bezár
 

film

2017. 01. 04.
Csillagváros romantikusai
Damien Chazelle: Kaliforniai álom
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Damien Chazelle zenés filmes sorozatának második felvonása egyértelműen túlszárnyalja a Whiplash-t. Grandiózusabb, finomabb, érzékenyebb, és sablonjait is bátrabban hasznosítja újra.

Rögtön a nyitánnyal (és majd a végefőcímmel is) időutazásba csöppenünk: a Kaliforniai álom mintha az 1950-es években készült volna, a Technicolor és a CinemaScope aranykorában, ráadásul a direktor számtalan egyéb vizuális, illetve narratív geggel játszik rá az hommage-ra. Úgy tör ránk a nosztalgia, ahogy soha korábban, a régi idők bájáról azt vesszük észre, nem holmi ódivatú idea, hanem valójában létezik itt, 2016 rohanó világában. Állítson bármi anakronisztikusat Chazelle, a Los Angeles becenevéről (illetve a fantáziabirodalmakra vonatkozó anglicizmusról) elnevezett csoda-musical cinizmustól, rosszindulattól, avíttságtól mentesen hozza elő publikumából a legpozitívabb tulajdonságokat, reményt sugall, örömmel, leírhatatlan jókedvvel kecsegtet. Óriási feladat akárcsak vállalkozni is ilyesmire a brand- és franchise-orientált amerikai moziiparban – ha pedig a célkitűzés ennyire zseniális, az még nagyobb élmény.

Kaliforniai álom

Persze, nyomatékosítani ildomos: Chazelle van annyira intelligens, hogy a csillogó kulisszák között összetetten fogalmazzon, vagyis az optimizmus mellett ábrándjaink árnyoldalát is megvillantsa. Éppen ettől válik beszédes cíművé a Kaliforniai álom: a benne foglalt La La Land végképp érvényét nyeri, ugyanis a film centrumában a hegyeket döntő vágyaink és a csúf realitás közötti ellentét feszül. A rendező úgy érvel, hogy a művésznek számtalan problémával kell ütköznie, mire célt ér, a nagy művészetnek, csodálatos karriernek ára van. Ugyanezzel foglalkozott a Whiplash is, noha le kell szögezni, a három évvel korábbi jazzdobos-tanár viadal agresszívebb, dühösebb feltörekvés-sztori, szemben a Kaliforniai álom bánatot és pozitivitást ötvöző mézédes darabjával. Míg a korábbi műben fület bántó üvöltések kíséretében, vérzes dobverőkből nőtt ki a lenyűgöző, féktelen iramú dobszóló, addig az új mozi bájos, kellemes szavakkal tudósít mind a csúcsra jutási kísérletről, a hullámvölgyekről, ráadásul édesbús happy endjét sem adja könnyen, a lehető legelegánsabban bánik a melankóliával. Sebastian, a küszködő jazz-zongorista és Mia, a baristaként dolgozó, meghallgatásokon rendre felsülő színésznő-aspiráns románcának ábrázolásához a melodrámához nyúl a rendező – Chazelle nem feltétlenül a hatalmas összeborulásban hisz. Elénk tárja ugyan az aranyidőt (pláne, hogy kettejük végső egymásra hangolódását a magic hour, vagyis a napkelte előtti időszakra pozícionálja, nagyszerű vizuális metaforaként), aztán az inverzét is. Kezdetben szórja a rengeteg képi poént, áttűnésekkel operál, rikító színben zajlik a csacsogás, atmoszferikus lokálban zongoráznak, trombita harsan, az Another Day Of Sun ritmusára Fellini-ihletésű (Nyolc és fél) énekes-táncos kavalkád bontakozik ki egy autópályás csúcsforgalomban. Medencébe ugrálnak a karakterek, fényűző partikon múlatják az időt, babaként öltöző lányok támasztják a falat, majd a filmben háttérbe szorulnak az effajta hatáskeltő intertextek, hogy olykor fájdalmas, olykor kellemes dialógusokból bomoljon ki az álom és a valóság kontrasztja.

Kaliforniai álom

Gene Kelly musicaljei (Ének az esőben) ugyanúgy a beállítások között lappanganak, mint Jacques Demy francia újhullámos stiliszta-futamai. Ránk köszönt a Cherbourg-i esernyők, valamint A rochefort-i kisasszonyok formavilága, ez utóbbiakra jobb is példákként tekinteni. Sőt, ha igazán pontosan kívánunk fogalmazni, leginkább a francia mester hatott a Kaliforniai álomra. Táncbetétek sorjáznak, mint A rochefort-i kisasszonyokban (ahol szintén tiszteletét teszi Kelly, a sztár), örömperiódust hírnökölve, a végigdalolt Cherbourg-i esernyők keserédes, örömöt, bánatot vegyítő hangneme járja át a kurrens darab két óráját. A rendező ez utóbbi befejezését, annak hangulatát szinte egy az egyben átemeli a saját fináléjába – szerelembe esők balladájából csihol költészetet. Számos epizód, mint Sebastian fütyülése a mólón (City of Stars) vagy a záró szekvencia húzza ezt alá, ezek pedig nagyszerűen elférnek az olyan álom-vignetták mellett, mint a Haragban a világgal mozivetítése közben csattanó csók a lángra kapó celluloid árnyékában, vagy a Planetarium című szerzeményre komponált romantikus lebegés a Nicholas Ray-klasszikust, James Dean, Natalie Wood-légyottot idéző Griffith Obszervatóriumi randevú. Chazelle remek szimbolista: az álmok színpompáját villódzó képi effektusok, valóság feletti mozdulatsorok, gátakat döntő romantikus lózungok jelképezik, a szürke, lehangoló valóságról egy bezárt mozi, a korábbinál jóval lepukkantabbnak tűnő bár, az ugyancsak árulkodó nevű Lighthouse Café snittje tudósít. Közben pedig a főszerepet játszó sztárok, Ryan Gosling és Emma Stone is leszállnak a Földre, közvetlenül a néző moziszéke melletti üres helyre huppannak, a valóban másik univerzumban élő csodaférfi és álomnő velünk együtt lélegző átlagemberekké válva nyűglődnek, klimpíroznak, öntik le őket kávéval, adnak elő egyszereplős színdarabot, csábulnak el a profittól.

Kaliforniai álom

Chazelle-nek az individualizmus és a megélhetés ellentétéhez is akad néhány kiegészítése. A Kaliforniai álmot végig áthatják a nehézségek, ironikusan egy John Legend alakította zenészpartner csábítja el Sebastiant, üzleti sikerre, így rideg betagozódásra bírva őt álmai hajszolása helyett, ugyanakkor kiderül, a vágykergetés hosszú távon nem profitábilis, lélekölő idea. Viszont azt sem lehet állítani, hogy a direktor erre a pesszimizmusra szavazna: végül szárba szökkennek a célkitűzések, kiderül, cseppet sem elvetélt ötlet az álmainkért dolgozni. Bravúr, hogy a film ezt bármiféle giccset nélkülözve, egyoldalúság nélkül meséli el, a Kaliforniai álom ügyesen kerüli a didaxis vagy az émelyítő cukormáz csapdáit. A rendezőbarát és alkotópartner Justin Hurwitz szerzeményei ugyancsak az ötletek tárházát festik alá: a románc érájához hasonlóan fülbemászó muzsikát varázsol, mint a csalódást, veszekedést örökítő percekhez, A némafilmesbe illő bolondos ugrabugrálást gond nélkül váltják a Blue Valentine-t idéző szomorúság-momentumok. Látványára ugyancsak nem érkezhet panasz: Chazelle biztos kezű stiliszta, úgy ugrik fejest saját posztmodern búvópatakjába, hogy elfeledkezik a bántó túlzásokról, így például a fináléra időzített „Mi lett volna, ha…?”-álommontázs is organikusan illeszkedik a nagy egészbe.

Kaliforniai álom

Az álom számít, nem a szerelem: hangzik a végső tanulság, ám a Kaliforniai álom ekkor is képes pár lépést tenni hátra, messze a vadgiccstől, közelebb a nézőt felnőttnek tekintő komor-vidám összjátékhoz. Chazelle zenére rendezett, táncba forduló boldogságódája önképről, karrier és vágy differenciájáról, majd a végső, búval, jóval is vegyes szárnyalásról regél (miközben felcsendül az Epilogue című melódia), ám intelligensen, megkapóan, lemondva a hivalkodásról.

 

Kaliforniai álom (La La Land)

Színes, szinkronizált és feliratos verzióban is látható amerikai romantikus musical, 2016, 128 perc

Írta és rendezte: Damien Chazelle

Zene: Justin Hurwitz

Operatőr: Linus Sandberg

Vágó: Tom Cross

Szereplők: Ryan Gosling (Sebastian), Emma Stone (Mia), John Legend (Keith), Rosemarie DeWitt (Laura), J.K. Simmons (Bill)

Forgalmazza: Freeman Film

Korhatár: 12

Bemutató: 2016. december 29. 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Edgar Wright: Utolsó éjszaka a Sohóban
Tiszeker Dániel: Nagykarácsony

Más művészeti ágakról

színház

Shakespeare webszínházban: kezdődik a második felvonás Shakespeare webszínházban: kezdődik a második felvonás
Othello, János király és Antonius és Kleopátra a Shakespeare/37 sorozat feldolgozásában
Interjú Palojtay János zongoraművésszel a zenei pálya buktatóiról, dilemmáiról, örömeiről
gyerek

Lépesméz, zseléprint és papírszív Lépesméz, zseléprint és papírszív
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla Medvemese című első kötetéről
irodalom

Hétköznapi diskurzusok Hétköznapi diskurzusok
Kovács Viktor és Kovács Dominik voltak a Kötetlenül sorozat vendégei


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés