bezár
 

zene

2016. 10. 28.
Hangok, melyeket egyetlen zenész sem játszik
Plaid és a Southbank Gamelan Players. CAFe Budapest - 2016. október 10. Müpa
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem tudom, kinek mennyire ismerős a gamelán zene. Ha mondjuk egy 50-100 fős zenekarra gondolunk, tarka ruhákban, táncosokkal, rengeteg ütőhangszeressel és a hangszerek különös hangolásával, miközben kiderül, hogy ezúttal néhány nyugati fiatalember, elektronikával megspékelve adja elő - akkor talán érthetővé válik, hogy miért voltam olyan kíváncsi a CAFe Budapest Plaid és a Southbank Gamelan Players előadására.

Nem szeretném áltatni magam, és kedves olvasómat sem azzal, hogy a gamelán zene szakértője lennék. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy néhány kortárs nyugati zenélési forma nehezen lenne elképzelhető e jávai és bali szigeti, meglehetősen különös és nyilvánvalóan rituális zene nélkül.

Szóval anélkül, hogy mélyebben beleástam volna magam, azért meghallgattam már néhány, valószínűleg kissé nyugatosra sikerült gamelán zenét, elolvastam néhány zeneszerző írását, amiben a gamelán zenéről és annak hatásáról értekeztek, mielőtt először találkoztam volna vele, élő előadás keretében.

Ez persze még évekkel ezelőtt volt, ekkor lepték el a Müpa színpadát a tarka ruhás zenészek, különös hangszereikkel, különös hangzásaikkal. Azóta azt is tudom, hogy a hangszereket két különböző skálára hangolják: ez a pelog és a slendro.

Szóval vagy 50-100, csiricsáré öltözetű ember rohangál a színpadon, legtöbbjük valami kalapácsszerűséggel óriási xilofon-szerű hangszereket ver, nagyjából egyidőben, számunkra különösebben nem észlelhető ritmusban, szóval teljes a káosz.

Aztán eljön az “igazság pillanata”, amikor megnyílik a fül. Kell némi nyitottság és azt hiszem némi gyakorlat is, hogy az ember észrevegye azt, ami a “színfalak mögött” történik: megszólalnak a hangok, amelyeket egyetlen zenész sem játszik.

Ha jól emlékszem, Steve Reich beszélt annak idején a metazenéről. Arról, hogy az egyébként meglehetősen disszonánsan hangzó hangszerek felhangjai közül egyik-másik felerősödik, önálló életet kezd élni.

Tudom, hogy nagyon más, de azt hiszem a legvilágosabb példa erre a tibeti (illetve Tuva-szigeti) torokéneklés. Amikor egyetlen énekes több szólamban énekel.

Szóval mondom, hogy az ember ül a nézőtéren, lassan kezd elege lenni a disszonáns káoszból, és akkor megnyílik a füle, és elkezdi hallani a zenét, amelyet egyetlen zenész sem játszik.

Nem véletlenül említettem Steve Reichet, akire annak idején elég nagy hatást tett a gamelán zene. (És most csak megemlítem Lerdahl és Jackendoff nevét, akik gamelán zenekarban játszottak, majd Leonard Berstein beszédein fellelkesülve megírták a General Theory of Tonal Music-ot, nyelvtani alapokra helyezve a zeneelméletet.)

Azért is említettem Reiohet és a minimál (illetve sokak szerint repetitív) zenét, mert erre a muzsikára nem a ritmusképlet, hanem egyfajta pulzálás, lüktetés jellemző. Voltaképpen ez az állandó, folyamatos pulzálás teszi lehetővé a fázis-csúszást, amikor mondjuk a 4/4-re 5/4, majd 6/4 felel. Persze, szívem szerint nagyon is idézőjelbe tenném itt az ütemjelzést, mivel szó sincs semmi olyanról, amit negyedekkel jelölhetnénk. Az ilyen fázis-csúszás egyik jellemző példája Philip Glass, aki előszeretettel alkalmaz bővülő (cselló) arpeggiókat a zenéiben.

És mindezt csak azért említettem, hogy az is értsen, aki még sosem hallott gamelán zenét. Hogy valami egészen különös dologról van szó, amit jó esetben élvezünk, jóval ritkábban értünk és szinte sosem válik az “anyanyelvünkké”.

Olvastam egy interjút a Southbank Gamelan Players zenészeivel, olvastam a koncert leírását, és többé-kevésbé világossá vált számomra az alaphelyzet: fiatal, nyugati zenészek (akik nem mellesleg alaposan tanulmányozzák a jávai kultúrát) különböző elektronikus kütyükkel jönnek Budapestre, hogy gamelán muzsikával szórakoztassák a nagyérdeműt.

Ez az a pont, ahol beindul az agyam, a fantáziám. Ez az a pont, ahol lúdbőrözni kezd a hátam, amikor a poszt-modern crossoverre gondolok. Amikor lelki szemeim előtt látom, hogy a lelkes fiatalok megmutatják nekünk, hogy milyen a jávai zene. Amikor elektromos kütyükön mutatják be “Jáva lelkét”.

Persze senki se gondoljon rosszra: már a Plaid név is elég jól hangzott ahhoz, hogy ne lelki terrorra, hanem valami különös élményre készüljek. Mondjuk úgy: hogyan lehet megoldani a lehetetlent?

A színpadkép meglehetősen vegyes: a háttérben néhány különös és bizarr jávai hangszer, a zenészek szétszórva a színpadon, egyszerű, hétköznapi (nyugati) öltözetben. A látványra sem az autentikus, sem a digitális nem tűnik különösebben jellemzőnek.

Nincs különösebb konferálás. A zenészek a földön ülnek, s ha mozognak, akkor csak egyik hangszertől a másikhoz mennek. Nincs különösebb látványelem: még a kifejezetten látványos jávai hangszerek is inkább a háttérbe kerülnek.

Egy fiatal, szőke nő kezd énekelni. Egyszerűen, tisztán énekel, mint egy népdalénekes. Egy idő után ugyan némi live elektronika kerül mögé, ám a lényeg a tiszta ének.

Ugyanakkor a tiszta ének nem a nyugati skálákon tiszta. Ebben a zenében tiszta, ami valahol az elektronika, valahol Jáva és valahol Európa között lebeg. Nem törekszik arra, hogy úgy hangozzék, mint a jávai ének: tiszta, mert szívből jön.

Az előadás előtt még el is borzadtam egy picit, mert észrevettem, hogy a színpad hátoldalára vetített monitorkép csálén ál. Attól féltem, hogy mi lesz ebből, ha még a kezdetekkor sem áll biztosan?

Ehhez képest a vetítés hibátlan volt, és elérte a célját. Mert nem akart sokat.

Nem volt az előadásnak, a “koncertnek” különösebb sodrása, ahogyan a vetítésnek sem. Általában egyszerű geometriai formákkal operált, amelyeket megsokszorozódva láttunk a vásznon, mint élő sormintát.

Eltekitve attól, hogy újra megdöbbentem azon, hogy a Müpa nagyterme mennyire üres, hogy az “úri osztály” mennyire nem jár koncertekre, kezdtem érezni, hogy mennyire nincs könnyű dolga itt a közönségnek.

Tudniillik nem volt koncert abban az értelemben, ahogyan mi értjük a koncertet. Talán inkább workshop-nak nevezném, nyugati fogalmaink szerint. Nem voltak sztárok, nem voltak szólók, látványos fellépések. A zenészek egyszerűen csak végezték a dolgukat, és mintha még zavarta is volna őket a néha felcsattanó taps.

És nem volt az az elementális, tarka és kaotikus élmény, ami egy autentikus gamelán előadás lehetett volna. És nem volt elektronika, a digitális forradalom toposza: szolid live electronika volt, ha nem szól erről a leírás, talán észre sem vettük volna, hogy a vetítésen kívül a technika hozzátett az előadáshoz.

Azt hiszem ezért is volt nehéz mit kezdeni ezzel az élménnyel. Nem volt szenzáció, nem volt látványosság, egzotikum és technika.

Néhány nyugati fiatal komolyan vette a jávai népet. Nem úgy tett, mintha jávai lenne, nem próbált gamelánabb lenni a gamelánnál. Megmutatták, hogy milyen az, amikor tiszta szívvel és őszintén fordul Európa a “gyarmatok” felé.

Nem, ez nem egy szenzációs előadás volt, csupán egy worshop - amely után megnyugodott az ember lelke, amely után úgy érezhette, hogy van még jövő, amelyért érdemes élni.

Egyetlen dolgot hiányoltam az előadásból, a metazenét. Bár most, utólag belegondolva azt hiszem mégis megkaptuk. Ezúttal az autentikus jávai muzsikából, a tiszta szívű fiatalokból, a háttérben mozgó elektronikából és a vetítésből állt össze valami meta. És ez még a metazenél is jobb volt.

 

A műsoron:

 

Plaid és a Southbank Gamelan Players

GAMELANTRONICS

        Cathy Eastburn–Malcolm Milner: Meltdown – Eternity Bleeps

        Charles Matthews–Charlotte Pugh: Három film

        Charles Matthews: Network – Augmented Gamelan

        Malcolm Milner: Plinth of Sieves

        Plaid–Southbank Gamelan Players: Electronic Gamelan

        Rahayu Supanggah–Plaid–Southbank Gamelan Players: Rubber Time

 

A Southbank Gamelan Players tagjainak többsége Jáván, illetve Bali szigetén tanult. Az együttes gyakran dolgozik a hagyományos délkelet-ázsiai előadóművészet nagy egyéniségeivel, táncművészekkel vagy bábosokkal, valamint olyan új utakat kereső művészekkel, mint amilyen az olasz zeneszerző, Salvatore Sciarrino, az izlandi énekes-dalszerző, Björk vagy az angol komponista, Alec Roth.

Napjaink egyik legjelentősebb jávai zeneszerzője és muzsikusa, Rahayu Supanggah 2006–2009-ben, a londoni Southbank Centre rezidens művészeként dolgozott. Ebben az időszakban született meg egy nagyszabású, gamelán együttesre és elektronikára készült kompozíció ötlete, melyet a Plaid néven működő alkotópáros – Andy Turner és Ed Handley – és a Southbank Gamelan Players közreműködésével 2009-ben mutattak be.

 

A kép forrása a Wikipedia: https://en.wikipedia.org/wiki/Gamelan (a szerk.)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Fischer Iván változata A Müpában
Ozone Mama, Asphalt Horsmen, Peter Kovary & The Royal Rebels, BNT, 2019. 08. 22.
Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 12.
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról

Más művészeti ágakról

Beszélgetés Martina Matlovicovával a Virányosi Közösségi Házban
színház

Az ember, a polgár és a diák Az ember, a polgár és a diák
Petőfi és Az apostol mint tantermi dráma a k2 Színház előadásában
gyerek

Meseország mindenkié
Meseírókat keres a Labrisz Leszbikus Egyesület
irodalom

Az idő mélyebb és felszínesebb nyomai Az idő mélyebb és felszínesebb nyomai
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma, Magvető, 2019.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés