bezár
 

film

2008. 02. 11.
A legenda xenomorfiája
Colin & Greg Strause: Alien vs Predator 2 – Requiem (2007)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A legenda xenomorfiája Az Alien vs Predator 2 - Requiem (A Halál a Ragadozó ellen 2) természetesen nagyon rossz film - méltatlan nagy elődeihez. Ám ez önmagában cseppet sem érdekes. Sokkal fontosabbak és izgalmasabbak e két legendás történetfolyam egybeolvadásából létrejövő agónia tünetei.

Az Alien-tetralógia és a Predator első két részének zárt és jól kidolgozott világai sikerükkel nagy elvárást támasztanak azon alkotókkal szemben, akik e nagy ikonok sorsfonalát tovább kívánják göngyölíteni. A gyökerekhez visszatérni és a másolás vermét maguknak kiásni nem volt kedvük, ezért megnyitották a két sci-fi univerzumot, hogy soha nem látott helyzeteket teremtsenek. Az AvsP 2 ezzel azonban műfaji válsághelyzetbe került.

A két földönkívüli faj kapcsolatát első ízben a Predator 2 végén villantották fel, amikor is az idegen vadászok a koponya-trófeákat egy olyan vitrinbe helyezik, ahol számos más ismeretlen lény fejcsontja között tisztán kivehető egy, az Alienből ismert életforma koponyája. Ekkor merült fel, hogy a két faj univerzuma azonos. Az így megszellőztetett lehetőséget aztán egy nagy sikerű számítógépes játéksorozat aknázta ki, amelynek egyenes következménye volt egy azt illető kimondatlan várakozás, hogy egyszer majd a filmvásznon is megelevenedik e csillagközi találkozás. 2004-ben került a mozikba az AvsP, melynek fékezett habzású sikere megosztotta a műfajba kiruccanó ínyencekből és ősfanatikusokból álló közönségrétegeket egyaránt. Záró képeiben egy predator testéből előtörő "mellkas-robbantót" láthattunk a predatorokra jellemző szájszervvel; ez a cliff hang volt hivatott borítékolni a második rész eljövetelét.

Az AvsP 2 nyitójelenete szinte képkockára azonos az előző rész - nem annyira sokat sejtető, mint inkább határozott ígéretet megfogalmazó - záradékával. Az így létrejött predalien persze nagy galibát okoz a predator-űrsikló fedélzetén, így az egy amerikai egyesült államokbeli kisváros határában lezuhan. Az életforma kirajzik; mindenféle korrektséget nélkülöző módon elveszejt gyermeket, feketét, szöszit, terhes kismamát. A predatorok galaxisában fogják a balsorsú űrsikló feketedobozának jeleit, és egy "bevégző" harcost küldenek, hogy megfékezze a járványként terjedő szaporulatot. Amikor a helyzet már nagyon súlyos, beavatkozik a Nemzeti Gárda: ledobja az atomot.

avp2_03A történet tehát kicsit sem izgalmas, nem fordulatos; esetlen, kauzális hibáktól hemzseg. Izgalmas azonban az elbeszélés módja, valamint az, ahogy a kertvárosi miliőt és emberi (anti)hőseit ábrázolják. Meglepő, hogy miután röviden jelzi, az idegenek lassan rászabadulnak az emberekre, több, mint húsz perc erejéig a városka lakóinak életébe, mindennapjaiba pillanthatunk bele (természetesen rövid, párhuzamos suspense-jelenetekkel tarkítva). A kötelező kulissza-közhelyek között (fehér kerítés, zöldövezet, kutya, jóserif) tinédzser főszereplőink szerelmi szálainak útvesztőibe, ellenlábasok vetélkedésébe kalauzol a film. Egy ilyen expozíció után, már vissza sem tér a sci-fi-horror hangulat - a sztori működési sémája a tini-horror (tini-thriller) alműfaj elveiből lett felépítve. A maroknyi menekülő fiatalból álló csoport tagjai egyenként hullanak el, megfelelő ritmusban, akárcsak egy klasszikus slasherben. Az AvsP2 alkotói tehát abba a hagyományba csatornázták be a két földönkívüli faj mítoszát, amely valahol John Carpenter 1978-as Halloweenjának nekropoliszként bemutatott kertvárosában ébredhetett, és amely a Sikoly-sorozaton és a Tudom mit tettél tavaly nyáron című alkotáson keresztül (hogy csak a legemblematikusabbakat említsük) máig elevenen hat; sőt, a mozilátogatók életkorának csökkenésével egyenes arányban növekvő igény miatt, folytonosan mind nagyobb teret nyer. A kötelező elemek pedig a főhősök közti kezdeti széthúzás, majd a rémséges történések - mintegy kalandpedagógiai jelleggel - precízen működő menekülő-brancsot kovácsolnak a fiatalokból; akik pedig a szívük mélyén rosszak, persze válogatott borzalmak közepette elvesznek.

avp2_01Az AvsP2-ben a tini-slasher motor azonban nem válhat a történet szilárd gerincévé - csak egy gyenge protézis, mivel a figyelem nagyon diszperz: sok képben kell megmutatni a főszereplő fajokat, hogy látványukban gyönyörködni lehessen, és csak mellékesen a főszereplő mellékszereplőket, a fiatalokat. A suspense-elemek nem működnek, mindig mindenbe belekap a filmfigyelem, szóval az említett zsáner erényei nem aktiválódhatnak. Az elővárosi környezethez kapcsolódva a családi filmek közhelyeit is megvillantja a film: egy molekuláris család rezignált, negédes drámájába csöppennek bele az idegenek. Meg is oldódik minden szívfájdalom, mert aztán már csak a futásra kell gondolni.

