bezár
 

zene

2008. 02. 03.
Nemzeti filharmónia?
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Szlovén Filharmónia hangversenyei 2007. január 14-én és 21-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nemzeti filharmónia? A szlovéneknek ugyan már van eurójuk, de zenei téren nincs mit irigyelnünk tőlük: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Szlovén Filharmonikusok – európai zenekari csereprogram keretében ugyanazon bérletsorozatban szereplő - koncertjeit összehasonlítva legalábbis megnyugodhatunk. Hogy az euróbevezetés dátumát legalábbis szokatlan összefüggésbe hozni szimfonikus zenekarok művészi teljesítményével. A párhuzamnak más oka van.
A szokatlan és talán indokolatlannak tűnő összevetés kézenfekvő: mindkét zenekar műsorán egy-egy nemzeti zeneszerzőtől származó impresszionisztikus darab, trombitaverseny illetve külföldi szimfónia hangzott fel. Mialatt hipermodern íróeszközömet próbáltam haló poraiból feltámasztani, azon gondolkodtam, melyik program és melyik előadás közelítette meg jobban a nemzeti filharmónia gondolatát?

prae.hu

Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar széles körben autentikusként elismertté vált Bartók-interpretátorként képviseli a nemzeti filharmónia eszméjét. Az elsőként felhangzó opus 10-es Két kép ha nem is a legismertebb Bartók-darab, ám a félreismerhetetlenül „bartókos” népzeneiség és a debussyzmus (az egészhangú skála és az impresszionista hangszerelés) igen kívánatos egyvelegét kínálja. Amint Tallián Tibor fogalmaz: A két „image” némileg beleolvad a Kékszakállú hátterébe. Pedig tartalmas emléke a harmincadik évéhez közeledő szerző kétsarkú zenei univerzumának. Kocsis interpretációjában legalábbis nem volt kétséges, hogy a mű remek. Ennek oka egyfelől vélhetőleg a készülő új Bartók-lemezsorozat körüli műhelymunkában keresendő, de az is nyilvánvaló, hogy Kocsis Zoltán Debussy felől is kiválóan érti és értékeli a darabot. S az igényesen kidolgozott részletek csak meggyőztek afelől, érdemes várni a Két kép CD-felvételére. Annál is inkább, mert a koncerten is inkább pontosan betanított-betanult, felvételszerűen steril előadást hallhattunk, mely minden bizonnyal autentikusabban hangzik lemezről.

A Bartók-darab után színpadon maradó kamarazenekarnyi muzsikus Velenczei Tamást volt hivatott kísérni Haydn Esz-dúr trombitaversenyének előadásában. S hiába kifogástalan a neves külföldi zenekarban játszó művész curriculuma, és hiába az öröm, hogy itthon is hallhatjuk (amúgy a Zeneakadémián tanít), több súlyos problémát is felvetett a műsorszám. Mint azt a műsorismertető is szokatlan részletességgel hangsúlyozta, Haydn darabja és a hangszer mai technikai kialakítását megelőzően született trombitaművek általában erősen kiszolgáltatott a hangszer (és megszólaltatója) fizikai korlátainak. Ennek megfelelően Haydn trombitaversenye – bárhogy igyekezett is a mester – tizennéhányperces, nyúlfarknyi művecske á la gyermek Mozart. Nem véletlen, hogy a konzik és főiskolák folyosóin is gyakorta el-elkapni a foszlányait – ám a komolytalanság határát súrolja rangos koncerten előadni. Még akkor is, ha a szólista ezúttal történetesen nem konzis színvonalon játszott.
Velenczei Tamás
Velenczei Tamás trombitahangja feltűnően szép, felhangdús és egyben hajlékony, ami különösen pianóban hatásos. Kár, hogy nem alkalmazott vibratót – talán stiláris szempontok miatt? Némi megbocsátható bizonytalankodás mellett azonban éppen a stílussal kapcsolatban voltak fenntartásaim. Sem a szólista, de még a zenekar sem távolodott el a standard (kommersz) bécsi klasszikus köznyelv reprodukciójától, s az önálló interpretáció híján nem tudtam különlegesnek érezni az előadást.

Persze a szögletességet „nem ér” felróni Velenczei Tamásnak, elvégre mégiscsak elsősorban zenekari muzsikus. Igazi szólótrombitást persze keveset bír el a föld: Maurice Andrék ritkán születnek, [a]http://www.prae.hu/prae/articles_ny.php?aid=634[text]Marcus Stockhausen[/a] sikerét pedig nem kis részben a populárisabb műfajoknak és hatásos önmenedzsmentjének köszönheti. De mit tehet egy halandó rezes? Például a repertoár későbbi, nem feltétlenül nagyobb, ám jóval látványosabb és szórakoztatóbb falatai közül választ, vagy netán egy magyar szerző művét [a]www.prae.hu/prae/articles_ny.php?aid=464 [text]tűzi műsorra[/a]. (E két körülmény ráadásul szerencsésen egybe is eshet, és pontosan ezt az alkalmat ragadja meg a Filharmóniai Társaság Zenekara és Kovács János, akik Hidas Frigyes kürtversenyét adták elő Zempéni Szabolcs szólójával 28-án. Nota bene: Hidas kutya nehéz, de sziporkázó trombitaversenyt is írt.)

A hangverseny második félidejében előadott Csajkovszkij: II., c-moll szimfónia egyértelmű csalódás volt. A darab intő példa, hogyan lehet szimfonikus muzsikába emelve teljesen megfojtani a népzenét. A jellegzetes „oroszos” dús hangzás csimbummcirkuszra emlékeztető harsány felfogása legalábbis igen távol áll tőlem. Persze öröm egy potens zenekart hallani, ám a sulykot néhol elvető hangszercsoportok (különösen kürt és pikkoló) nem azokat az érett és kidolgozott színeket hozták, mint a Bartók-darabban, hanem sűrű homlokzatfestékként borítottak be minden egyebet. Talán ha a Csajkovszkij-szimfónia helyett még egy brilliáns Bartók-darabot hallhattunk volna, elfeledkeztek volna a betegek a köhögésről. De abban biztos vagyok, hogy a zenekar és Kocsis még többet is megcsillogtatott volna abból, amiben vitathatatlanul ők a legjobbak.

Ami az egy héttel későbbi „visszavágót”, vagyis a Szlovén Filharmonikusok koncertjét illeti, mintha a korábbi hangverseny kapcsán megfogalmazott kételyeimre szánta volna válasznak a sors (vagy a műsorszervező). Irigylésre méltó déli szomszédunk nemzeti együttesének koncertjén két kuriózumszámba menő szlovén szerző, a Kocsis-féle műsor kapcsán hiányolt „nemzeti trombitaverseny”, és egy Mahler-szimfónia volt terítéken. Még ez utóbbi is szinte a nemzeti vonalba illeszkedett (szemben a Csajkovszkij-darabbal), hiszen ahogy mi, budapestiek [a]www.prae.hu/prae/articles.php?aid=772 [text]sajátunknak érezhetjük[/a] a tősgyökeres K&K mestert, úgy a ljubljanaiak is joggal tehetik, hiszen a fiatal komponista az akkor Laibach-ként emlegetett városban működött 1880-81 között.

Ám az ígéretes műsor nem váltotta be hozzá fűzött reményeimet. Kritikus aligha engedheti meg magának, hogy „csak jót vagy semmit” írjon, a Szlovén Filharmonikusok hangversenye után mégis erre a szabadságra vágytam. Lucijan Marija Skerjanc (1900-1973) hét tételes Gazele című szvitvariációja igen nehezen volna a XX. század európai muzsikájának élvonalába tartozónak mondható, mint ahogyan Ivo Petric (1931) Trombitaversenyére is inkább a formátlan, mint a formabontó jelző illik. A koncert vajdasági születésű szólistája, Kerekes Tibor jobban járt, mint Velenczei, hiszen Petric darabja kétségkívül látványos, s így korrekt – ám korántsem virtuóz - trombitálása élvezetes volt. Mindenesetre a szlovén szerzők műveinek műsorra tűzése (műsoron tartása) összességében a „nemzeti filharmónia” által kötelezően teljesítendő feladatnak, mintsem valóban sikert ígérő lehetőségnek tűnt.
George Pehlivanian (c) Tonkünstler
A második félidőben Mahler V. szimfóniáját hallgatva némileg módosítani kényszerültem véleményemen, ugyanis az ismert darabot hallgatva úgy találtam: a végtelenül korrekt, ám összességében csak közepes előadásért nem a művek, de elsősorban az együttest irányító George Phelivanian felelhet. Az amerikai születésű maestro azon kirakatkarmesterek közé tartozik, akiknek a zenekara analitikus sótlansággal és szigorú szögletességgel játszik, mialatt ő maga látványos (és feltehetően tükör előtt begyakorolt) mozdulatokkal éteri magasságokban szárnyal. Phelivanian szólójához a Mahler-darab mint kíséret azonban egészen egyszerűen túl nagy falatnak bizonyult a Szlovén Filharmonikusoknak.

De mi is a nemzeti filharmónia? S lehet-e, kell-e kizárólag a nemzeti kultúrát és emlékezetet szolgálnia egy zenei intézménynek? Vagy csupán (jó esetben) minőségjelző a „nemzeti” megkülönböztetés, hiszen az egyetemes zeneművészet legkiválóbb alkotásainak megszólaltatása nélkül nincs hangverseny? A két koncert arról győzőtt meg, hogy nemzeti zeneművek kanonizálása és a kanonikus művek repertoáron tartása, nemzetközi megismertetése, vagy mértékadó hangfelvételek készítése lehet valóban a nemzeti együttesek feladata, ám ha ehhez nem társul a valóban nemzetközi színvonal (lásd Szlovén Filharmónia), másfelől új művek (állami szintű) megrendelése és előadása (lásd Nemzeti Filharmonikusok), legalábbis fennáll a veszélye, hogy elveszítse jellegzetességét és jelentőségét egy nemzeti együttes.

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Haydn out, Muse in – múzsadilemmák
A 180-as Csoport című kötet bemutatója

Más művészeti ágakról

Renaud-Delage: Gru 4
irodalom

Hajdu Levente volt a Kötetlenül sorozat vendége
Kritika Nagy Gabriella Elviszlek Amerikába című regényéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés