bezár
 

zene

2016. 05. 15.
Jazz a világ pereméről
GetCloser Budapest 2016 – GFS Trio 2016. április 23. MomKult
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nyilván volt bennem némi bizonytalanság, amikor a GetCloser Budapest 2016 koncertjére igyekeztem: nem amiatt, hogy az újonnan indult fesztivál második estjére érkezem, hiszen a műsor, és főként az első fellépő – Billy Cobham – biztosított arról, hogy rendkívül színvonalas fellépőket hallhatunk. Inkább azon tanakodtam, hogy az oly sokoldalú Trilok Gurtu melyik aspektusát ismerem meg?

Magáért beszél a fesztivál sztárfellépőinek névsora: Cobham és Gurtu is főként a fúziós jazz kezdetével kapcsolódtak össze, Richard Bona pedig, ha jóval fiatalabb is, a későbbi nemzedék tagjaként sokszor bizonyította, hogy felér a régmúlt nagy basszerosaihoz, mint amilyen Stanley Clark vagy Jaco Pastorius volt.

Persze, lehet ezt vitatni és azt is, hogy Bona egyáltalán fúziós zenét játszik-e, ám világosan látszik, hogy mind Cobham, mind Bona, mind pedig Gurtu valami olyan muzsikát játszik, ami közel áll a közönséghez – kis hazánkban különösen.

És persze, nem csak fúziós jazzt játszottak nálunk a múlt század hetvenes-nyolvanas éveiben, ám – ahogy nemzetközi színtéren is – ez volt az a műfaj, ami nagy népszerűséget ért el, mint – utólag nézve – a Syrius (meg persze a Kis Rákfogó és a Mini). A GetCloser Fesztiválon pedig fellépett a Syrius Legacy – akiknek a zenéjéről áradozva írtam (én is) –: szemtelenül fiatal legények.

Talán azért is (volt) olyan népszerű a fúziós jazz, mivel színes és gyakran különböző kutúrákból származó zenei elemeket vegyít, fuzionál az előadásba. Nálunk szeretik a jazzt rocknak becézni, de ha a CODONA-ra, a Mahavishnu Orchestrára és a Shaktira gondolunk (amely sorba most nem fér bele a Return Forever, a Weather Report, valamint Airto Moreira és Flora Purim), akkor látjuk, hogy nemcsak a rock fér bele a fúziós jazzbe, hanem az indiai klasszikus zene – meg a konnakol – és az elektronika is. 

Főleg ebbe az irányba utazott Trilok Gurtu annak idején. Csakhogy rengeteg zenésszel játszott, sok lemezt adott ki, és voltak köztük olyanok, amelyek inkább a Word Music kategóriába esnek és nem a jazzbe – de ki mondja meg, hogy hol a határ?

Nemrég hallottam újra, élőben a Shaktit és Zakir Husseint, és az utóbbi kapcsán felmerült bennem, hogy amit hallok, az inkább World Music. Szóval amikor a GFS Trió koncertjére igyekeztem, amiatt aggódtam, hogy a műsoron vajon Word Music, vagy inkább fúziós jazz lesz?

A MOM Kultúrházhoz érkezve leginkább a nyugalom lepett meg. Nyugalom és békesség, mivel alig néhány ember lézengett – persze látszott, hogy valamilyen esemény készülődik, ám korántsem volt akkora nyüzsgés, mint amekkorát egy ekkora világsztár érdemelne.

Kényelmesen bevonultunk a nézőtérre, ahol csak néhány ember lézengett, majd vártunk. Az említett néhány ember nem tűnt hardcore jazz rajongónak: volt néhány idősebb, galamb hajú egyén, ám fiatalok is bőven – mondhatni vegyes közönség.

Az idő pedig múlt, és ugyan szép lassan gyülekeztek az emberek, a késés egyre feltűnőbbé kezdett válni. Ismerősömmel azon vitatkoztunk, hogy vajon arra várnak, hogy "kellő" számú ember gyűljön össze?

Nem tudom az igazságot, én mindenesetre arra tippeltem, hogy Gurtuék nem játszanak ilyen játszmákat, valami más oka lehet a csúszásnak. Végül feljött egy fiatal hölgy a színpadra és elmondta ugyanazt, amit már a sajtóhírekből tudtunk (hogy fejből, vagy papírról olvasta, azt már mindegy) – kedves volt és aranyos, de nem igazi konferanszié.

Aztán felvonult a három zenész, és elkezdődött az előadás, jó háromnegyed óra késéssel. Azaz inkább kezdődött volna, vagy még inkább csak kezdődgetett. Tudniillik nem nagyon akartak úgy szólni a hangszerek, ahogyan az elvárható lett volna: a zongora után felbődült a szintetizátor Sosa keze alatt, Trilok Gurtu tablája és egyéb ütőhangszerei pedig fahangon és alig szóltak.

Mondom az összetételt, mert lényeges: (a jazz mellett) Omar Sosa zenei anyanyelve a salsa, Paolo Fresu leginkább Enrico Rivára hajaz, mondjuk Miles-vonal, Trilok Gurtu anyanyelve pedig nyilvánvalóan az indiai karnatikus zene. 

Mivel jó sokáig nem állt rendesen össze a hangzás, a három zenész háromféle világából nehezen állt össze a közös kozmosz. A zongora és billentyűs hangszerek hajlottak a szinkopált képletekre, az ütősöknek maga a metrum, illetve ritmusképlet tanult (és nem természetes) volt, Fresu pedig próbálta az egész kavalkádból elkapni azt a néhány hangot, ami a legnagyobb közös osztó volt és gyönyörűen hangzott. Mivel nem egy lineárisan felépített zene volt, az ismétlődő és olykor chorus-verse stílusban fokozódó-lanyhuló hangfolyamnak volt valami minimalista, vagy inkább repetitív jellege.

Nagyjából a koncert felénél tarthattunk, amikor – az időközben tablájával a színpad közepére költöző – Gurtu és Sosa belekezdtek a konnakolba, ami lassan Sosa szájdobolásáába csúszott.

Tudniillik az indiai ütőhangszeresek komoly előtanulmányokat folytatnak, mielőtt kezükbe vennék (vehetnék) a hangszert: a konnakol egyfajta ritmus-kotta, amiben a különböző ütéseknek különböző nevük van, amik vokálisan előadva önmagukban is megállják a helyüket.

Konnakol

A konnakolt tartalmazó zenéket azt hiszem a Shati tette ismertté (John McLaughlin egy könyvet is írt a konnakol rendszerről), és Trilok Gurtu szinte minden lemezén előfordul. A szájdobolás egészen pontosan az, amikor valaki "énekli" a ritmusthangszereket (illetve a szájára és a mellkasára ütve “modulálja” a hangját), újabban balkáni ritmusokkal hallható, ám jazz-zenészek is felhasználták, mint például Bobby McFerrin (mondjuk: Don' Worry Be Happy).

Elég hosszú vokális ritmusszóló volt a koncerten, és ez volt az a pont, ahol megtört a jég. Addigra a közönség összegyűlt (ki tudja, milyen időzítéssel késtek ezek az emberek?), a keverő-hangtechnikus rátalált a nagyjából megfelelő beállításra – és a három különböző irányból közeledő zenész intenciója is összeért egymással és a közönséggel. Mivel szinte kötelező kellék a konnakol az ilyen zenékben (legalábbis Trilok Gurtunál), volt egy reminiszcenciája a közönségénekeltetés irányában, a végefelé pedig "szenzációba" hajlott, ám tényleg ez volt az a pont, ahonnan kezdve a zene ütni kezdett.

Most kezdtük megcsodálni Omar Sosa különös (ambient) hanszíneit, az erre épülő zongorajátékát, ami hamar ritmikus akkordfoszlányokká alakult, melybe egy-egy gyönyörű trombitahang hasított – lágyan (!) –, miközben a tabla és egyéb kütyük aprították a ritmust. Ebből a szempontból nem volt túl nagy változatosság: a legtöbb szám pontosan így épült fel. Modális jazz volt, ami a Word Music pereméről érkezett.

Nekünk sajnos el kellett még érnünk egy vonatot a koncert után, ezért hamarabb el kellett indulnunk, még azelőtt, hogy az előadás befejeződött volna. Megítélésem szerint talán még egy szám és néhány ráadás volt ezután, ám abban biztos vagyok, hogy a döcögő kezdés után igazán sikeresen zárult a koncert, amit a közönség méltó ünneplése koronázott meg.

Tudniillik saját élményeim – a lezárás nélkül is – összeálltak egy egésszé, méghozzá nagyon tetszetős egésszé: minden hibája ellenére egy kiváló koncertet hallottam.

GetCloser Budapest 2016

2016. április 23. MomKult

Három nagyszerű, magával ragadó egyéniség, három látszólag teljesen különböző zenei világ és kultúra, három lenyűgözően virtuóz muzsikus: Trilok Gurtu indiai ütőhangszeres, Paolo Fresu olasz trombitás és Omar Sosa kubai zongorista alkalmi együttese a lehető legélvezetesebb módon fuzionálják saját zenei világaikat, így hozva létre egy lélegzetelállító produkciót.

 

Trilok Gurtu

Trilok Gurtu 1951 október 30-án született Mumbai városában, Indiában. Indiai ütőhangszeres és zeneszerző, akinek az alkotásai hazájának zenéjét a fúziós jazzel, a világzenével és más műfajokkal is ötvözték.

Saját albumokat jelentetett meg és olyan zenészekkel működött együtt, mint Terje Rypdal, Gary Moore, John McLaughlin, Jan Garbarek, Joe Zawinul, Bill Laswell, Maria João és Mário Laginha, valamint Robert Miles.

Gurtu legkorábbi felvételei 1977 körülről a német etnofúziós zenekar, az Embryo Apo-Calypso című lemezén hallhatóak. Az 1980-as években a svéd dobossal, Charly Antolinivel és John McLaughlinnal játszott McLaughlin triójában, ahol különböző basszisták játszottak: Jonas Hellborg, Kai Eckhardt és Dominique DiPiazza. 

A Gurtu és McLaughlin közötti együmműködésbe beletartozott a szájdobolás indiai konnakol rendszere. Időnként Eckhardt is beszállt a hip-hop beat-box vokálokba, és így háromszólamú vokális dobszólót játszottak.

Gurtu szokatlan oldalai közé tartozik az, hogy dobszék nélkül, félig a földön térdelve játszik, tablák és nyugati dobok keverékén. 

A dobos, Collin Walcott halála után Gurtu az Oregonban játszott. Három lemezen dobolt, amit a zenekar jelentetett meg: Ecotopia (1987), 45th Parallel (1989) és Always, Never and Forever (1991).

1991-ben Zakir Hussain és Bill Laswell megalapította a Tabla Beat Science együttest, ami a hindusztáni zene, az ázsiai underground, az ambient, a DNB és az Electronica keverékét játszotta.

2004-ben Gurtu a Miles Gurtu albumot hozta létre Robert Miles-al. Az Arké Song Quartettel való együttműködése 2007-ben kezdődött, az Arkeology című album megjelenésével.

2010-ben Trilok Gurtu a Piano Car című albumon játszott, ami Stefano Ianne minimalista operája, további közreműködők: Ricky Portera, Nick Beggs (Kajagoogoo), Mario Marzi, Terl Bryant (John Paul Jones/Led Zeppelin), John De Leo.

2012-ben Trilok Gurtu az elektronikus folk duóval, a Hari & Sukhmani in their hometown of Chandigarh-al dolgozott és megalkotta a Maati című dalt a The Dewarists című film zenéjében.

 

A kép forrása: http://www.trilokgurtu.net/  / momkult.hu 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 12.
Airbourne, Fezen Fesztivál, 2019. 07. 24.
VOLT Fesztivál, 2019. június 26.

Más művészeti ágakról

irodalom

Üzenet, de kinek? Üzenet, de kinek?
Szabó Magda: Üzenet odaátra
art&design

Velünk élő hagyományok Velünk élő hagyományok
Korniss Péter Változások című kiállítása Kolozsváron
art&design

Ami általános, ami emberi Ami általános, ami emberi
Interjú Ember Sárival lehetséges megközelítésekről, utazásokról, önazonosságról, piaccal való megbékélésről
art&design

Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben
Horváth Gideon – I put my hand into a beehive


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés