Szabó Imola Julianna életművének gazdagsága már a beszélgetés első perceiben megmutatkozott, hiszen a felnőtteknek szóló, kritikai sikereket és szakmai díjakat elnyerő szövegei mellett az utóbbi években a gyerekirodalom és az illusztráció is egyre hangsúlyosabbá vált munkásságában, ráadásul ezek sokszor egymással szoros kapcsolatban álltak egymással. Az író-olvasó találkozón egy sokrétegű alkotó pályaíve rajzolódott ki, egy olyan szerzőé, aki az irodalom és a vizuális művészet határán mozogva, kanyargós úton jutott el saját hangjához. A pályáját korántsem kezdte zökkenőmentesen.

A szerzőt eredetileg a színház világa érintette meg, ezért dráma tagozatos gimnáziumba járt, rendező szeretett volna lenni, ám a felvételije nem sikerült. Ez a törés új irányokat nyitott, az írás és a tánc került előtérbe, végül táncelméleti szakíróként tanult tovább az egyetemen. Saját megfogalmazása szerint életét vargabetűk jellemzik, de ha valami érdekelte, abba teljes intenzitással merült bele.

Személyes sorsa is meghatározó volt pályájának alakulásában. Tizenhét éves korától családfenntartó volt, több állást vállalva az egyetem mellett. Ezzel párhuzamosan hosszú ideig azt a visszajelzést kapta, hogy nem tud rajzolni. Az áttörést egy váratlan helyzet hozta. Varratok című prózakötetének tervezését költségvetési okokból rá bízták. A siker sem maradt el, mert az akvarellekkel illusztrált alkotás 2014 Szép könyve lett ifjúsági és szépirodalmi kategóriában. Majd egymás után jöttek a felkérések könyvillusztrálásra és mint mondta, kézről-kézre adták a fiatal szerzők, így azután autodidakta módon tanulta meg a grafikai ismereteket.

A rajzolás azonban még ekkor is akadály volt, saját bevallása szerint nem tudott olyan borítókat készíteni, amelyekhez figurális rajz kellett. Ezt a belső gátat végül egy rajztábla oldotta fel, amit a férjétől kapott, és ez új alkotói világot nyitott meg számára. Kezdetben digitálisan dolgozott, majd fokozatosan az analóg és digitális technikák kombinációja felé haladt.

Munkáiban az irodalmat és az illusztrációt tudatosan kezeli, nem ragaszkodik ahhoz, hogy saját szövegeit mindig ő illusztrálja. Sőt, kifejezetten inspirálónak tartja a másokkal való együttműködést. Úgy véli, az illusztráció nem a szöveg egyszerű leképezése, hanem egy másik réteg, amely párbeszédbe lép azzal. Ideális esetben „egy meg egy az három”. A kép és a szöveg együtt egy harmadik jelentésszintet hoz létre az olvasóban.

A felnőtteknek szóló szövegeinek világát sűrű, lírai nyelv jellemzi, ahol a konkrét életrajzi események háttérben maradnak, és inkább az érzelmi tapasztalatok kerülnek előtérbe. Szabó Imola Julianna mesélt arról is, hogy milyen úton jutott el a felnőtteknek szóló, gyakran traumatikus témákat feldolgozó szövegektől a gyerekkönyvek világáig, és hogyan viszonyul ehhez a sajátos, „hegekben gondolkodó” szemlélete. Úgy fogalmazott, hogy a gyerekkönyvek nemcsak a gyerekeknek, hanem egy „belső gyerekhez” szólnak. Saját életében a fordulópontot az jelentette, amikor szülő lett. Ekkor szembesült azzal, hogy a saját gyerekkorát is újra kell értelmeznie.

A szerző egy meglepő, mégis sokatmondó példát hozott életéből. Ráébredt, hogy nem tud játszani. Miközben szeretett volna kapcsolódni a gyerekeihez, a játék – amely a gyerekkor egyik alapnyelve – idegen maradt számára. Ez a hiány mélyebb önvizsgálatra késztette, és ez végül egy belső átalakuláshoz vezetett.

Elmondása szerint a gyerekei „meghívtak benne” egy másik ént: egy szabadabb, színesebb világban létező kislányt. Ez a belső figura lett az a hang, amelyen keresztül a gyerekkönyvei megszólalnak. A szerző tudatosan kezdett ezen a nyelven gondolkodni és írni, mintegy új csatornát nyitva önmaga és az olvasók felé.

A gyerekirodalom felé fordulásban fontos szerepet játszottak az olvasókkal való találkozások is, felidézett egy foglalkozást, ahol gyerekekkel rajzokat, figurákat készítettek a művei nyomán, és ezek az élmények is mélyen megérintették. Úgy fogalmazott, hogy ezek a pillanatok „szétrepesztik az ember szívét”, és megerősítik abban, hogy a gyerekkönyvekben is lehet mély és komoly tartalmakat közvetíteni.

A gyerek- és felnőttirodalom közötti határt nem témák, hanem nézőpontok mentén határozza meg. Az számít, hogy milyen hangon, milyen pozícióból szólal meg a szöveg. A mesés forma számára nem cél, hanem eszköz, mindig az adott téma hívja elő a megfelelő formát, legyen az vers, próza, líra vagy narratív mese.

A mesékhez való viszonya különösen érdekes. Elsősorban nem a klasszikus, pszichológiai értelemben vett szimbolika vonzza, hanem az, hogy hangot adjon azoknak a szereplőknek, akik a hagyományos történetekben háttérben maradnak. Ez a szemlélet jelenik meg gyerekkönyveiben is, ahol a megszokott sémáktól eltérően gondolkodó karaktereket ábrázol.

A beszélgetés során szóba került, hogyan jelennek meg a traumák a műveiben, és ezek mennyire vihetők át a gyerekirodalomba. Szabó hangsúlyozta, hogy számára nem az a cél, hogy konkrét tragédiákat meséljen el, hanem hogy egyfajta felületet hozzon létre, amelybe az olvasó „belenézhet”. A saját sebek így nem közvetlenül, hanem áttételesen jelennek meg.

A szerző szerint mindenkinek vannak „sebei”, és az irodalom feladata nem feltétlenül azok részletes feltárása, hanem egy olyan közeg létrehozása, amelyben az olvasó saját tapasztalataihoz kapcsolódhat. Ez a gondolkodásmód jelenik meg a „heg” motívumában. A seb mint nyom, mint emlék, mint az identitás része.

A Heg nem csupán egy történetet, hanem egy mélyen átélt, megrázó családi traumát dolgoz fel. Az alkotó kislánya hatnapos korában komoly koponyaműtéten esett át, amely maradandó heget hagyott maga után. Ez az élmény hosszú éveken át meghatározta életüket. A könyv ennek a folyamatnak a feldolgozásából született. Kezdetben a történet egy szűkebb, konkrét problémára fókuszált, ám a kiadó javaslatára a szerző tágította a perspektívát. Így a „heg” végül metaforává vált: nemcsak fizikai, hanem lelki sérüléseket is jelképez, amelyekkel sokan azonosulhatnak.

A mesekönyv írása közben alakult ki, hogy a történet csak akkor működik, ha a főszereplő egy kislány lesz. Ez a döntés személyesen is nagy lépés volt az alkotó számára, hiszen közelebb vitte saját élményeihez. Ettől kezdve a történet szerkezete és íve is a helyére került.

Az illusztrációk nem a szöveg közvetlen leképezései, hanem egy külön réteget alkotnak. Külön kihívást jelentett a „heg” megszemélyesítése, mint autonóm szereplő megjelenítése. Ez a kreatív és érzelmi munka végül egy komplex, több szinten értelmezhető művet eredményezett.

A könyv vizuális világa külön figyelmet érdemel. Az illusztrációk cianotípia eljárással készültek. Ez egy régi fotóeljárás, amely során napfény segítségével jelennek meg a képek. A művész különböző rétegeket – például gézlapokat, növényeket – használt fel az illusztrációként. Ebben a folyamatban a családja is aktívan részt vett. Az egyik gyermeke növényeket gyűjtött, míg a másik maga hímezte meg a könyv egyik kulcselemét, a „heget”.

Szabó Imola hangsúlyozta, hogy alapvetően ösztönösen alkot, „gyomorból” indul, majd később válik tudatossá a szerkesztés során. Ugyanakkor egyre inkább egységben gondolkodik. Számára a könyv nem pusztán szövegek halmaza, hanem komplex tárgy, ahol a tipográfia, a papír, a képek és a szöveg együtt alkotnak egészet.

A beszélgetésen felmerült, hogy a szerző gyerekkönyvei stilárisan mennyiben különböznek a felnőtteknek szóló műveitől. Szabó szerint a két világ között erős rokonság figyelhető meg. A nyelv és a képiség hasonló, ugyanakkor a gyerekkönyvek hangulata derűsebb, „napsugarasabb”. A súlyosabb témák így nem eltűnnek, hanem átalakulnak – finomabbá válnak.

A jövőt illetően optimistán nyilatkozott. A könyvhétre megjelenő alkotását egyfajta beteljesülésként éli meg. Fontos számára, hogy minden évben legyen egy „szerelemprojektje” egy olyan alkotás, amelyet teljes szabadsággal írhat meg, hiszen írásaiban a személyes tapasztalat, az ösztönös alkotás, a tudatos formaalakítás és a különböző művészeti ágak közötti átjárás egyszerre van jelen.

Fotó: Kása Zsófiát és Gyovai Dóra