolsó nagy népirtás ‒ ezt dokumentáltam. A következményei továbbra is frissen éltek az országban, mert ez a seb nehezen gyógyult. Ez lett a Ma megrajzoljuk a halált (Dzisiaj narysujemy śmierć, 2010) című kötetem. Ezt követően egy ideig Kambodzsában éltem, az itt írt könyvem címe pedig Kukorékoló kakasok, vonító kutyák (Pianie Kogutów, Płacz Psów, 2019) lett. Kambodzsában a Vörös Khmer népirtásáról írtam negyven év elteltével. Alapvetően a pszichés betegségekkel rendelkező emberekről írtam, akiket a saját családjuk láncol le és zár ketrecbe. Azt próbáltam bemutatni ebben a kötetemben, hogy ez miképpen bizonyul a negyven évvel azelőtti népirtás következményének. Jelenleg több mint három éve Ukrajnában dolgozom, utolsó, megjelenés előtt álló kötetem pedig az egyetlen a négy közül, amely még nem egy befejezett történet, mert a háborúnak még nincs vége. Ez a könyv a háború közepéből íródott Donbászban, Kelet-Ukrajnában, ahol a bátor emberek jelenleg is törmelékek közé szorult és lakásokba zárt állatokat szabadítanak ki, akik szintén a háború áldozatai. Úgy alakult, hogy egy hasonló szervezet önkéntesévé váltam. Ennek a könyvnek a címe Delfinek és Belzebub (Delfiny i Belzebub, 2026). Nemcsak ezt a négy könyvet szereztem: a többi írásom túlnyomórészt Lengyelországban játszódik, de van olyan is, ami a Fülöp-szigeteken, egyvalami mégis összeköti mindet: a dokumentarista jelleg.

PRAE.HU: A háborúk központi szerepet töltenek be a műveidben. A magyarul megjelent Mintha követ ennél fülszövege nyomán „azt követően is a romokban heverő Boszniában maradt[ál], hogy a haditudósítók többsége szedte a sátorfáját”. Lengyel tudósítóként hogyan váltak az életed részeivé az 1992-ben kezdődött délszláv háború eseményei?

Alapvetően Wisława Szymborska megállapítása szerint a haditudósítók háborúról háborúra utaznak ‒ amelyek véget értek, már nem fontosak számukra. Engem különösen az érdekel, ami a háború után történik: az az ár, amit az emberek azután fizetnek, amikor a háború már véget ért. Ez hosszú ideig is eltarthat, ahogyan azt már a Kambodzsáról szóló kötetem kapcsán is említettem. Első alkalommal Szarajevóban akkor jártam, amikor még ostrom alatt állt ‒ ekkor huszonhárom éves voltam. Egy humanitárius konvojjal érkeztem oda, és amit ott átéltem, nagy hatással volt az életemre. Annak ellenére, hogy a kommunista időszak szülöttje vagyok, alapvetően békés gyermekkorom volt, amely szerető családi légkörben telt. A szarajevói út az első olyan önálló tapasztalatom volt, amikor a halállal és a szenvedéssel találkoztam ‒ mindaddig egyetlen alkalommal szembesültem a halállal, tizenöt éves koromban ugyanis meghalt a nagymamám, aki viszont távol lakott tőlünk, és nem volt vele szoros kapcsolatom. Annyi biztos, hogy huszonhárom éves koromig egyszer voltam temetésen.

Szarajevóban rá kellett jönnöm, hogy a világ kegyetlen ‒ ez tudósítóként átformálta a nézeteimet.

Öt évvel a háború elteltét követően aztán visszatértem Szarajevóba, hogy megtudjam, mi történt azokkal az emberekkel, akikkel a népirtás ideje alatt találkoztam. Ekkor ismertem meg ‒ szinte véletlenül ‒ Ewa Klonowskit, a kötet egyik központi szereplőjét. Egy idegen személy révén kerültem kapcsolatba vele, akitől megtudtam, hogy a doktornő háború áldozatainak exhumálásával foglalkozik. Egy kávézóban találkoztunk először, ahová egy műanyag tasakkal érkezett, amiben kis gereblyék és lapátok voltak. Pontosan tudtam, mire használja ezeket az eszközöket ‒ a találkozóra is munkából érkezett. Ekkor kezdett el mesélni nekem a munkájáról, én pedig rájöttem, hogy mindazzal, amit megoszt velem, egy hatalmas, megírandó történetet tár elém. Akkor azt gondoltam, hogy ez a történet valójában a feltámadásról szól. Másképp fogalmazva az élők felelősségéről a halottjaikkal szemben.

PRAE.HU: Kapcsolatban álltok-e még Ewa Klonowskival? Milyen személyként ismerted meg? Mikor beszéltetek utoljára?

Remélem, a könyvvel sikerült bemutatnom a személyiségét. Folyamatos kapcsolatban vagyunk, és valószínűleg idén nyáron is találkozunk majd. A magyar kiadás utolsó fejezetében több személyes dologról is írok kettőnk barátságát illetően. Idén ünnepli a nyolcvanadik születésnapját.

PRAE.HU: A Danyi Gábor fordításában megjelent kötet utolsó két fejezete (Föld és Emlékezet) olyan egységek, amelyeket az eredeti, 2002-ben megjelent Jakbyś kamień jadłában nem közöltél, a Föld ugyanis 2003-as, az Emlékezet 2025-ös keltezésű. Milyen többletet képviselnek számodra ezek a fejezetek?

Az utolsó előtti fejezetet azért írtam meg, mert a tények megváltoztak, Potočari-ban ugyanis egy újabb tömegsírt fedeztek fel, amiről még nem tudtak azokban az években, amikor ott jártam. Az utolsó fejezetet a lengyel kiadóm kérésére írtam meg, ugyanis az újabb kiadást jónak látták aktualizálni. Szerettem volna érzékeltetni a kötet utolsó egységével, hogy a háborús trauma valójában soha nem ér véget, sőt generációról generációra öröklődik. Belefoglaltam egy szálat a Skorpiók katonai alakulatának vezetőjével kapcsolatban, aki egy autóbalesetben meghal a feleségével és a tizenhét éves fiával. Ez gyakorlatilag egy bibliai vagy shakespeare-i igazságszolgáltatás is lehetne, amelyet sajnos már csak akkor sikerült hozzáadnom a kötethez, amikor az új lengyel kiadás már a nyomdában volt. Annyi időm még volt, hogy megkérjem Danyi Gábort, hogy a magyar fordításba illessze bele ezt a részletet. Lehet, hogy ehhez a szálhoz még vissza fogok térni.

PRAE.HU: A kötet angol fordításában számos fotót láttam a fejezetek végén ruhadarabokról, body bagekről és emberekről, akik halott hozzátartozóikat próbálják felismerni az Ewa Klonowski által összeillesztett maradványokban. Az eredeti, 2002-es kiadásban is szerepelnek ezek a fotók? Mi volt a célod a kötetbe illesztésükkel?

Ugyanazok a fotók szerepelnek az eredetiben is, más kiadásokból azonban ugyanúgy hiányoznak. Sokat dolgoztam egy fotós kollégámmal, és az ő munkáját is szerettem volna megjeleníteni, a szöveg azonban önmagát igazolja, és nem tartom feltétlenül szükségesnek a vizuális anyagok szerepeltetését. Úgy törekszem megírni a szövegeimet, hogy az olvasó lássa maga előtt mindazt, amiről szó van, bármennyire is szeressem a dokumentumfotókat. A Fülöp-szigetekről szóló Éli, Éli (Eli, Eli, 2013) könyvem nagy mértékben a fotókról is szól, illetve a fényképek etikai vonatkozásairól. Az új, Ukrajnáról szóló kötetem olyan sokatmondó, mediatizált jeleneteket örökít meg, amelyeket az egész világon ismernek, különösen 2022-ből. Ebben a kötetben már nem szerepelnek a konkrét vizuális anyagok, hanem én írom meg őket.

PRAE.HU: Ha kulcsszavakban szeretném összegezni a Mintha követ ennél főbb aspektusait, azt mondanám: csontok, özvegyek és hit. Milyen mértékben volt tudatos döntés a részedről ezeknek a tartalmaknak az ismétlődő megjelenítése? Mi erősített rá az egyes fejezetek megírása során az újabb és újabb tematizáláshoz? Milyen mértékben játszott közre Ewa Klonowski lengyel antropológus karaktere minderre?

Egyszerűen követtem a tényeket ‒ az embereket, akikkel találkoztam. Azon emberek számára, akikről ez a kötet szól, az Allahban való hit kulcsfontosságú. Fontos kiemelni, hogy nem vallásháborúról beszélünk ugyan, távolról sem volt jelentéktelen szegmens a vallási diverzitás ebben a történetben. Képzeljük csak el, hogy Szarajevó hosszabb ideig, 1425 napig volt ostrom alatt, míg Leningrád csak 872 napig ‒ ha Szarajevót keresztény városként muzulmán csapatok szállták volna meg, a világ azonnal megállította volna őket. Európa megállította volna őket. Amerika azonnal megállította volna őket. De a valóságban a keresztények ostromolták a muzulmán várost, a világ pedig közel 1500 napig ölbe tett kézzel nézte.

PRAE.HU: A Visszatérés című fejezetben kicsit közelebbről is megismerjük a negyvenkét éves Halimát és a háború lenyomatait az életében:

„Mikor felkel a nap, én is felkelek.

‒ Anya ‒ mondja nekem a fiam ‒, már megint csikorgattad a fogad az éjjel.

‒ Megint ropogtattam? Ne haragudj.

‒ Mintha követ ennél.

Iszok egy kávét, kinyitom az ablakot, kinézek. A világ még megvan.”

A kötet címe gyanánt szolgáló hasonlat érzékletesen felvillantja az emlékek kiváltotta mechanizmusok működésbe lépését azok életében, akik közvetlen módon megtapasztalták a délszláv háború szörnyűségeit. Miért választottad a kötet átfogó eleméül ezt a képet a sok női tapasztalat közül?

Úgy éreztem, eléggé tartalmas ez a cím, és többféle interpretációt biztosít az olvasóknak. Az irodalmi szövegekben, de már a címben is nemcsak azok a dolgok fontosak, amik leírunk, hanem mindazok is, amiket nem fogalmazunk meg közvetlenül. A cím magyar fordítása a lengyelhez hasonlóan három szó: merem remélni, hogy az eredetihez hasonlóan ez is sok mindent tud felölelni. Természetesen a szavak között történő tartalmak nem létezhetnek a szavak nélkül, de szavak létezhetnek mögöttes tartalmak nélkül.

Úgy gondolom, hogy ha ezt a könyvet az első megjelenés óta mind a mai napig ‒ immár huszonnegyedik éve ‒ újra és újra kiadják, akkor minden bizonnyal sok mögöttes tartalmat közvetít.

Hiszem, hogy ez a terjedelmében vékony kötet tartalmában tulajdonképpen irtó vastag. És szerintem így is kellene mindig írni. Hanna Krall tanítványa vagyok ‒ egy hét múlva lesz kilencven éves ‒, aki arra tanított, hogy a szavakat már elhasználtuk. A célunk így az kell legyen, hogy a lehető legtöbbet mondjuk el a lehető legkevesebb szóval. Ebben Hanna Krall mester (néha úgy tűnik számomra, hogy túlzásba is viszi), és bár nem vagyok a követője ‒ szerintem megvan a saját stílusom ‒, ebben igyekszem őt követni. Ilyen alapon tétetik mércére szerintem minden mű és szerző. Nagyon örülök, hogy magyar fordításban is megjelent ez a kötet, mert azt bizonyítja, hogy egy mű képes hosszú ideig élni.

PRAE.HU: A kötetedet olvasva a filmművészet világából két alkotás is felidéződött bennem: Jasmila Žbanić Grbavicája és Quo Vadis, Aida?-ja. Ismered-e ezeket a filmeket, illetve milyen mértékben érzed párbeszédbe állíthatónak a könyved üzenetével?

Jasmila filmjei ugyanarról a háborúról szólnak, amelyről az én könyvem is. Az ő filmjei tényeken alapulnak ‒ hús-vér emberek hús-vér tapasztalatain.  A Quo Vadis, Aidá?-ban például a saját ismerőseimet fedeztem fel. Ilyen értelemben létezik kötődés, viszont mindketten a saját nyelvünkön beszéljük el a történteket: én egy kicsit hátrányból indulok, ugyanis az események külső szemlélőjeként per definitionem kevésbé mély mindaz, amit én tudok elmondani egy olyan emberhez képest, aki közvetlen tapasztalatokkal bír. Nyilván nyelvi korlátokba is ütköztem. De hát nincs választásom, riporter vagyok, és beleásom magam ezekbe az eseményekbe. Ugyanígy tettem a megjelenés előtt álló kötetem idején is: a könyv már a nyomdában volt, miközben én állatokat segítettem kiszabadítani a romok közül Donbászban. Hogyan írhattam volna meg ezt a könyvet, ha közben nem veszek részt az exhumálásban, pusztán mert túl nehéz, büdös vagy nyomasztó? Ugyanígy nem írhattam volna az állatokról sem mint a háború áldozatairól anélkül, hogy elmentem volna a frontra, ahol az ukránok minden egyes nap próbálják őket kimenekíteni.

PRAE.HU: Aida tolmácsként válik etnikumok közötti közvetítővé Žbanić 2020-as filmjében. Összehasonlíthatóak-e szerinted a megélései mindazzal, amiket te haditudósítóként vagy Ewa Klonowski antropológusként tapasztaltatok a ’90-es években, illetve az azt követő időszakban?

Nem lehet összehasonlítani. A Quo Vadis, Aidá?-hoz képest az én tapasztalataim a háború utáni helyzetből származnak. De még a jelen idejű ukrajnai tapasztalataimat sem lehet összehasonlítani a helyiekével.

Nekem lehetőségem van kilépni a horrorból.

Bármelyik pillanatban hazatérhetek a kocsimmal, míg a velem egykorú ukrán férfiak hadkötelesek, így nem hagyhatják el az országot. Őket kiviszik a frontra, és meghalnak. Szívből remélem, hogy a Delfinek és Belzebub hamarosan Magyarországon is meg fog jelenni, ugyanis hatalmas szükség van rá, hogy az itt élőkhöz elérjen mindaz, ami a szomszédos országban valójában történik. Hiszem, hogy a magyarok képesek lesznek szolidaritással viszonyulni az ukránokhoz, és a könyvem ‒ még ha kis lépéssel is ‒ hozzá tud járulni ehhez. Ők ugyanolyan emberek, mint mi ennél az asztalnál ‒ az ő életükbe azonban hirtelen belépett a háború. Mindenüket elveszítik: először azokat az embereket, akiket szeretnek, aztán a békéjüket, biztonságukat ‒ mindenüket. Nem szeretek szlogenekben fogalmazni, de közös ügyünk van.

Fotók: Kabai Henrik