Az alkotók úgy érezhették, hogy mindez még nem ad (?) a történetnek elég lendületet. Amikor a predator, "vadjait" egy elektromos erőműig hajszolja, hírhedt vállra erősített nyomkövető plazmaágyújával nagy károkat okoz, így az egész városban megszűnik az áramellátás. Az ekkorra megérkező katonai egységek sem bírnak a szörnyekkel, így csak még nagyobb közúti felfordulást okoznak. Ráadásul vihar is tetézi a dolgot, szóval a végeredmény az, hogy a menekülő fiatalok hajszaszekvenciája már nem pusztán az idegenektől való menekülésről szól, hanem az elemekkel is meg kell küzdeniük. Ezt a kataszrtófafilmes köntöst még az tetézi, hogy a néző - a szereplőkkel ellentétben - tudomást szerez a nukleáris töltet használatának kilátásba helyezéséről. Hőseink tehát nem csak az elemeknek és a szaporulatnak feszülnek neki, de tudtukon kívül az idővel is versenyt futnak (vagy legalábbis a katonai mérlegeléssel). Ebbe a hajszába az atom-paranoia-honvédelem dramaturgiájára felfűzött - járványfilmekből ismerős - morális dráma giccses kliséi is be vannak injektálva. Ezt azonban épp csak meglebbentik, a katonaságról sokat nem tudunk meg, tulajdonképpen legfőbb dramaturgiai feladata az, hogy fegyvereket, páncélozott járműveket hoz, melyeket elhalálozván a vitéz kertvárosiaknak hátrahagy.

avp2_02Az AvsP2 műfajisága tehát meghatározhatatlan, felépítése tagolatlan és átláthatatlan; ennek következtében, a film világa is képlékeny, nincs benne egyetlen orientációt segítő pont sem (hacsak a lények, jobban mondva a testükön hosszan elidőző képek nem azok). A cselekmény ezért annyira darabos, hogy az sem pontosan követhető, kik, hogyan jutnak egyik helyről a másikra; a karakterek egydimenziósak, tulajdonképpen nem mások, mint "keltetők" és felfalni való zsákmányok.

Az Alien-saga lényei egyedfejlődésük során magukba építik a gazdatestek bizonyos tulajdonságait. Ezért hívják őket - bizonyos kristályszerkezeteket "másoló" kristályok megnevezésére használt kőzettani kifejezést adoptálva - xenomorfoknak. A túlhajszolt sci-fi-horror szubzsánerei, jelen esetben az Alien és a Predator ugyanezen az elven működnek: a két ikon már oly’ sok lehetséges jelentést felvett, hogy kiüresedett, és mára semmit sem jelent (…an alien is an alien is an alien…). Ezt remekül példázza, hogy a predalien a filmben nem termékeny műfogás, nem lendíti előre a mítoszt: a két MÉM feloldódik egymásban, elveszti arculatát. A predalien e kiüresedés páratlanul kifejező szimbóluma. E két legenda ráadásul - a semlegesség ezen állapotában - a különféle egyéb műfajok elemeit is mintegy egymásba behelyettesíthető panelekként képes integrálni, tetszőleges összetételben és (oksági) egymásra következésben. A különböző film-univerzumok közötti határok vékony és sérülékeny hártyává vékonyodnak, a különböző atmoszférák és belső logikák egymásban feloldódnak. A két földönkívüli faj harcának univerzumába betör és szervetlenül beépül a Dawson és a haverok világa, hogy motorizálja az egyébként üres viadalt; majd a hajsza- és katasztrófafilmek mechanizmusai, valamint a járvány-milícia motívum kliséi energetizálják e belsőleg inkoherens valóságegyüttest. Ahogy a xenomorfok hasonulnak az életformához, mellyel kapcsolatba lépnek, úgy inkorporálja e sci-fi alműfaj más műfaji "gazdatestek" formai sajátságait. Tulajdonképpen ez a legenda saját túléléséért folytatott, reménytelen rugódozása csupán.

avp02_04E két nagy sci-fi ikon saját történetiségének áldozatává vált: sikereik máig elnyúló csóvája, egész kultuszuk, maga alá gyűrte és teljesen elfedi őket. Az AvsP (1-)2 "nem lát át" nagy elődeik világába, nem emlékszik saját eredetére. A régi filmek, mint filmek persze élnek és hatnak csorbítatlanul, de a legenda egésze nem folytatható, világaik (belső, kezdeti feltételeik mellet maradva) érdemben nem gazdagíthatók. Értékes és izgalmas (cseppet sem gyászos!) pillanatok tanúi lehetünk, amikor is két kulturális MÉM - akárcsak a két idegen faj képviselői a filmben - felszámolja önmagát.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kele Fodor Ákos --


További írások a rovatból

Great Gerwig: Kisasszonyok
Noah Baumbach: Házassági történet

Más művészeti ágakról

art&design

A blöffben nem hiszek A blöffben nem hiszek
Interjú Szűcs Attilával az alkotási folyamatról, a galériák szerepéről, hazai és külföldi művészeti terekről
Kövek. Barkácsolás, gyűjtögetés és Adalbert Stifter
art&design

Sorsszimfóniák Sorsszimfóniák
Az ugyanolyanok című kiállításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés