Aztán persze hamar kiderült, hogy tévedtem, nem minden fellépő tudta ugyanis, hogy a koncert, a show és a performansz nem szinonimái egymásnak, vagy ha azt tudták is, hát azzal nem foglalkoztak, hogy mindegyik más és más rendezvényre való. Egy Szigettől, főleg pedig a Nagyszínpadra meghívott előadóktól én bizony show-t várok el, élőt, hangszereset, közönséget bevonóst, ilyenek. Az, hogy kiállunk, és eljátsszuk a dalainkat szépen egymás után, ahogy tette azt a Noel Gallagher’s High Flying Birds, nekem sajnos kevés, azt meg egyenesen értelmetlennek tartom, ha show vagy akár csak egy sima koncert helyett az első soroknál kicsit is hátrébb álló tömegek számára kizárólag a kivetítőn követhető színházi performanszot tol le valaki. Mondjuk a Sia.

Így tehát a hétfői szigetnapom zömmel azzal telt, hogy találjak valahol egy igazi show-t. Nem titok, prekoncepcióimnak megfelelően a Kaiser Chiefs hozta is a tőlük elvártat. Mielőtt azonban megnézhettük volna az elmúlt tíz évben Droopy, Német Tamás és Hugh Grant gyermekeként újjászülető Ricky Wilson és együttese előadását, izgatottan vártuk a Nagyszínpad előtti nézőtéren, hogy a Sziget Kisscam minket vegyen fel --  illetve azt, hogy nehogy minket vegyen fel; bajban is lettem volna, ha a mellettem állók valamelyikével kellett volna csókolóznom. A legtöbb embernek azonban ez nem volt probléma, nők csókoltak meg férfiakat, férfiak nőket, férfiak férfiakat és nők nőket, a közönség pedig – az Island of Freedom szlogen jegyében – minden egyes habzó csók láttán hatalmas örömujjongásban tört ki, sőt, a szinte teljesen megtelt mező épp a melegek csókjainak örült a legjobban – épp annak, amit a sztereotípiák szerint a leginkább elítélnek az emberek. Nem úgy a Szigeten, ami nem csak ebben a tekintetben reprezentál egy egész más társadalmat, mint amiben itthon élünk.

És akkor most, visszatérve a Kaiser Chiefs show-jára igaz, hogy ugyanazok voltak a poénok, mint bármelyik másik koncertjükön az elmúlt 10 évben, igaz, hogy a közönség csak mérsékelten értékelte az újabb dalokat, de mivel Ricky Wilson pontosan úgy viselkedett, ahogy egy frontembernek kell - futkorászott és ugrált össze-vissza és keresztül-kasul a színpadon -, s nemhogy kirohant a keverőpulthoz, de fel is mászott rá, no meg persze meg is énekeltetett minket és a mára védjegyévé vált flegmaságot megjátszva kiabált velünk, hogy élvezzük már végre a show-t, ezért mi is pont ugyanúgy viselkedtünk, ahogy egy közönségnek kell: ujjongtunk, énekeltünk, emeltük a kezeinket a magasba, üvöltöttük, hogy Kaiser, no meg, hogy Chief és most végre az is megtanulhatta a The Angry Mob refrénjét, aki eddig nem tudta – nem volt nehéz, vagy hússzor elénekeltük. És hát talán nem is hallottam még a The Who Pinball Wizard című számának ilyen jó feldolgozását.

Nem tudom, a korábbi években mivel ütötték el a nézők a két koncert közötti áthangszerelést, de idén a szervezők erre is gondoltak: szombaton színes festékporral fedték be az embereket, hétfőn konfettivel. Utóbbi egész jó ötlet volt, gusztán is mutatott messziről nézve, az viszont az előbbi kapcsán csak nagyon későn esett le, hogy kik azok a színes festékporral befedett és szemet-szájat-orrot törölgető zombik.

Szóval a Kaiser Chiefs által belelkesített közönség konfettivel szórt hajjal várta az ex-Oasis-fenegyerek, Noel Gallagher magasan repülő madarait, ami számomra éppen úgy hangzott, mint az Oasis, ami viszont semmiképp sem éri meg a strapát, amit a tömegben való állás jelent, ezért, bár éhes továbbra sem voltam, engedtem a Nagyszínpad közelében fellelhető Nyárson sült röfi bódé csábításának és ülve, kényelmesen (miközben a háttérből azért hallatszott a NGHFB, majd persze - gondolom, efelől senkinek sem voltak kétségei - az Oasis ugyanolyansága) betoltam egy isteni, mézes-mustáros-paprikás mártással meglöttyintett, frissen sült malachúsos, rukkolás szendvicset.

És minthogy a Sziget egy popkulturális rendezvény, úgy gondolom, érdemes egy kicsit elidőzi a szendvics popkulturális jelentőségén. Előkerül a szendvics a Luc Besson-féle Taxi első részében, amikor Émilien féltékenykedik, hogy az anyja Danielnek is csinált szendvicset (kétféle sonkás, sajtos, salátával és savanyúsággal, a magyar szinkron mintha még majonézt is tenne bele). Aztán rengeteg részben megjelenik a szendvics a Jóbarátokban is: itt, itt, itt és a kedvencem itt, arról nem is beszélve, hogy a remek Jon Favreau rendezésében és főszereplésével készült Chef című film is végeredményben a tökéletes szendvicsről szól.

Szóval egyáltalán nem meglepő, hogy még mezei Szigetlátogatóként sem elégszem meg bármilyen szendviccsel, pláne egy korábbi rossz tapasztalatot követően.

Pukkadozó gyomorral sétáltam tehát a Blues kocsmához, ahol a Pribojszki Mátyás Band ugyan show-t is tudott volna csinálni (írtunk róla már itt), de egy amerikai rodeópálya melletti kocsma ihlette színpad aligha szolgálhatott volna a részeg bambuláson kívül bármi másra. Kár, mert az Elvisre fésült, pocakos Pribojszki elképesztő hangokat hoz ki herflijéből, de erre a Szigeten nem túl sokan voltak kíváncsiak. Pedig a PMB-nek komoly rajongótábora van a klubok, a valódi kocsmák világában.

Amikor a Petőfi Rádió – Telekom VOLT Fesztivál Színpadhoz értem, már elkezdődött az Anima Sound System műsora. Igazi show ez sem volt (Prieger Fanni meglepően keveset mozgott a színpadon), de koncertnek fantasztikus, a koncert félidejére már majdnem tele volt a sátor, a végére pedig már a sátor előtt is ugrándozott az egészen vegyes nemzetiségű közönség, hogy együtt énekeljék a Csinálj gyermeket pápápárámpápápápám-ját.

Az a jó az Animában, hogy két módon is turnéztatják zenéiket. A koncertjeiken úgynevezett hangszereket is megszólaltatnak, a DJ-setes produkciókon pedig nem. A hétfői az előbbi volt, ennek megfelelően tehát láttunk gitárt, billentyűt, dobot, basszusgitárt, mikrofonokat és élő zenét.

Tudom, hogy maradi vagyok, de éppen azt, amit megadott az Anima, a jóval nagyobb színpadokon elvette az est további három, eléggé várt koncertje: sorrendben CHVRCHES, Sia és TroyBoi. A skót szintipop-istenek, a CHVRCHES koncertje még elment, Lauren Mayberry ugyanis fantasztikusan énekelt és iszonyú energiával tombolt, de hogy a két pult mögött a dj-k olimpiaközvetítést néztek-e vagy tekergették is a gombjaikat, azt nem tudni, de mondjuk mindegy is.

Közben – természetesen a kevesebb néha több stratégiát már rég feladva – átszaladtam az Európa Színpadra, ahol a La Smala nevű belga formáció akkora bulit csapott francia és belga közönségének, hogy nem is értettem, miért jöttem el olyan hamar: kár volt feladni a legkeményebb, dühös hip-hopot egy elsőre isteni, de aztán émelyítően édessé váló, ámde annál nagyobb GURU2Go banános-nutellás palacsintáért.

Aztán jött Sia, aki tényleg tökéletes performanszt adott, amit még élveztem is volna, ha mondjuk a Trafóban vagyok, nem pedig sokezer ember között, lábujjhegyen ágaskodva, hogy legalább a kivetítőkből lássak valamit. A színpadnak ugyanis még csak nem is az első részén álldogált és énekelt Sia, hanem bent, középen, szinte mozdulatlanul, miközben egy némán tátogó, ám elég jól mozgó táncoslány mozgott előtte össze-vissza. Értem én, kontraszt, meg ilyenek, de ez tényleg nem ide való. 

Aztán olyan is volt, hogy elénekelte az általa írt, de Rihanna által sikerre vitt Diamond-ot és olyan is, hogy miközben Sia, a szájáig lógó parókája alatt énekelt, mellette egy íróasztalnál ott ült és szintén tátogott Paul Dano. Mi legalábbis ezt láttuk a kivetítőket bámulva, de persze, nyilván, igazából a színész otthon ült, szotyizott és számolgatta, hogy vajon mennyi jön majd be a jogdíjakból. És minthogy klipet nézni otthon is tudok, ezért aztán, az óriáspalacsintától még mindig émelyegve, átbolyongtam Troyboihoz, aki már énekessel sem szarozott, mindent gépről tolt.

Haza is mentem azon ambíciómon rágódva a robogón, hogy meg kell tanulnom a fesztiválokon értelmesen részt venni, mert ez így egyáltalán nem éri meg: fáj a hátam, beüt a sok cukor, még csak be se rúgok, viszont képtelen vagyok úgy hazaérni, hogy azt érezzem, eleget és jókat, igazi show-kat láttam.

(A képek a szerző felvételei - a szerk.)