Többek között Aki Kaurismäki (Gyufagyári lány, Ariel) finn rendezőnek köszönhetően vált nemzetközi szinten is kirobbanóan népszerűvé az északi népek hűvös, eredeti, sajátos humora. A „nagy marha vagyok, de nem tudok róla”-kaliberű, amúgy teljesen hétköznapi karakterek groteszk módon mindig többet képzelnek magukról, mint amik, ami természetesen rengeteg furcsa helyzetkomikumot eredményez. S amellett, hogy ezek az alkotások lassan, de biztosan építik fel gegjeiket, a svéd, finn, norvég és dán fekete komédiák sokszor többek egyszerű bohózatoknál. Sőt, mint kelet-európai elődeik (Jiří Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok, Szász Péter: Szépek és bolondok), úgy az Ariel, a Zöld hentesek, a Lovak és emberek, az Oroszlánszív, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről, a Fúsi vagy a Férfiak és csirkék is komoly (melo)drámák. Azaz mindegyikben van valamilyen tragikus történetszál, vagy legalábbis hangvételük elégikus. A sötét helyzetű főszereplők azonban legtöbb esetben mégis rátalálnak a fény útjára, mivel az alapkonfliktust ezek a filmek általában (kivételt talán pont Aki Kaurismäki művei képeznek) nem annyira a társadalmi körülményekre, hanem a makacs antihősök személyiségének hibáira alapozzák, így a világ felé nyitás és a jellemhibák felismerése happy endhez vezet.

Ezeket a konvenciókat ismerjük fel Hannes Holm (Szeleburdi svéd család-filmek) legújabb művében, Az ember, akit Ovénak hívnak-ban is, mely kvázi Ingmar Bergman A nap vége és Robert Zemeckis Forrest Gump című klasszikusait gyúrja egybe. S az elegy működőképes, de az északi fekete humoron már nem hahotázunk, csak legfeljebb mosolygunk.

Az ember, akit Ovénak hívnak egy svéd író, Fredrick Backman bestselleréből készült, azaz Hannes Holm biztosra ment. Biztosra ment, mert az Ove amellett, hogy továbbra is jól bánik a fekete humorral, szívmelengető melodráma, egy furcsa, mogorva, de nagyon szerethető öregúrral. Ove, a címszereplő sztorija végig emlékeztet Robert Zemeckis említett klasszikusára: történetében, dramaturgiájában, tanulságában is. Itt csupán annyi a különbség, hogy Ove életútja nem a nagy történelmi eseményekkel összefonódva jelenik meg.

Hannes Holm műve a címszereplő idős éveiben veszi fel a fonalat, és onnan tekint vissza a férfi gyermekkorára, illetve legszebb éveire szeretett feleségével, Szonjával. Ovét éppen menesztik állásából a „szívtelen fehéringesek” (a férfi nevezi így a gátlástalan kapitalista vállalkozókat), pedig közel negyven éve végzi munkáját ugyanabban a pozícióban. És jellemző, mikor a fiatal főnökök behívják őt irodájukba, hogy előléptessék, de olyan feltételeket szabnak, melyhez a hatvanéves Ove már nem tud és nem is akar alkalmazkodni. Pedig ő akár nagy ember is lehetne, de hatalma csak a kis lakópark határain belül érvényesül, melynek rendjére évtizedek óta felügyel. Illetve már efölött sincs túl sok befolyása, mert az új felügyelő, egykori barátjának felesége csupán tiszteletből tűri meg, hogy a szigorú Ove rendre intsen pár illetéktelent és rendbontót (az öregnek mániája, hogy senki ne hajtson be a közösségbe kocsival, ha egyszer van kialakítva erre a célra külön parkoló).

Azaz Ove tipikusan olyan ember, mint Forrest: egyszerű, tiszta, már-már naiv értékrendet képvisel, ám ellentétben amerikai „elődjével”, ő nem tud sodródni az árral, hanem a régi időkön, elvesztett, szeretett feleségén mereng. Így az öregúr gyakorlatilag mindent elvesztve úgy dönt, öngyilkos lesz. De megzavarják. Majd elszakad a kötél. Majd megint megzavarják új szomszédjai. Akikkel egyre jobb viszonyban lesz a morcos Ove, és öngyilkossági kísérletei is egyre ritkábbá válnak. Úgy tűnik, újra kezd értelmet nyerni élete, de ekkor ismét feltűnnek a gonosz kapitalisták, a „fehéringesek”, hogy megzavarják a kisközösség idilljét, s feldühítsék Ovét, mint már évtizedek óta annyiszor.

Hannes Holm műve kétségtelenül jól felépített, klasszikus melodráma, melyben tipikus flashback-szerkezetben elevenedik meg a kiégett Ove fiatalkora. Annyira klasszikus, hogy a hollywoodi melodrámaklisék szinte teljesen elnyomják a svéd fekete komédia gegjeit. A morális pólusok világosan elkülöníthetők, hiszen a címszereplő mindig végtelenül jó ember, szemben a némafilmes korszak satuegyszerű szkeccsfilmjeinek antagonistáit felidéző bajszos-öltönyös "fehéringes" tőkésekkel. Persze a jelenbeli Ovét megpróbálják az alkotók árnyalni, de a cselekmény második felében, mikor a skandináv dramedyk konvenciói szerint elkezd "felolvadni" a főhős, a jelenbeli történet is teljesen kiszámítható melodrámává válik.

Sokszor érzi előre a néző, mikor fog betörni a tragédia a fiatal Ove életébe a visszaemlékezésekben, illetve az öreg Ove mindennapjaiba a film jelenjében. Azaz kiszámítható a sztori, garantált, hogy aki látott már pár érzelmes szerelmi történetet, az kitalálja Az ember, akit Ovénak hívnak fordulatait. Például, mikor feltűnnek a jószomszédok, és a feleség, Parvaneh elkezd egyre többször Ove nyakára járni, akkor már előre tudjuk, hogy kettejük között lesz valami szimbolikus apa-lány kapcsolat, és az iráni nő a kulcs az idős úr zárt ajtajához, ő fogja felolvasztani a jégpáncélt, mely foglyul tartja Ove szívét.

Ja, és persze amellett, hogy tőkés vállalkozókkal és egy közel-keleti származású nővel kell szembenéznie a "Saab-fasiszta" főszereplőnek (ezt a márkát imádja még apja miatt Ove, azonban a  Volvót és tulajdonosait nagyon megveti), kötelezően konfrontálódik egy homoszexuális fiúval is a konzervatív idős férfi. Ám ami Parvaneh esetében még egészen működőképes (bár túlzottan sok funkciója pár dialóguson kívül annak nincs, hogy iráni), az a fiúnál már nagyon mesterkélt. Azaz érezhetően azért került bele a homoszexuális karakter ebben a történetbe, hogy didaktikus módon ezzel is hangsúlyozzák és megerősítsék a főhős, Ove megkezdődött jellemváltozását.

Persze annyira nem lenne baj, hogy az Ove klisés és néhol erőltetett, hiszen a humorral bármit fel lehet dobni. Annak idején Aki Kaurismäki is konvencionális bűnügyi történeteket adott el sajátos, ironikus stílusában, illetve a jellegzetes észak-európai közegben. A svéd Roy Anderssonnak pedig trilógiájában sikerült egyszerre filozofikusnak és humorosnak lenni úgy, hogy egy teljesen elvont sztorit adott elő, fogyasztható, hétköznapi formában és környezetben. Hannes Holm viszont megelégedett pár kiszámítható helyzetkomikummal és ismerős jellemkomikummal. Ove alakja például a tipikus, nagyon sok helyütt látott, mogorva, előítéletes és konzervatív figura (ha mondjuk a Bill Murray-s St. Vincentet láttuk, akkor helyben vagyunk). Számára persze mindenki, aki „mai” és „fiatal”, egyben deviáns és rendbontó is. Ove kicsit emlékeztet a magyar „házmesterfigurákra”, akik paternalista mentalitásukkal belemásznak az egyén magánéletébe minden csip-csup, de számukra a világ rendjét megzavaró szabálysértésért. S bizony Ove konzervativizmusa a cselekmény nagy részében olyannyira erős, hogy a karakter nem ironikus, idézőjeles antihősként, hanem egy nosztalgikus, az erkölcsiség utolsó bástyáját őrző hősként tűnik fel, mint Clint Eastwood a Gran Torinoban. Pedig a férfi az Ove alapszituációja szerint nem annyira a „gaz kapitalistáknak”, hanem saját magának köszönheti lelki sivárságát. Hannes Holm viszont olykor úgy mutatja be őt, főleg fiatal korában, mint aki az egyetlen jó ember a Földön, szemben az amorális, dekadens huszonegyedik századi fiatalokkal. Avagy a humor nemcsak kiszámítható és konvencionális, de el is veszti humorosságát a film bizonyos aspektusai miatt Az ember, akit Ovénak hívnakban, és mintegy újkonzervatív populista retorikává alakul. Ami, valljuk meg, egy skandináv dramedytől elég szokatlan és idegen.

Kliséssége ellenére persze Ove kalandjai élvezhetők. A forgatókönyvre nem lehet panasz, és aki szereti az efféle klasszikus történeteket, az biztosan kedvelni fogja Hannes Holm művét is. Hiszen nosztalgikus, örökérvényű sztori ez arról, hogy az erkölcsi tartás és a gerinc manapság ritkaság, az embertelen kapitalizmusban a szeretetszolgálatot is tenyérbemászó, arrogáns pénzember „fehéringesek” képviselik. Ennek ellenére persze a múlt egy részét igen is tudni kell elengedni ahhoz, hogy a halál és az elmúlás, az elmúlt dolgok helyett a jövőre legyünk képesek koncentrálni.

Tehát nem sok eredetiség szorult Az ember, akit Ovénak hívnak című dramedybe, humorát, drámáját és „mondanivalóját” nagyon sok helyen láttuk már. Azonban pár giccses momentuma (például a zárókép borzalmasan csöpögős) ellenére őszinte, szívmelengető történet néhány remek színész (a címszereplőt alakító Rolf Lassgård megérdemelten kapta meg a Svéd Filmakadémia díjátadóján a legjobb színésznek járó elismerést) előadásában.

Az ember, akit Ovénak hívtak

(En man som heter Ove)

Színes, szinkronizált svéd dráma, vígjáték, 116 perc, 2015.

Rendezte: Hannes Holm

Író: Fredrik Backman

Forgatóköny: Hannes Holm

Producer: Annica Bellander, Nicklas Wikström Nicastro 

Fényképezte: Göran Hallberg

Vágó: Fredrik Morheden

Zene: Gaute Storaas

Szereplők: Rolf Lassgård (Ove), Bahar Pars (Parvaneh), Zozan Akgün (Nasanin), Ida Engvoll (Szonja), Tobias Almborg (Patrik)

Országos bemutató: 2016. július 7.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!