A kiállítás helyszínén, vagyis Trevisóban született Marco Goldin Olaszország egyik legnépszerűbb művészettörténésze és kritikusa. Több száz rendkívüli sikerű kiállítást szervezett már a csizma egész területén, és számos könyvet, katalógust írt, állított össze, főleg a 19. századi, 20. századi művészetről. Most egy monumentális, 140 műből álló kiállítást szentelt az egyik legkedveltebb és legkutatottabb témájának, az impresszionizmusnak. Nem kérdés, hogy a mozgalomhoz kapcsolódó események általában tömegeket szoktak vonzani, ezért Marco Goldin a rendezésben nagy hangsúlyt fektetett a didaktikára.

A hat tematikus szekcióra osztott kiállítás talán egy kicsit „iskolásan” közelíti meg a művészetet. Külön termekben csodálhatjuk meg a portrékat, a csendéleteket, a tájképeket, és az impresszionizmustól való eltávolodást, az új utak keresésére, a huszadik századi művészet felé mutató képeket. Ennek a szempontnak a jogosultsága természetesen érthető: valóban érdekes, hogy az egyes impresszionista festők mennyire másként ábrázoltak egy-egy témát, sőt, leginkább az, hogy az impresszionista képek mellett az ugyanabban a témában párhuzamosan született akadémikus festészetre is látunk példákat. Valóban, az emberek nagy részét a plein-air festményeiben leginkább a már modern „történés” vagy téma, valamint a varázslatos fényhatások és színek fogják meg. A festők már nem a megfoghatatlan, a modern kor emberétől egyre távolabbi mitologikus vagy bibliai figurákat vetítik a tájba, és nem is akarják a tál gyümölcsöt pompájában ábrázolni, hanem egyfajta, a hétköznapi ember számára elérhető, az apró dolgokban rejlő paradicsomot mutatják be. Talán először és utoljára a művészet történetében – körülbelül 1860-tól, 1880-ig, az impresszionizmus virágkorában – egyfajta megrendülés, törés nélküli boldogság uralkodott. Talán mert a szabadban való festés alatt nem jutott idő a töprengésre. Leginkább és főleg a pillanatnyi fényviszonyok ábrázolására koncentráltak.

Az impresszionizmust természetesen alaposabban is vizsgálhatnánk. Goldin a didaktikus-tematikus elrendezést az egyes szekciók mellé írt viszonylag terjedelmes szövegekkel és vastag, aprólékos – különböző tudósoktól származó – esszékben gazdag katalógussal kívánta kompenzálni. A kiállítás ezzel együtt is egyértelműen a széles közönségnek szól, a didaktika a mélyebb megközelítés kárára uralkodik a „terepen”.

Goldin választása sok esetben figyelemre méltó, bár nem közismert képekre esett. Elég csak Renoir Clownját vagy Manet Donna con una broccáját (Nő kancsóval) említeni. A portré, vagyis az emberi arc ábrázolása – a trevisói művészettörténész szerint – igen fontos szerepet játszott az impresszionizmus kialakulásában, ami valójában már csírájában Ingres festészetével elkezdődött a 19. század elején. Courbet, Manet, Degas és Renoir figyelme leginkább az „igaz” megfestésére irányult, és nincs is „igazabb” egy lélekkel teli arcnál. Ingres számára Raffaello portréfestészete, illetve az antik művészet volt a példa, amennyiben ő is a lélekhez, a lélekről kívánt festeni.

A további szekciókban, a tájképeket és a csendéleteket bemutató termekben az egyik legfontosabb szempont a japán festők képeivel való hasonlóság feltárása volt. A 19. századig szinte ismeretlen, elzárt japán kultúra a párizsi világkiállításra nemcsak, hogy elérhetővé vált, de rengeteg rajongót, követőt is szerzett magának. Hiroshige és Hokusai színes metszeteit Degas, Monet és Van Gogh képei mellett látjuk, sok esetben szinte megdöbbentő tematikai hasonlóságot mutatva azokkal. Talán a japán mesterek hatására kerültek a vászonra Courbet hullámai, valamint – a Monet felfedező – Boudin tengerpartjai.

Bármilyen furcsán hangzik, de a modern festészet kialakulásában a csendélet műfajának is igen fontos szerepe volt. Bár Monet mintegy kétezer festménye közül csupán hatvan ábrázol csendéletet, Cézanne számára a műfaj központi szereppel bírt. És, mint minden szekcióban, itt is megtalálhatjuk Van Gogh képeit, melyeket nem tekinthetünk „tisztán” impresszionistáknak, és amelyek egy egészen külön, erőteljesen az avantgárd felé mutató világot képviselnek. Hiroshige és Hokusai mellett, a csendéletfestő impresszionisták példaképei a száz évvel korábban élt Chardin és a 17. századi spanyol festők voltak. Egy csendélet esetében természetesen kisebb hangsúly esik a plein air koncepciójára, ám a formákra és az egyes gyümölcsöknek, tárgyaknak, illetve csokroknak a szemlélőben keltett hatására, az érzelmi effektre annál nagyobb.

Az impresszionizmus akkor került „veszélybe” – ahogy az utolsó előtti szekció címe írja –, amikor Monet hazavitte a szabadban készített vázlatait (már korábban is inkább vázlatokból dolgozott), hogy az egyes témákat sorozatok formájában sokkal alaposabban tudja kibontani. Elég csak a mindenki által jól ismert tavirózsákat említeni, amelyeket különböző napszakokban, de más-más évszakokban is megfestetett. Egy tavirózsákat ábrázoló festményt természetesen ez a kiállítás sem nélkülöz. De Monet – illetve a modernizmus – festészetében a képeken nem is annyira a virágnak volt jelentősége, sokkal inkább a perspektíva megreformálására lehetőséget adó víznek.

A kiállítást két kép zárja, Monet 1918-as Salice piangente-je (Szomorúfűz) és Cézanne Alberi e rocce nel parco di Chateau Noir (Fák és sziklák a Chateau Noir parkban) című festménye. Cézanne fiához írt levélben e képe kapcsán érzésről, nem pedig érzékelésről beszél. A vihartól kicsit meghajlott fák már nem történetet, hanem egy általános életérzést kívánnak bemutatni. Monet Szomorúfűze a festő egyik legkomplexebb alkotása. A kép születésekor az élete végén szürke hályogban megbetegedett festő még viszonylag jól látott. A sötét tónusokban gazdag képen fontos szerepet kap a sűrű növényzeten átszivárgó fény. A konkrét helyhez már nem köthető fa körvonalai kevésbé kivehetőek, a kép vonalvezetése az absztrakt festészetet vetíti előre.

A Storie dell’impressionismo – I grandi protagonisti da Monet a Renoir, da Van Gogh a Gauguin (Az impresszionizmus történetei – A főszereplők Monet-tól Renoirig, Van Gogh-tól Gauguinig) című kiállítás megtekinthető az olaszországi trevisói Museo di Santa Caterinában 2017. április 17-ig.