bezár
 

irodalom

2016. 08. 07.
Életképek Simonország történelméből
Nagy Gergely: Simon és Simon. Kalligram, 2016.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ment-e a világ előbbre az elmúlt bő egy évszázadban? Igaza volt-e azoknak a nemzedékeknek, melyek úgy fogták fel: nekünk most ugyan rossz, de életünk célja, hogy a gyerekeinknek már jobb legyen? Vagy ugyanazokat a köröket futjuk itt Közép-(Kelet-)Európában száz-százötven éve? Többek között ezekre a kérdésekre is keresi a választ Nagy Gergely Simon és Simon című regénye.  

A Simon és Simon nem családregény abban az értelemben, hogy a különböző Simon Ferenc és Simon Franciska nevű szereplők között (akiknek rendre apjuk és anyjuk is ugyanezt a nevet viseli), rokoni kapcsolatot keresni felesleges. A többségében 5-6 oldalnyi kis írások főszereplőit inkább úgy érdemes elképzelni, mintha a Fortepanon böngésznénk az elmúlt bő száz év alatt (többségében) Budapesten készült köztéri képeket, és véletlenszerűen rázoomolnánk egy-egy képen látható figurára, akiről megtudhatjuk, épp mi jár a fejében, mit érez, milyen helyzetben van, mik a problémái, milyen fontos döntés előtt áll. Ábrázolhat ez a kép hólapátoló segédmunkásokat, óvóhelyen rettegő embereket, szovjetek által málenkij robotra hajtott túlélőket, a Rádiónál vagy a Corvin közben a szabadságért fegyvert fogó fiatalok csoportját, egy unottan álldogáló sort a Patyolatban, vagy esetleg egy lakásfoglaló demonstrációt. 

És akkor hirtelen valaki egy pillanatra érdekessé válik a tömegből. Egy átlagember. Egy Simon Ferenc vagy Franciska. 

Ám épp emiatt az abszurdig fokozott mindenkit ugyanúgy hívnak elgondolás miatt mégsem lehet egyszerűen csak egy novelláskötetnek tekinteni a könyvet, melyben többségében történelmi kontextusba helyezett mozzanatokat olvashatunk. A szöveg igenis igényt tart rá - úgy gondolom, joggal, és nem csupán azért, mert a cím alatt ott áll a műfaji megjelölés: regény - , hogy összefolyjon számunkra egyetlen egésszé. Már csak azért is, mert nem érzek minden egyes darabot egyenrangúnak, egyik-másikról úgy hiszem, valójában annyi a funkciója, hogy az elbeszélésfolyamból kiemelkedő kompaktabb, jobban sikerült novellákat megtámogassa, ám e feladatot tekintve mégis mindegyikük nélkülözhetetlen. Máskülönben összedőlne a nagyon finom, kényes egyensúlyú konstrukció. 

Úgy gondolom ugyanis, hogy a Simon és Simonnak az az asszimetrikusság, dinamikátlanság a neuralgikus pontja, ahogyan az időben - és néha térben is - máskor és máshol felbukkanó történetek egymásutániságának ritmusa nincs igazán eltalálva. Pontosabban: ha az olvasó rá tud erre hangolódni, nem zavarja, akkor Nagy Gergely regényének nyert ügye van. Ha nem igazán kerül a szöveg és befogadója e tekintetben egy hullámhosszra, persze akkor sincs minden veszve, de kétségtelen, úgy már nehezebb a könyv dolga. Vannak ugyanis visszatérő figurák, akik több részben is szerepelnek, ám hogy ezek az egységek közvetlenül egymás után szerepelnek-e, vagy éppen csak 4-5 történettel később, abban nem lehet egykönnyen logikát találni, bár feltételezem, nem is kell keresni. 

Máskülönben klasszikus, ráérős, szépen kibontott mondatokkal dolgozó elbeszélésekről beszélhetünk, a narrátor megbízhatóságával szemben nemigen merül fel bármi kétely. Egyszerre kívülálló, semleges, ugyanakkor mindig pontosan tudja, szereplői épp milyen emlékeken méláznak el, vagy milyen gondolatok gyötrik őket. Múlt és történelem értelmezését tehát nem narratológiai csavarokkal (pl. szétírással, vagy túlbonyolítással, a különféle elbeszélői rétegek ütköztetésével) kísérli véghezvinni. Hogy mit szeretne Nagy Gergely 2016-ban a világnak erről a Magyarország nevű helyéről - kicsit tágabban a közép-európai létről - elmondani, azt más összetevőkben érdemes keresni. Bár közismert történelmi eseményekkel dolgozik, méghozzá olyanokkal, melyek túlnyomórészt hatással voltak az itt élők és felmenőik életének nagy részére, Nagy azt emeli ki, hogy az adott (elképzelt) karakter életén ez konkrétan hogyan csapódhatott le. Privát kontextusba helyezi az ominózus történéseket, személyessé teszi a történelmet.   

És ezt véleményem szerint igencsak jól teszi. A kötet szerintem legjobban sikerült szövegkettősében az [élő pajzsként, túszként] illetve a [belesimul a kormos felekte falba] címet viselő részekben az aktuális Simon épp azon gondolkozik, hogy talán nem kellett volna elvenni a feleségét, miközben sorra veszi magában az asszony rossz tulajdonságait. Az olvasó együtt döbbenhet rá a férfival, hogy egy olyan menetoszlopba állították a szovjet katonák, amit nem a szomszéd utcasarok romjainak eltakarítására tereltek össze. Valószínűleg valamivel hosszabb útra indítják őket, úgy nagyjából egészen Szibériáig. Magyarország - de mondhatjuk úgy, is, hogy az egész nyugati civilizáció - legsötétebb pillanatainak egyikében járunk, a szövegben a domináns cselekményszál azonban végig - azaz a klasszikus, csattanószerű novellazárlatig, ahol végül összeérnek a közben el-elejtett , s csak legvégül fontossá váló motívumok -, a főszereplő feleségéhez fűződő érzésein és gondolatain alapszik. 

Van ennek a személyessé tételnek egy nagyon fontos etikai hozadéka, hiszen az elbeszélés nem a történelmi (és politikai) helyzetre, hanem az arra adott válaszreakciókra koncentrál. Az egyén saját életében hozható és meghozott döntéseire. A Simon és Simonból egy olyan világkép rajzolódik ki, miszerint valamennyi szabadsága, mozgástere mindig van az embernek - még itt, Közép-Európában is, ahol szokás az egyéni felelősség problémáját elvont fogalmakra, vagy a leghírhedtebb történelmi személyekre hárítani -, a kérdés csak az, hogy mit kezd vele. Ezzel némiképp Johanna Bator Homokhegy című regényére emlékeztet a könyv, hiszen vannak korszakok, amikor a legapróbb tettel is akaratlanul hőssé, egy másik ember életének megmentőjévé válhatsz, máskor meg hiába élsz egy nyugodt és sok szempontból szerencsésebb időszakban, nem igazán tudsz mit kezdeni a lehetőségeiddel. Nagy Gergely könyvében is úgy tűnik, inkább a Monarchia és a jelenkor figurái nem találják helyüket a világban, a köztes időben - főleg a féltávon - jóval kevesebb idő jut önelemzésre, cselekedni kell.  

Ebből a megközelítésből tartom nagyon fontosnak a könyv 1957 februárját megidéző [A kalauz itt nem volt többé kalauz.] címet viselő fejezetét. Főszereplője az a Simon, aki fegyveres felkelőként vett részt az előző őszi forradalomban. Ugyanúgy, ahogy annak a villamosnak a kalauza is, amelyen épp utazik. Mintha Nagy Gergely a Megáll az idő Malacpofa és az anya közti beszélgetésének ama híres mondatát ("Tudod, hogy én tudom, hogy te tudod, hogy mi tudjuk...") dramatizálná úgy, hogy nem csak azok számára nyer értelmet, akik benne éltek ebben a helyzetben, de a későbbi generációk tagjainak is. Hogy az emberek tekintetében egyszerre volt ott a bizalmatlanság érzése és a cinkos összetartozás tudata. Hogy nem lehetett tudni, ki dobott fel téged. S aki tette, vajon önként és dalolva, vagy kínvallatás kényszere alatt? És akkor mi történik majd veled? Bevisznek? Megint? Hányszor? Mennyi időre? De ha megúsztad a megtorlást, vajon minek köszönheted ezt? Vagy kinek? Ki döntött úgy, a megtorló fél hierarchiájának melyik szintjén, hogy te már nem kellesz? Nem lehet egyszerűen csak a legfelül álló emberre hárítani minden felelősséget, egy adott történelmi-politikai szituáció rengeteg ember döntésének és tettének következménye.

A sok Simon vezetéknevű emberen túl persze van egy titkos főszereplő is, aki - vagyis pontosabban ami - mégiscsak tehetetlenül szenvedi el az eseményeket. Ez pedig maga Budapest városa: a Dunába lőtt hidak, a szétbombázott bérpaloták, bérházak, az újra és újra átnevezett közterek. Nagy Gergely írásaiban nem szokatlan a főváros kitüntetett szerepe, most azért érdekes igazán, mivel a regény szereplői nagyrészt mérnökök, tehát tudatosan viszonyulnak a helyhez. Ugyanakkor az is izgalmas, ahogy a könyv több esetben is gyermeki szemmel láttatja a város romba dőlését. 

A Simon és Simonban egyaránt találhatunk ironikus és lírai hangvételű szövegeket. Előbbire talán a legjobb példa, amikor 1989 nyarának Simonja [És akkor bemondják] egy Patyolatban a sorára várva hallja a rádióban, hogy meghalt Kádár János, és arra gondol, hogy így kerek a történet, hogy naná, hogy sorban állás közben kellett ezt is megtudnia. Érzelmesebb hangnemet üt meg Nagy a [rajzolja újra az alakját] című részben, ahol a századforduló idején Amerikába kivándorló fiatal lány helyzetét próbálja megragadni, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a Brooklyn című filmben is láthattuk.   

Számomra talán a legifjabb, Hollandiába költöző Simonnal összejövő Nora fejezetei, vagyis ebből kettő [ő, maga Nora] és [10.28] lógnak ki nagyon a sorból (az utóbbi az egyetlen, ahol egyes szám első személyűvé válik a narráció), de ez az ellenkezés vagy nem tesztés beleolvad abba a fura érzésbe, hogy a jelenkori Simon Ferenc amúgy is mintha függeléke lenne - bár a róla szóló szövegek terjedelmét tekintve lehetne akár abszolút főszereplőnek tekinteni - a korábbi szereplők egybemosódó történeteinek. Ám ez adódhat abból is, hogy a saját életünkre, arra, ami itt és most zajlik, ritkán van felülről rálátásunk, egyszerűen csak megéljük, és hozzuk a jó vagy rossz (ez is csak utólag derül ki) döntéseinket.      

nyomtat

Szerzők

-- Pethő Anita --


További írások a rovatból

irodalom

Nyerges András Kábépé című könyvének bemutatója
2019. március 1. (péntek), 18 óra, helyszíne: Kossuth Klub | Klubterem 1088 Budapest, Múzeum u. 7.
irodalom

A művek ütötte rés (rövid emlékezés az elhunyt költőre) A művek ütötte rés (rövid emlékezés az elhunyt költőre)
Tandori Dezső (1938. december 8. - 2019. február 13.)

Más művészeti ágakról

zene

Lenni halott és fehér Lenni halott és fehér
Pashu: egy macedón-szerb malevicsista portréja
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Kutatásban a Külföldön Sikeres Magyar Művészek Kutatásban a Külföldön Sikeres Magyar Művészek
A prae.hu művészeti portál átfogó kutatási projektje
art&design

Egy száz százalékosan magyar kiállítás Egy száz százalékosan magyar kiállítás
A Magyar Nemzeti Galéria Csak tiszta forrásból. Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső (1908-1984) művészetében című kiállításáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés